33-an viszik vásárra a bőrüket a motorsport horrortrófeájáért

Feltűnt már, hogy az Indianapolis 500 ikonikus Borg-Warner Trófeája úgy fest, mint egy testet öltött horrorfilm klisé?

Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy az Indy 500 egy külön fogalomnak számít az autóversenyzés világában.

Nincs még egy olyan esemény, amelyhez annyi legenda, történelem és hagyomány kapcsolódna, mint amivel az Indianapolis Motor Speedway 2.5 mérföldes oválján 1911 óta – a két világháború kivételével – minden évben megrendezendő viadal büszkélkedhet.

Egy ilyen legendás versenyhez természetesen csakis egy rendhagyó győzelmi trófea dukál, amely összetéveszthetetlen, diadalittas és …. igen, bizarr.

Olyannyira bizarr, hogy ha ránézek, rögtön a saját gyerekkoromat, azzal együtt pedig filmimádatom történetét idézi fel.

Nálam nagyobb horror-rajongót nehéz találni. Egyik első „rémfilmekhez” fűződő emlékem még zsenge gyermekkoromra vezethetőek vissza, amikor is egy stikában történt, éjjeli tévézésem során valamelyik csatornán elkaptam az Alkonyzóna c. antológia sorozat – mai szemmel nézve horrornak csak jóindulattal nevezhető – egyik epizódját. A sztorira már nem emlékszem, mindössze annyi maradt meg bennem, hogy a gonosz entitás a szilárd falból egy, majd több arcot formálva tört előre halálra ijesztve ezzel a bent tartózkodó főhősöket.

Mostanra már, megszámlálhatatlan horrorfilmmel a hátam mögött jól tudom, hogy ennél elcsépeltebb klisével nem nagyon találkozni a műfajon belül, legyen szó mesterműről, vagy zs-kategóriás „alkotásról”.

Vagy – legalábbis számomra – a Borg-Warner Trófeáról (BWT).

Mielőtt azonban még tiszteletlenséggel vádolnál, leszögezném, hogy eszem ágában sincs a sportvilág egyik legdicsőbb tárgyáról negatív értelemben megnyilvánulni. Ha egyszer lehetőségem adódna a közelébe férkőzni, akkor valószínűleg minden erőmre szükség lenne, hogy ne érintsem meg.

Az Indy 500 íratlan etikettjének ugyanis kiemelt részét képezi, hogy nem illik csak úgy összetapogatni a trófeát.

„Nyomot hagy maga után, ezért nem szeretik, ha valaki hozzá ér” – magyarázta egy, az ESPN-nek adott interjúban Donald Davidson, a Speedway hivatalos történésze.

„Az ujjlenyomatot nagyon nehéz tökéletesen eltávolítani.”

A verseny utáni győzelmi ceremónia természetesen kivételt képez, ez az egyetlen alkalom, amikor senki nem veszi rossz néven, ha az örömmámorban úszva összefogdossák a trófeát. Túlkapások azonban ilyenkor is előfordultak.

„Néha úgy bánnak a trófeával a Victory Lane-en, hogy az felér egy bántalmazással” – folytatta Davidson.

„Egyszer, még a hatvanas években a győztes szponzora nem volt rest egyenesen egy matricát ragasztani rá. Nem fogom elárulni, hogy ki volt az, de sokak szemében igencsak nagy felháborodást keltett.”

^{Hát nincs igazam? (fent: jelenet a The New Mutants c. filmből; lent: a Borg-Warner Trófea arcai)} 

Én magam is azt vallom, hogy a BWT a motorsport egyik szent tárgyát képezi, az asszociáció azonban működik nálam és valahányszor meglátok egy képet, vagy videót a trófeáról, önkéntelenül is rögtön az a bizonyos Alkonyzóna epizód ugrik be.

A kb. 164 cm magas, 50 kg súlyú, ezüst monstrumon ugyanis kitüremkedő arcok vannak.

Igaz, nem démonoké, hanem azon bátor autóversenyzőké, akiknek sikerült győzelmet aratniuk az Indianapolis 500-on. Ide felkerülni – hogy stílszerűen fogalmazzak – hátborzongató megtiszteltetés, amit már csak azzal lehet tovább fokozni, ha valakinek sikerült többször is elsőként meglátnia a futam kockás zászlaját.

A győzteseken kívül megtalálható még a trófeán az Indianapolis Motor Speedway legendás tulajdonosának, egyben elnökének, Tony Hulmannek arcmása is, amelyet egyenesen színaranyból formáztak meg.

