A versenyző, aki olyan rossz volt, hogy még a saját szponzora is beperelte érte

El tudod képzelni, hogy egy pilóta annyira katasztrofális teljesítményt nyújtson a pályán, hogy a főtámogatója szégyenében jogi lépéseket tegyen miatta? Nos, a NASCAR-ban erre is akadt példa.

A New York-i születésű, ámde már Connecticutban felcseperedett Mike Borkowski karrierje összességében véve nem volt sikertelennek mondható. Mindössze nyolc esztendősen, 1981-ben megnyerte a New England-i regionális quarter midget bajnokságot, amely címet aztán zsinórban további két szezonon át magánál is tartott, majd egy év trónfosztottság után, 1985-ben ismét ő emelhette a magasba a legjobbnak járó trófeát.

1989-ben aztán szakított a kis méretű járművekkel és átnyergelt a road versenyzésre, ami nem is bizonyult rossz döntésnek, lévén már a soros szezonban bezsebelte az Sports Car Club of America által felügyelt New England States Road Racing (SCCA NESRR) és a North Atlantic Road Racing sorozatok (SCCA NARR) bajnoki címeit.

Hivatásos szintre Borkowski 18 évesen, 1991-ben az SCCA Pro Sports 2000 széria révén lépett és rögtön megszerezte a legjobb újoncnak járó elismerést, egy évvel később pedig már nem összetettben is ő zárt az élen.

A fiatal pilóta 1994-ben ismét kategóriát váltott és bemutatkozott az open-wheel autókkal versenyző SCCA American Continental Championshipben, amely széria egyébként az IndyCar jelenlegi nevelősorozatait tömörítő Mazda Road to Indy program legalsó lépcsőfokát képező, U.S. F2000 egyik elődjének tekinthető.

Bár egy versenyt kihagyott a hét fordulót számlált szezonból, de négy pole pozíciója és szintén négy győzelme által még így is magabiztosan szerezte meg a bajnoki címet, aminek értékét csak tovább növelte, hogy Mike mind a hat helyszínen, ahol elindult megdöntötte az uralkodó pályacsúcsot.

Borkowski 1995-ben újabb lépést tett a szamárlétrán, miután a Team Medlin jóvoltából lehetőséget kapott arra, hogy megejthesse debütálását az Indy Lights-ban. A végül Greg Moore bajnoki címét hozott, tizenkét versenyből álló szezonban összesen hatszor lépett pályára, ebből öt alkalommal zárt a top 10-ben, legjobb eredményét pedig Torontóban érte el, ahol a harmadikként intették le.

Még ugyanebben az évben Borkowski a sportautózás világában is megjelent. A januári Daytona 24-en a #1 Oldsmobile Aurora GTS-1-t vezethette Irv Hoerr, Brian Cunningham és Darin Brassfield oldalán, a verseny azonban nem a várakozásaik szerint alakult, miután a kilencedik órában – miközben kategóriájuk első helyén álltak – az autó váratlanul kigyulladt, ami egyet jelentett számukra a befejezéssel.

1997-ben Mike vezethette a Team Rahal és a Tom Gloy Racing által közösen indított autót a Trans-Am Series-ben, két győzelme révén pedig a harmadikként zárta a bajnokságot, egyúttal ő lett az év legjobb újonca is.

Borkowski 1998-ban Tom Gloy csapata révén újra elindult a Daytona 24-en és ezúttal már a kockás zászlót is meglátta, miután Tony Kanaan és Robbie Buhl váltótársaként kategóriájuk harmadik helyén értek célba a GT1 Ford Mustang Cobrával.

Időközben Borkowski és Bobby Rahal nagyon jó barátságba kerültek, aminek nagy szerepe volt abban, hogy 1998-ban emberünk visszatérhetett az Indy Lights-ba, immár a Team Rahal Letterman gépében.

A három évvel korábbi, részidős szezonjával ellentétben azonban ekkor már nem bizonyult túl sikeresnek, amit jól példáz, hogy a tizennégy rajtjából mindössze csak egyet tudott top 5-ös helyezésre váltani. A médiafigyelmet azonban mégis sikerült magára irányítania a michigani horrorbalesetének köszönhetően, amit csodával határos módon egy karcolás nélkül megúszott.

