„Ülsz most?” – A NASCAR történetének legtökéletesebb napja

„Ülsz most?” – A NASCAR történetének legtökéletesebb napja




Fennállása során a NASCAR nem csak megannyi sporttörténelmi pillanattal örvendeztette meg rajongótáborát, de az amerikai popkultúrába is örökre beírta magát. Olyan alkalomra viszont, amikor egy várva várt rekorddöntés párhuzamosan találkozott a nagy nemzeti öntudattal, csak egyetlen-egyszer került sor.

Az 1984-es függetlenség napja pontosan vasárnapra, ezzel együtt pedig NASCAR versenynapra esett, amelyet nem is rendezhettek volna meg máshol, mint a szervezet alapítója, Bill France élete főművének tartott Daytona International Speedway-en.


Az amerikaiak egyik legfontosabb ünnepének délutánján a sportág élő legendája, Richard Petty egy elképesztő befutóval megszerezte pályafutása 200. Winston Cup futamgyőzelmét, néhány órával azt követően, hogy maga Ronald Reagan elnök kiadta a híres “Uraim, indítsák be a motorokat!” parancsot a mezőny tagjai számára, méghozzá a pálya felett köröző Air Force One fedélzetéről.

A szép kifejezéssel élve “legamerikaibb” autóverseny-sorozat tökéletes napja óta több, mint három évtized telt el, az akkori közvetlen érintettek azonban máig a történtek hatása alatt vannak.

A zenészből előbb az MGM lemezcég elnökévé avanzsált, majd hamarosan saját kiadóját, a Curb Records-ot megalapító Mike Curb meggyőződéses republikánusként Ronald Reagan hatására kezdett érdeklődni a politika iránt, ráadásul nem is sikertelenül, lévén 1979 és 1983 között Kalifornia állam helyettes kormányzójaként tevékenykedett.

A nagy motorsport rajongónak számító üzletember neve manapság a Curb Agajanian Performance Group által lehet ismerős, amelyet 2001-ben alapított meg Cary Agajaniannel karöltve.

A CAPG több versenysorozatban is képviseltette már magát, beleértve az IndyCart is, amelyben két Indianapolis 500 győzelmet is szereztek 2011-ben a Bryan Herta Autosporttal közösen indított Dan Wheldon, majd 2016-ban az Andretti-Herta Autosport és Alexander Rossi révén.



A NASCAR-t tekintve Curb már a hetvenes években megjelent autótulajdonosként, míg szponzorként olyan nevek versenyzését finanszírozta, mint Dale Earnhardt, vagy éppen Darrell Waltrip.

Curb 1984-ben, helyettes-kormányzói hivatalának végeztével csapattulajdonosként is beszállt a Winston Cupba, ahol első szezonjában rögtön a hétszeres bajnok, ámde már karrierje csúcspontján túllévő Richard Petty-t tudhatta, a nevével összeforrt 43-as számot viselő Pontiac volánja mögött.


“Még 1983-ban keresett meg telefonon maga Bill France Jr. [a NASCAR alapító Bill France fia – a szerk.] és azt mondta, ‘Mike, úgy emlékszem mielőtt még hivatalba léptél azt mondtad, ha lejár a megbízásod, vissza fogsz térni a NASCAR-ba'” – mesélte Curb a Sirius XM Radiónak 2013-ban.

„Én erre azt válaszoltam, hogy ‘Továbbra is tartom, még mindig megvan a műhelyem Kannapolisban, csak éppen nincs versenyzőm’. Bill egy kis ideig csendben volt, majd így szólt: ‘Ülsz most?’, mire én ‘Nincs szükségem arra, hogy leüljek, ha van olyan versenyző, akit az autómban akarsz látni, akkor csak bökd ki a nevét’.”

France Jr. azonban tovább húzta az időt.

“Még egyszer megkérdezte, hogy biztosan nem akarom-e ülve folytatni a beszélgetést. Ekkor már kezdett idegesíteni a dolog, így megmondtam neki, hogy oké, rendben leültem. Bill pedig egy újabb hatásszünet után előállt a farbával: ‘Azt akarom, hogy Richard Petty vezesse a kocsid’.”