Az pedig már csak egy mellékszál a BWT bizarr mivolta kapcsán, hogy a tetején egy teljesen pucér férfialak is megtalálható, amint épp a kockás zászlót lengeti.

„Senki sem tudja, hogy kit ábrázol” – mondta ezzel kapcsolatban Davidson.

„Valószínűleg az egyetlen ember, aki tudta erre a pontos választ, az a szobrot megalkotó művész volt. Lehet, hogy mitológiai utalás, de az is előfordulhat, hogy nincs semmi mögöttes tartalma. A fenébe is, azért valami ruhát tervezhettek volna rá!”

A bizarr külsejű trófeának a története sem éppen hétköznapi.

Az első huszonhárom Indianapolis 500 (1911-1935) győztese még a Levi Strauss által szponzorált Strauss Trófeával pózolhatott, a 400. mérföldnél az élen álló versenyzőt pedig a Wheeler-Schebler Trófeával díjazták, ami az IMS egyik alapítója, Frank Wheeler, valamint a pálya üzleti partnere, a karburátorok gyártásával foglalkozó George Schebler után kapta a nevét.

Utóbbi úriember cége, a Marvel-Schebler 1928-ban egyesítette erejét a Borg & Beckkel, a Warner Gearrel, valamint a Mechanics Universal Jointtal, ezen szövetségből pedig később létrejött a már jól ismert BorgWarner Automotive Company.

Az immár az új vállalat nevét viselő, Robert J. Hill által tervezett trófeáról 1935-ben, egy, az Indianapolis Motor Speedwayen rendezett zártkörű vacsorán rántotta le a leplet a pálya akkori elnöke, Eddie Rickenbacker, egyúttal pedig hivatalosan bejelentette, hogy a következő évtől már ezzel fogják díjazni az Indy 500 győztesét.

Az 1936-os viadalon Louis Meyer diadalmaskodott, aki egy füst alatt háromszor is történelmet írt.

Először is nyert, másodszor elmondhatta magáról, hogy ő lett a Borg-Warner Trófea érájának első győztese, harmadszor pedig meghonosította a tejivás szokását is, miután a Victory Lane-en ünnepelve egy üveg fehér nedűbe kortyolt bele, hallgatva édesanyjára, aki szerint ennél frissítőbb ital nincs a rekkenő hőségben.

Az eredeti trófeát még úgy tervezték, hogy összesen hetven arcmásnak – velük együtt feltüntetve a verseny évszámát, valamint a győztes átlagsebességét – legyen elegendő hely.

Az első bővítést 1986-ban eszközölték, amely évben Bobby Rahal győzelme révén betelt a rendelkezésre álló szabad felületek száma. Tizennyolc évvel később, 2004-ben már a teljes régi alapzatot kicserélték, így egészen 2033-ig elegendő hely lett a verseny győztesei számára.

A sok arc között pedig természetesen akadnak kirívó különlegességek.

Az utolsó győztes, akit sisakban ábrázoltak a BWT-n Al Unser Sr. lett 1970-ben, míg védőszemüvegben utoljára az 1957-es elsőt, Sam Hankst formálták meg.

Az egyetlen napszemüveges pilótának Tom Sneva számít, aki az autóját tankoló szerelő ötletén felbuzdulva örökíttette meg így magát 1983-ban.

Normál szemüvegben az 1986-os győztes Bobby Rahal arcát formálták meg. Az amerikai pilóta azért ragaszkodott ehhez, mert gyakorlatilag az okuláréja nélkül az orráig sem látott, ebből adódóan pedig ebben is vezetett.

Hét évvel később, 1993-ban, szállítás közben a trófeát ütés érte, amitől az 1992-ben IndyCar bajnoki címet szerzett pilóta szemüvegét formáló fémdrót leesett.

Az azévi Indianapolis 500 egyik legnagyobb meglepetését végül pont Rahal szolgáltatta, aki képtelen volt kvalifikálni az autóját a versenyre.

Ennek kapcsán a babonákra fogékonyak máig szentül hiszik, hogy a trófeával történt kis baleset ennek a drámának az előjele volt.

További érdekesség, hogy Juan Pablo Montoya az egyetlen versenyző a BWT-n, akinek neve két különböző formában lelhető fel.

A 2000-es sikerét követően csak ‘Juan Montoyaként’ örökítették meg, a tizenöt évvel későbbi, második győzelmekor viszont már a Pablót is felgravírozták.