Borkowski 1999-ben, a rendkívül alacsony költségvetésű PDM Racingnek köszönhetően csatlakozhatott az Indy Racing League (IRL) mezőnyéhez. Debütálásaként a Charlotte Motor Speedway-en rendezett VisionAire 500k szolgált, amelynek kvalifikációján huszonnyolc autó közül a huszonnegyedik rajtpozíciót szerezte meg a 18-as G-Force Oldsmobile-lal.

Tragikus módon azonban ez a verseny soha nem jutott el a leintésig, miután egy, a 62. körben történt baleset következtében a lelátóra repülő kerék három néző életét oltotta ki.

A futamot az IRL végül nem csak, hogy nem indította újra, de később – a 2011-es Las Vegas-i futamhoz hasonlóan – még a hivatalos statisztikák közül is törölte, a pálya pedig búcsúzott a széria menetrendjéből.

Borkowskit a PDM Racing a naptár következő fordulójára, vagyis az Indianapolis 500-ra is nevezte, de emberünk végül nem jutott be a mezőnybe, mivel az edzések során kétszer is falnak vágta a gépét, a kvalifikáción pedig már el sem tudott indulni abból a prózai okból kifolyólag, hogy nem volt mivel.

A „produkciójáért” mindenesetre megkapta az Indy 500 félhivatalos citromdíját, a Jigger Awardot.

Mike még ugyanezen év júniusában ismét egy számára addig ismeretlen területre evezett, nevezetesen a stock-carba és ha már lúd, akkor legyen kövér alapon a NASCAR nem is akármelyik bajnokságát szemelte ki, hanem egyenesen az elit kategóriát a Cupot.

A projekthez sikerült megnyernie maga mögé az AT&T szponzorációját is, de Sonomán végül nem tudta kvalifikálni magát a Midgley Motorsports #9 Pontiacjával.

Két hónappal később, szintén a telekommunikációs nagyvállalat támogatásának köszönhetően Borkowski nevezett a NASCAR nemzeti harmadosztályát képező Truck Series augusztusi, a kansasi Heartland Park Topeka roadján lebonyolított versenyére.

A saját maga által indított Chevrolet-vel Mike végül a huszonkettedik helyen, hét kör hátrányban zárta az O’Reilly Auto Parts 275 névre hallgatott futamot.

Októberben Borkowski a Bill Davis Racing jóvoltából megkísérelte kvalifikálni magát a NASCAR nemzeti másodosztályát képező, a Cup alatti utolsó lépcsőfokként jegyzett Busch Series (mai nevén Xfinity Series) október 23-ai, rockinghami fordulójára, de nem járt sikerrel.

Mike a következő, a Memphis Motorsports Parkban lebonyolított hétvégén is pályára léphetett a 2-es számú, AT&T logóval ellátott Pontiac volánja mögött, ezúttal pedig már a futamon való részvétel jogát is kivívta. A negyvenhárom fős mezőnyben a negyvenkettedik rajtpozíciót szerezte meg, de a viadal számára baleset miatt idejekorán véget ért.

Szintén a Bill Davis Racing színeiben Borkowski a másodvonalbeli stock-car szervezet, az ARCA novemberi, atlantai szezonzáróján is elindulhatott, de az autóját azonban már a 34. körben sikerült összetörnie.

A kiábrándító 1999-es év ellenére azonban az AT&T továbbra is kitartott Borkowski mellett, olyannyira, hogy a szponzorációjukat ki is terjesztették, aminek köszönhetően az amerikai immár a teljes Busch-szezonra leszerződhetett a BDR-hez.

Borkowski előtt ekkor már nem titkoltan a legnagyobbak közé jutás potenciális lehetősége lebegett, még annak ellenére is, hogy addig mindössze három, meglehetősen sikertelen stock-car verseny volt a háta mögött (+ két DNQ).

A túláradó önbizalom viszont nem ellensúlyozta a tapasztalatlanságból fakadó hátrányát, ennek megfelelően a 2000-es Busch Series szezon a Mike által várt nagy áttörés helyett katasztrófák sorozatát hozta.