A Király becenevű pilóta akkoriban igencsak nehéz időszakon ment keresztül, köszönhetően többek között annak a 35 ezer dollár összegű büntetésnek, amit a charlotte-i Miller High Life 500 után róttak ki rá szabálytalan gumiabroncsok, valamint túlméretezett motorok használata miatt.

A saját csapatával, a Petty Enterprise-szal versenyző élő legenda ennek ellenére megtarthatta a győzelmét, de a belső ellentétek miatt végül úgy döntött, hogy mindenki jobban jár, ha más gárdánál folytatja pályafutását. Itt jött a képbe a frissen alakult Curb Racing.

“Azt hiszem, a döntés már a telefonbeszélgetésünk előtt megszületett én pedig semmit sem tudtam erről, kivéve annyit, hogy Richard elhagyja pár évre a családi vállalkozását. Akármekkorát is vétett a szabályok ellen, a NASCAR nem állt készen arra, hogy eltiltással szankcionálja az egyik legnépszerűbb versenyzőjét.”

rp.png
Richard Petty és Curb (1984)



A csúcson már túl lévő Petty-től 1984-ben senki sem várta el, hogy győzelmet győzelemre halmozzon, a helyzetén pedig csak tovább rontott, hogy a Curb Racing autója sem volt mindig versenyképes.

Május 20-án, Doverben azonban mégis összejött számukra a vágyott elsőség, ami egyben Petty 199. NASCAR sikere is lett.


“Azután az első hely után mindenki csak azt mantrázta, hogy a következő a 200. győzelem lesz’” – emlékezett vissza a neves szakújságíró-kommentátor Mike Joy.

“A végén aztán hozzátették, hogy ez baromi nehéz lesz, mivel sem Petty, sem pedig a csapat nem nyújt kiegyensúlyozott teljesítményt. A NASCAR belső köreiben mozgó emberek viszont csak mosolyogtak ezen és annyival nyugtázták, hogy ‘Ne aggódjon senki, Richard megcsinálja’.”

Curb ekkoriban Washingtonban dolgozott, mint a pénzügyi bizottság feje, jelentési kötelezettséggel pedig egyenesen Reagan elnöknek tartozott. Miután azonban a munkájáért nem a kormányzattól kapta fizetését, probléma nélkül folytathatta csapattulajdonosi és egyéb üzleti tevékenységeit.

“Mítinget tartottunk arról, hogy Ronald Reagan mit fog csinálni július negyedikén. A programról való egyeztetés során a helyiségben körülbelül heten voltunk, plusz személyesen maga az elnök. Egyszer csak valaki megjegyezte, hogy a függetlenség napján nem kellene semmiféle politikai jellegű beszédet tartania.”

Ekkor Curbnek nagy ötlete támadt.

“Azt mondtam, ‘Elnök úr, ön régebben, még Iowában nagyon szerette az autóversenyeket. Mi lenne, ha ellátogatna Daytonára?’. Reagan rám nézett és szinte gondolkodás nélkül azt válaszolta ‘Imádom a NASCAR-t’. Ekkor már a versenyeket évek óta közvetítették élőben a televízióban és mondta is, hogy ha csak teheti, mindig belenéz a futamokba.

Elkezdtünk beszélgetni a sportról, beleértve az 1979-es Bobby Allison-Cale Yarborough összecsapást. ‘Ki volt az a két srác, akik ott összebalhéztak?’ -kérdezte, mivel nem emlékezett a pontos nevekre, de ezen kívül képben volt a történtekkel.”

gov.png
Curb és Ronald Reagan a nyolcvanas évek elején



“Megemlítettem neki, hogy a repülőtér Daytonán közvetlenül a pálya mellett van, a biztonsági protokollt emiatt maximálisan be tudnánk tartani” – folytatta Curb.

„Még azt is mondtam, hogy talán a NASCAR megengedné neki, hogy elindítsa a versenyt, ha nagyon szeretné.”