Ha pedig már nevek, az 1950-es első, Johnnie Parsonst tévedésből ‘Johnnyként’ írták ki. Később, a kilencvenes évek elején szóba került a hiba kijavítása, de végül erre mégsem került sor, mondván a tévedés már a trófea történelmét képezi.

A BWT értékét 1936-ban még 10.000 dollárban határozták meg, ami mára bőven meghaladja a 3 milliót is.

Nem csoda hát, hogy úgy vigyáznak rá, mint a hímes tojásra. Azt azonban valószínűleg kevesen tudják, hogy a trófeának hosszú évtizedeken át még saját „személyi testőre” is volt.

1953-ban az IMS közösségi kapcsolattartásért felelős igazgatója, Al Bloemaker felkérte a Butler Egyetem kosárlabdacsapatának 21 éves játékosát, Jack Mackenzie-t – aki a szakember lányának jó barátja is volt – , hogy az Indy 500 programsorozata alatt vigyázzon a BWT-re.

A megállapodás először csak erre az egy májusra szólt, a sors azonban úgy hozta, hogy a sportoló végül harminc kerek esztendőn át lett a BWT hivatalos őrszeme.

„Fogalmam sem volt mi is az a Borg-Warner Trófea” – nyilatkozta 1998-ban Mackenzie, akinek kezdő fizetése 75 dollár volt.

„Annyit tudtam, hogy népszerű dologról van szó, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.”

Jack először Bloemaker irodájában, a verseny kvalifikációjának első napján látta meg testközelből az ezüst monsturmot, amihez az igazgató mindössze egyetlen instrukciót adott:

„Nem akarom, hogy packázz vele.”

Mackenzie első feladatául azt kapta, hogy helyezze biztonságba a BWT-t, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve elrohant a pálya parkolójában álló furgonjához, kivett belőle egy katonai ponyvát és azt tekerte a trófea köré, majd elvitte a pitlane mellé.

Ott azonban fogalma sem volt, hogy hová tegye. Először csak a falnak támasztotta, végül azonban kipattant fejéből az isteni szikra és egy kiszuperált olajos hordón helyezte el, dekorációként pedig még egy abroszt is ráterített.

A kvalifikáció befejezéséig munkájához hűen el sem mozdult mellőle, majd a nap végén fogta és elvitte az egyetemi Szigma Nű testvériség házában lévő szobájába.

Mackenzie késő este randevúra ment barátnőjével, amikor pedig néhány órával később visszatért, döbbenten tapasztalta, hogy a trófea eltűnt.

Jack eleinte azt hitte, valaki csak tréfál vele és a felelőst keresve elindult a társalgó felé.

Ott azonban meghűlt az ereiben a vér.

A sportvilág egyik legismertebb, legnagyobb becsben tartott győzelmi trófeája ott állt a helyiség közepén, a tetejét a zászlót lengető figurával együtt eltávolították, az akkor már 1.5 millió dollárt érő serleg pedig nemes egyszerűséggel tele volt öntve sörrel.

Mackenzie pánikba esett, hogy nem fogja tudni olyan alaposan kimosni, ami teljesen elvenné a sörszagot és így másnap biztosan meg fogják érezni a Speedwayen, az ő állásának pedig lőttek.

A fiatalember félelmei azonban alaptalannak bizonyultak; a folyékony kenyér illata minden igyekezete ellenére  – a mosószerekkel való sikálás mellett kétségbeesésében képes volt belemártani az egyetem úszómedencéjébe, sőt még le is zuhanyozott vele  – másnap is körbelengte a trófeát, de senki az égvilágon nem firtatta ennek okát a pályán.

A kalandok a későbbiekben sem kerülték el a BWT-t.

Egy alkalommal az IMS Pagodája felé cipelték, amikor is az egyik lépcsőfok leszakadt, de szerencsére valakinek sikerült még időben elkapnia a trófeát, így abban nem keletkezett kár, Mackenzie lábát viszont több öltéssel kellett összevarrni.

A legszürreálisabb pillanat viszont alighanem a hatvanas évek elejének egyik Indy 500-a szolgáltatta, amelyet megelőzően a pitlane-en lévők döbbenten láthatták, amint a BWT-n lévő figura Barbie-kabátot visel, miközben a fejére egy kis rózsaszín esernyő volt biggyesztve.

Történt ugyanis, hogy váratlanul hatalmas zivatar zúdult az IMS-re, Mackenzie-nek pedig hirtelenjében nem volt más választása, mint, hogy kölcsön vegye a pályán vele tartózkodó kislánya játékbabájának kiegészítőit és azzal védje a trófea „zászlós emberét”.