Az ekkor 24 éves pilóta már az idény első versenyén, Daytonán balesettel nyitott, miután vezetői hiba miatt elvesztette az uralmát az autója felett és a 4-es kanyarban először kipörgette Bobby Hillint, majd Kenny Irwin Jr.-t is telibe trafálta, olyannyira, hogy utóbbi nem is tudta folytatni a viadalt.

A versenyt Borkowski végül három kör hátrányban, a 22.-ként zárta, a következő, rockinghami és Las Vegas-i fordulókat viszont már egyaránt a nem túl dicső 40. helyen fejezte be, előbbi pályán nyolc, utóbbi pedig huszonkilenc kör mínuszban.

Atlantában Mike nem keveredett semmilyen balhéba, a leintéskor jegyzett hátránya pedig már „csak” hat kör volt, amivel a 28. pozícióba rangsorolták.

Darlingtonon aztán Irwin Jr. – vagy vele együtt az a bizonyos karma – visszavágott és már a futam elején összeakadt Borkowskival, ami utóbbi azonnali kiesését vonta maga után, ezzel együtt pedig az eredménylista legutolsó, azaz 43. helyét.

Mike katasztrofális Busch-szezonja a Bristol Motor Speedway-en újabb szintet lépett, miután ezúttal már kvalifikálni sem tudta magát a versenyre.

A BDR a fiaskó után Borkowski kispadoztatása mellett döntött, a helyére pedig a következő, texasi futamon már Dave Blaneyt ültette, de neki sem sikerült bejuttatnia az autót a mezőnybe.

Mike az egyversenyes kényszerpihenő után Nashville-ben újra visszavehette a #20 Pontiac-ot – és ugyanott folytatta, ahol két héttel korábban abbahagyta. A kvalifikáción a huszonegyedik helyet kaparintotta meg, a versenyen azonban ismét hozta régi formáját.

Borkowski már a futam elején, saját hibájából összeütközött Jason Leffler #18 Pontiac-jával, de a keletkezett károk ellenére mindketten folytatni tudták a küzdelmet. Mike azonban végül még féltávig sem jutott el, miután a 154. körben autójában megadta magát a motor.

Borkowski NASCAR-pályafutása legjobb eredményét, a tizedik helyet az egy héttel későbbi, talladegai futamon érte el. Április végén azonban Davisék – legalábbis a hivatalos kommüniké szerint – úgy döntöttek, hogy a következő öt versenyből négyen a főállásban a BDR Cup csapatánál vezető Blaneyt indítják annak reményében, hogy segíthet nekik az autó beállításainak terén.

Borkowsik 2000-es szezonja egyetlen percben összefoglalva

A terv ekkor még az volt, hogy a fontanai és richmondi futamok után, New Hampshire-en Borkowski ismét pályára hajthat, de Charlotte-on és Doveren újra át kell adnia a kormányt Blaneynek, ezeket követően viszont már a szezon teljes hátralévő részére visszakapja az autót.

Blaney Fontanában a 18., Richmondon pedig a 22. helyen ért célba, Mike pedig már alig várta, hogy ismét beülhessen a 20-as Pontiacba.

Az Atlanta Motor Speedway-en rendezett Busch 200 hétvégéje azonban a lehető legtragikusabb módon vette kezdetét.

A verseny pénteki szabadedzésén a háromszoros Grand Nationals bajnok Lee Petty dédunokája, egyben a hétszeres bajnok legenda Richard Petty unokája és a nyolcszoros Cup-futamgyőztes Kyle Petty fia, Adam Petty halálos balesetet szenvedett. A mindössze 19 esztendős tehetség az AMS 3-as kanyarjában csapódott a falnak és olyan súlyos koponyasérüléseket szenvedett, hogy a halottkémi jelentés szerint már azelőtt életét vesztette, hogy az autója lángba borult volna.