A helyiségben Curb állítása szerint mindenki elszörnyedt, hogy egyáltalán ilyesmi az eszébe juthat, Reagannek azonban elnyerte a tetszését: “Tudják mit, szerintem kimondottan élvezném a dolgot.”


“Ekkor, egy pillanat alatt minden jelenlévőnek megváltozott a véleménye és az addig totális baromságnak titulált felvetésem hirtelen brilliáns ötletté vált” – mesélte nevetve Curb.

“A míting után rögtön felhívtam Bill France Jr.-t és azzal kezdtem a beszélgetést, hogy most én kérdeztem meg, ül-e éppen. Erre ő visszakérdezett ‘Mike, ha van valaki, akit a pályára akarsz hozni, akkor mondd meg ki az.’

Vettem egy nagy levegőt és igyekezve, hogy ne érződjön a kagylón át, hogy éppen vigyorgok belekezdtem: ‘Bill, amikor arról beszéltél nekem, hogy Richard Pettynek kellene vezetnie az autómat, arra kértél, üljek le. Most én szeretném, hogy leülj, mivel nem akarom, hogy a végén még összeess nekem’.”

France Jr.-nak fogalma sem volt, mi is a tárgya a beszélgetésnek.

“Közöltem vele, hogy a személy, akit el akarok vinni Daytonára nem más, mint Ronald Reagan, de nem tudom, hogy a NASCAR-on belül ezt hogyan kellene intéznem. Bill erre úgy reagált, hogy ‘Azzal te ne foglalkozz, bízd csak rám’.”

A NASCAR rádióadójának, a Motor Racing Networknek egykori elnökében, John McMullinben máig élénken él az az őrület, ami az elnök fogadását kísérte.

“A helyzet az, hogy jól emlékszem arra a fejvesztett munkára, ami a verseny előtt Reagan miatt lezajlott” – nyilatkozta a szakember a NASCAR.com-nak 2014-ben.

“A titkosszolgálat felfegyverzett emberei megjelentek a garázsoknál és egyenként mindenkit kikérdeztek, majd a dolgozókat kiparancsolták a helyiségekből és tüzetesen átvizsgálták az autókat, a felszerelést, benéztek a legeldugodtabb sarkakba is. Korlátot húztak fel a VIP páholy köré, és olyan kütyüket pakoltak szét mindenfelé, amiknek még a létezéséről sem tudtunk, nem, hogy arról, mire valók.”

curb200.jpg
Ned Jarrett, Ronald Reagan, Richard Petty és Mike Curb 1984. július 4.-én, Daytonán



A manapság már a SiriusXM rádió műsorvezetőjeként tevékenykedő, a nyolcvanas évek derekán azonban még Dale Earnhardt autójának felkészítő csapatát erősítő Danny ‘Chocolate’ Myers is testközelből tapasztalta meg a nyakkendősök ténykedését.

“Akkoriban még nagyon sok időt töltöttünk teszteléssel. A Firecracker 400 előtt körülbelül két héttel már Daytonán voltunk, amikor a titkosszolgálatosok megjelentek. Kamerákat eresztettek minden egyes csatornanyílásba, aztán maguk is lemásztak és bejárták a komplett csatornarendszert, hogy teljesen biztosak legyenek abban, minden tiszta.

Később olyan sztorik is keringtek, hogy a titkosszolgálat emberei mindenhová beszivárogtak, hot-dog árusnak, sportbírónak, meg ilyeneknek álcázták magukat. Nem tudom tényleg így volt-e, de az biztos, hogy azon a versenyhétvégén teljesen új arcok is felbukkantak különböző csapatok egyenruháiban, akiket aztán soha többé nem láttam. Végülis, könnyebb volt így elvegyülniük, mintha fekete öltönyben, nyakkendőben és napszemüvegben végezték volna a munkájukat, mint Tommy Lee Jones és Will Smith a Men in Blackben.”


Közismert viszont, hogy a titkosszolgálat Reagan biztonságának érdekében teljes mértékben leamortizálta a környék egyik legjobb szállodáját.

“Abban az időben az Indigo Hotel volt talán a legnépszerűbb a pálya mellett” – mesélte a NASCAR.com-nak McMullin.