1968-ban az időközben tinédzserré cseperedett lánynak egyébként sikerült egy szarvashibát is kiszúrnia a BWT-n, miután észrevette, hogy az előző évi győztes, A.J. Foyt helyett Rodger Ward arcképe került fel a trófeára. Mackenzie gyorsan intézkedett, a tévedést pedig korrigálták.

Jack feladatai közé tartozott az is, hogy az Indy 500-at követő győzelmi ceremónia helyszínére vigye a BWT-t, amit közvetlenül a versenyautó mögött helyeztek el.

Ebből adódóan a trófea olykor annyira felforrósodott, hogy Mackenzie-nek a helyszínen lévő tűzoltóktól kellett kérnie hőálló védőkesztyűt, máskülönben hozzá sem lehetett érni.

A kesztyű végül állandó tartozék lett nála, ahogyan a hetvenes évek elején a lőfegyver is. Ez utóbbi oka, hogy ekkortájt drasztikusan megnőtt az ezüst árfolyama, így joggal tartott attól, hogy valaki megpróbálja ellopni a trófeát.

Erre szerencsére nem került sor, egy közlekedési dugónak azonban a BWT kis híján csúnyán kárát látta.

A hetvenes évek közepén, a verseny vasárnapjának reggelén Mackenzie épp a Speedway felé tartott, a trófeát pedig gondosan a csomagtartójára kötözte. A pálya felé özönlöttek az emberek, a tömeg miatt pedig a járművek feltorlódtak.

A veszteglés közepette a Jack mögött szorosan álló autó motorteréből hirtelen tűz csapott fel, a lángnyelvek pedig elkezdték nyaldosni a „trófea őr” kocsijának hátulját, közvetlenül ott, ahol a BWT pihent.

Szerencsére a sor pontosan ekkor indult meg. A késében lévő Mackenzie-re azonban pár perc múlva, az IMS bejáratánál újabb akadály várt, miután a biztonságiak jegy híján nem akarták beengedni. A dühös férfi erre beletaposott a gázba, miközben azt ordította, hogy

„A belépőm a csomagtartón van, maguk is megnézhetik”.

Az égő autót egyébként természetesen eloltották és senkinek nem esett baja.

Mackenzie egészen 1983-ig volt a trófea hivatalos testőre, amikor úgy döntött, ideje nyugdíjaznia magát ebből a pozícióból.

„Jól éreztem magam, nagyon élveztem, hogy részese lehettem annyi különféle eseménynek a Speedway képviseletében” – mondta akkor az indianapolisi RTV6 csatornának.

„Most viszont már itt van az ideje annak, hogy valaki más szórakozzon helyettem.”

Hivatalosan kinevezett utódja azonban mégsem lett, a BWT-t azóta az mindenkori biztonsági csapatának tagjai IMS vigyázzák.

A Borg-Warner Trófea először 2017-ben hagyta el az Egyesült Államok területét, hogy az akkori – ma pedig már egyenesen kétszeres – győztes Takuma Sato tiszteletére Japánban rendezett, tizenöt napon át tartó ünnepségsorozat főszereplője legyen.

A múltban többször is erősen lobbiztak versenyzők, valamint csapattulajdonosok is annak érdekében, hogy a BWT-ből vándortrófea legyen, aminek következtében egy éven keresztül az uralkodó győztesnél maradhatna.

Erre azonban sem az IMS, sem pedig a Borg-Warner nem volt hajlandó, így az Indy 500-at megnyerő pilótának be kell érnie a Baby Borggal. A 46 cm-es replikát 1988 óta adják át a verseny győztesének, 1997-től pedig már a csapata is kap egyet.

A Borg-Warner Trófeán jelenleg 75 különböző versenyző összesen 110 arcmása található meg, köszönhetően a többszörös győzteseknek, továbbá az 1924-es és 1941-es futamoknak, amelyeken helyettesítő pilóták miatt két-két első helyezettet hirdettek.

A legtöbb portréval Al Unser, AJ Foyt, Rick Mears és Helio Castroneves képviselteti magát, lévén ők rendelkeznek az eddigi legtöbb, szám szerint négy Indy 500 elsőséggel.

A 112. arc tulajdonosa a már említett Tony Hulman, akinek emlékére 1988-ban avatták fel a 24 karátos aranyból készült kis szobrocskát.