Miközben Adam halála a teljes versenyhétvége hangulatára rányomta a bélyegét, Borkowski NASCAR-pályafutása legjobb edzéseredményeit produkálta. Az első gyakorláson a 19. lett, nagyobb tempót futva, mint Jimmie Johnson, a másodikon pedig a 18.-ként zárt, maga mögé utasítva többek között Kevin Harvickot. A sebesség tehát megvolt, így érthető módon csalódással töltötte el a csapatot, amikor a kvalifikáción már csak a 28. rajthelyet tudta kipréselni a Pontiacból.

A verseny napján azonban már a tempó lett a legkisebb problémájuk.

Mike a zöld zászló pillanatától fogva olyan lökdösődésbe kezdett az AMS másfél mérföldes oválján, hogy a snooker-legenda Ronnie O’Sullivan is elégedetten biccentett volna a látványtól.

Borkowski első áldozata a Team Amick Chevy Monte-Carlóját vezető Lyndon Amick volt, akit az 1-es kanyarban passzírozott bele a falba. A vétlen versenyző a baleset miatti sárga zászlós szakasz során, a pálya közepén élesen gesztikulálva adta Mike tudomására, hogy mit is gondol annak szellemi kapacitásáról.

Alig 25 körrel később Borkowski a Jarrett/Favre Motorsportsos Jason Jarrett Pontiac Grand Prix-jét találta telibe a 3-as kanyar kellős közepén. Az amatőr manővert Jarrett sem hagyhatta szó nélkül és amikor a pace car mögött haladó Mike a baleset helyszínére ért, nem volt rest hozzávágni az AT&T színekben pompázó Pontiachoz egy autójáról leszakadt kisebb elemet, majd egy körrel később egy másikat is.

A törmelékek eltakarítása után ismét útjára engedték a mezőnyt, Borkowskinak pedig alig 15 körbe telt, hogy újfent megtorpedózzon egy autót, de ekkor szerencsére csak egy kisebb koccanás lett a dolog vége. Itt azonban még nem volt befejezve az ámokfutása, a kegyelemdöfést a legutolsó körre tartogatta, amikor is újra megtörte a gépét, magával víve Michael Ritch Ford Taurusát és Jay Sauter Chevy Monte-Carlóját.

„A helyzet már-már komikus volt” – nyilatkozta egy anonimitást kért riporter a verseny után a Car and Drivernek. „Vagyis csak majdnem, mivel a futam leintését követően jó pár dühös pilóta és csapattag szó szerint felsorakozott a garázsokhoz vezető út bejáratánál Borkowskira várva, hogy személyesen olvashassanak be neki, sőt lehet tovább is akartak ennél menni. Még a tévés szakértő Glen Jarrett – azaz Dale [Jarrett] testvére és Jason unokabátyja – is elhagyta a kommentátori állást és ordítva rohant a pitlane felé. Eközben viszont Borkowski halálos nyugalommal ült az összetört Pontiacjában és a nem éppen boldog csapattagoknak rádión annyit mondott: ‘Hé skacok, szükségem lenne egy kis segítségre.”

Az AT&T számára ez a verseny volt az utolsó csepp a pohárban és szinte azonnal a leintés után közölték a Bill Davis Racinggel, hogy innentől fogva látni sem akarják Mike Borkowskit az ő logójukkal ellátott autóban.

Öt nappal később a BDR hivatalosan be is jelentette Borkowski távozását a csapattól.

A következő versenyen, a Charlotte Motor Speedwayen rendezett Carquest Auto Parts 300-on ismét Blaney ugrott be a 20-asba és meg is szerezte a pole pozíciót.

A BDR közben lázasan kereste azt a pilótát, aki a szezon végéig állandó gazdája lehet az autónak és hamarosan úgy tűnt, meg is találták a veterán road versenyző Tom Hubert személyében. Az ekkor 37 éves amerikai azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és ha nem is okozott annyi balesetet, mint Borkowski, de tempó tekintetében képtelen volt megugrani a széria által támasztott mércét. Hubert szolgálatait tíz forduló után – ezalatt a legjobb helyezése egy 21. volt, az őszi bristoli versenyre pedig már kvalifikálni sem tudta magát – a BDR megköszönte, a szeptemberi, darlingtoni futamon pedig már újra Blaneyt küldték csatasorba, aki végül a 9. helyen ért célba.