“A titkosszolgálatos srácok ott rendezték be a főhadiszállásukat, és totál tönkrevágták szinte az egész épületet. Mindenhová lyukakat fúrtak, amiken a vezetékeiket húzták át és installálták a különböző berendezéseiket. A kormány azért később kifizette a felújítás költségeit.”

A NASCAR jelenlegi elnöke, Mike Helton 1984-ben az Atlanta Motor Speedway ügyvezetője volt, a júliusi, daytonai versenyre azonban csak rajongói minőségben érkezett.

“A pálya hátsó területén még nem voltak lelátók, így tisztán látni lehetett, amint az elnöki különgép landol. Majdhogynem szürreális volt. Ez azon pillanatok egyike volt, amelyek annyira magával ragadóak, hogy az ember soha nem felejti el, mint például Neil Armstrong holdralépését, vagy amikor én gyerekként először láttam apámat repülőgépet vezetni. Azelőtt soha nem láttam még az Air Force One-t és az elnök hangját sem hallottam élőben.”

 



Miután Reagan az elnöki különgép fedélzetéről megadta a motorok beindításáról szóló világhíres parancsot a mezőny annak rendje és módja szerint a pályára hajtott. A versenyzők azonban ott, abban a pillanatban fel sem fogták a helyzet jelentőségét.

“Hallottuk őt a pálya kihangosítóján keresztül, de ekkor már mindannyian csak arra vártunk, hogy végre elrajtoljunk” – idézte fel a rajtot a nap másik hőse, Richard Petty.

“Eléggé szédítő délután volt, nagyon sok minden történt egyszerre; július negyedike, az elnök szólít fel a motorok beindítására…. Mikor viszont végre a pályán voltunk, már teljesen elfeledkeztünk minderről. Az autóversenyzők faék egyszerűek, ha beletaposhatnak a gázba, akkor onnantól megszűnik minden más létezni.”

A rajt után Reagant golyóálló autóval, a lelátók alatti útvonalon keresztül fuvarozták Bill France Jr. saját páholyába. A tervek szerint a hátsó területen egy külön tisztviselő várta volna az elnököt, hogy a NASCAR vezérhez kísérje. A hangsúly azonban a ‘volna’ szócskán nyugszik.

“Eredetileg csak a sarokban akartam ácsorogni, hogy lássam Reagant, amint megérkezik” – mesélte a korábbi kétszeres NASCAR Grand Nationals [a mai Cup elődje] bajnok Ned Jarrett, aki ekkor már az MRN szakértőjeként dolgozott.

“Volt egy kijelölt ember, akinek az volt a feladata, hogy France-hoz kísérje őt, de amikor az elnök megjelent, senki sem várta. Én voltam az egyetlen személy a látóterükben és hirtelenjében arra gondoltam, hogy hoppá, a srácnak se híre, se hamva, talán nekem kellene megmenteni a helyzetet. Odasétáltam tehát Reaganhez, bemutatkoztam, mire ő mosolyogva azt mondta, hogy nemsokára akár a rádióműsoromban is beszélgethetnénk.

Ekkor azonban lecsapott rám a titkosszolgálat, megragadták a karjaimat hátulról és elvonszoltak, majd tisztes távolságba érve azt üvöltötték, hogy üljek le a földre feltartott kezekkel. Megrémültem és csak az járt a fejemben, hogy ezért tuti ki fognak rúgni az állásomból. Végül azonban nem lett belőle semmi gond.”

Reagan végül persze feljutott France páholyába, ahonnan nem csak végignézte amint Richard Petty szoros csatában győzi le a háromszoros bajnok Cale Yarborough-t, megszerezve ezzel 200. elsőségét, de olyannyira fellelkesült a pályán száguldó autók látványától, hogy sokkal inkább viselkedett egyszerű rajongóként, mintsem a világ vezető szuperhatalmának első embereként.

yarpet.jpg
Az 1984-es Firecracker 400 befutójában egy orrhosszall nyert Petty Cale Yarborough-val szemben



Amint véget ért a futam, a Victory Lane helyett Petty a startvonalnál parkolt le, majd kiszállt az autóból és egyenesen France páholyába ment, hogy Reagannel beszéljen.