Davisék továbbra is kitartóan kutattak egy állandó pilóta után és végül meg is találták az alpesi sízőből lett autóversenyző Scott Wimmer személyében, aki aztán 2005 végéig hűséges is maradt a csapathoz, utóbbi két szezonjában már a Cup mezőnyében.

Mike Borkowski neve eközben szépen-lassan kezdett volna a feledés homályába veszni, mígnem 2000 telén az AT&T robbantotta a bombát.

A vállalat november 7-én bejelentette, hogy szövetségi pert indít a versenyző és a mögötte álló marketingcég, az ESBG Marketing Inc. ellen szerződésszegés miatt, mondván megsértették a kontrakusban szereplő azon kitételt, hogy semmilyen körülmények között nem kelthetik rossz hírnevét az AT&T-nek.

A telekommunikációs óriás szerint Borkowski a pályán tanúsított magatartásával számos balesetet okozott, amelyek közül külön kiemelték a 2000. május 13-ai, New Hampshire-en rendezett NASCAR Busch Series versenyen történteket.

Az AT&T úgy fogalmazott, hogy a vállalat neve még soha nem hangzott el annyiszor negatív kontextusban, mint a Borkowski által teljesített, országos televíziócsatornán élőben sugárzott futamok alatt. A pontot az i-re az imént említett, Busch 200 nevű verseny tette fel számukra, amelyen a fő műsorszámot kétségkívül Mike balesetekkel tarkított vezetése szolgáltatta.

Ezek kapcsán csak a közvetítés alatt több százszor elhangzott a vállalat neve, miután a 20-as Pontiacra a kommentátorok, szakértők, NASCAR tisztviselők és versenyzőtársak többsége egyszerűen csak az „AT&T autóként” hivatkozott, nem beszélve a futamról szóló nyomtatott és online tudósításokról, amelyekben szintén számtalanszor felbukkant a logójuk, ezzel együtt a megnevezésük.

Bár a történtekért semmilyen felelősség nem terhelte őket, az AT&T azonban nem követte a ‘negatív reklám is reklám’ elvét és saját bevallásuk szerint szégyellték, hogy a világszerte ismert márkájuk egy ilyen katasztrofális sportteljesítménnyel került összefüggésbe.

A fentebb már említett szerződésben foglalt, rossz hírnév megsértésére vonatkozó kitételre hivatkozva ezért egy olyan döntésre szánták el magukat, ami nagy valószínűséggel egyedülálló a motorsportban.

Az AT&T nyomatékosította, hogy a történtek nem befolyásolják a Bill Davis Racinggel való szponzori megállapodásukat, azt a 600.000 dollárt viszont, amelyet a Borkowski által teljesített versenyekre utaltak át, az utolsó centig visszakövetelik.

Az ügy végül nem jutott el a bíróságig, miután a feleknek sikerült zárt ajtók mögött megállapodniuk, amelynek részletei azonban nem kerültek nyilvánosságra.

Az AT&T 2001-ben a NASCAR Cupban szereplő Roush Racing mögé állt, aminek keretein belül a Matt Kenseth által vezetett 17-es Ford részidős szponzora lett.

Borkowski soha többé nem tért vissza a NASCAR egyik bajnokságába sem, de a sportautózás világában ismét megízlelhette a sikert. A Grand-Am American Rolex Series-ben számos futamgyőzelmet szerzett, 2003-ban pedig a bajnokság második helyén zárt. Egy évvel később Ian James és John Macaluso oldalán megnyerte a sebringi 12 órás LMP2-es kategóriáját is.

Bár mind Borkowski, mind pedig az AT&T továbbléptek a 2000-es fiaskósorozat után, a történet azonban kétségkívül a sportvilág egyik legkülönösebb fejezetét képezi és minden valószínűség szerint az egyetlen eset az autóversenyzés történetében, amikor egy szponzor olyannyira berágott egy pilóta pályán mutatott produkciója miatt, hogy nem volt rest még az előzetesen már kifizetett pénzét is visszakövetelni.