Erre azonban nem a show miatt került sor, sokkal inkább biztonsági okai voltak, miután az illetékesek attól tartottak, hogy ha valami rosszra fordulhat, akkor arra nincs ideálisabb helyszín a győzelmi ceremóniák szokásos porondjánál.

A Király vonulásából pedig legenda lett.

“Messziről látható volt a jókora cowboy kalap [Petty védjegye – a szerk.]” – nevetett Helton.

“Vigyorgott és integetett egyszerre, miközben a nézők állva ünnepelték. Ez olyan pillanat volt számomra, mint az Air Force One landolása, soha nem fogom elfelejteni. Az a kép örökre beleégett az agyamba: a bajszos Richard sétál felfelé a lépcsökön a páholy felé tűzálló overáljában, fején az elmradhatatlan kalappal, napszemüveggel és egy irreálisan széles vigyorral. Akkor ott helyben tudatosult bennem, hogy ez azoknak a bizonyos nagy pillanatoknak az egyike.”

A futamot követő nagy július negyedikei barbecue party-n a visszavonhatatlanul isteni, akarom mondani királyi státuszba emelkedett Petty mellett maga Reagan is részt vett, továbbá az illusztris társaság fényét tovább emelve a country zene akkori legnagyobb ikonja, Tammy Wynette is megjelent.

Vicces, egyben bizarr szituáció lehetett, amint az imént említett trió mellett még további hírességek, beleértve a NASCAR Cup mezőnyének legnagyobb neveit, közös egyetértésben majszolják a frissen sülteket a Daytona International Speedway garázsainál.

rrd.jpg
Reagan a daytonai sajtóközpontban



A nagy kérdés, ami akkoriban foglalkoztatta a népet, hogy vajon miről beszélgethetett egymással az elnök és a Király az ominózus közös barbecue-zás közepette.

“Az egyik oldalamon Reagan ült, a másikon Bobby Allison” – emlékezett Petty.

Az Egyesült Államok elnökével eltölteni a július negyedikei vacsorát több, mint nagyszerű. Nyilvánvalóan egy szót sem ejtettünk a politikáról, inkább a múltról beszélgettünk, arról, hogy honnan jött, meg ilyenek. Azt sem tudtam addig, hogy rádiós műsorvezető volt egykoron… Ez a nap hatalmas, egyszerűen hatalmas jelentőségű volt. Megmondtam neki, hogy remek munkát végzett, ő a címlapokra tette a NASCAR-t, mi pedig őt a sportoldalakra, ami nem jött rosszul az újraválasztási kampánya közepette. Mindenki jól járt.”

Mike Curb még 2016 nyarán is úgy nyilatkozott a Fox Sports 1 csatornának, hogy az 1984-es függetlenség napja számít élete csúcspontjának.

“Még ma is, amikor erről beszélek a szívem száz mérföld per órával kezd zakatolni. Minden egyes részletre emlékszem: arra, hogy mennyire közel jártunk ahhoz, hogy végül kútba essen az egész, és arra is, hogy az elnök tanácsadói mennyire be voltak rezelve a biztonságot érintő kockázat nagysága miatt. Még az is előfordulhatott volna, hogy a verseny napját komplett elmossa az eső, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy egy olyan dolog történik, ami nemzetbiztonsági problémákat generálhat. És még az utolsó pillanatban is befuthatott volna egy olyan hívás, hogy Reagan visszamondja az egészet, na, ebben az esetben France soha többé nem állt volna szóba velem.

Őszintén megmondom, hogy még mindig nem vagyok képes elhinni. Történtek más jó dolgok is velünk, mint például a Winston Cup megnyerése 1980-ban Earnhardttal, vagy Dan Wheldon 2011-es és Alex Rossi 2016-os Indianapolis 500 győzelmei, de semmi sem közelítheti meg az 1984-es július negyedikét. Semmi az ég világon.”



források: NASCAR, Sports Illustrated, FOX Sports

képek: NASCAR, AP, Mike Curb Official Page