A NASCAR-anomália tragédiája
1993. április elsején egy olyan hír járta be a sportvilágot, aminek kapcsán mindenki azt kívánta, bárcsak egy ízléstelen, bolondok napi tréfa lenne.
Bíztak abban, hogy ez a helyzet, lévén Alan Kulwicki minden évben előszeretettel tréfálta meg a körülötte lévőket ezen a napon.
Sokan szerették volna azt hinni, ezúttal is erről volt szó, csak épp túl messzire ment.
Sajnos azonban nem ez volt a helyzet.
A NASCAR Winston Cup regnáló bajnoka egy promóciós eseményt követően a soron következő versenynek otthont adott Bristol Motor Speedwayre tartott, de végül sosem érkezett meg.
A szponzora, a Hooters tulajdonában lévő Fairchild Aerospace Merlin típusú repülőgép – mint később kiderült, pilótahiba következtében – a Tennessee állambeli Blountville közelében a földbe csapódott.
A fedélzeten lévő négy ember – a pilóta Charles Campbell, Kulwicki, valamint a Hooters két tisztviselője, Dan Duncan és a vállalat elnökének, Bob Brooksnak fia, Mark Brooks – azonnal életüket vesztették.
A tragédia alapjaiban rázta meg a NASCAR világát.
Kulwicki a versenypályák egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő, legnépszerűbb figurája volt, aki bő négy hónappal korábban, több évet felölelő vesszőfutás után ülhetett fel a Cup Series trónjára.
A mindössze 38 évesen elhunyt volánművész 13 évesen kezdett el gokartozni, majd később a regionális late model és stock-car futamokon bontogatta szárnyait.
A versenyzést viszont egészen a húszas évei közepéig nem űzte profi szinten, lévén a tanulmányait tartotta elsődlegesnek.
1977-ben, a Wisconsin–Milwaukee Egyetemen átvehette gépészmérnöki diplomáját, aminek révén később ő lett a NASCAR királykategóriájának legelső teljes szezonos, felsőfokú végzettséggel rendelkező pilótája.
Kulwicki alapvetően egy kuriózum volt az amerikai autósversenyzésen belül.
Nem csak, hogy kollégáihoz viszonyítva késő kezdte meg profi pályafutását, de egyben belőle vált a tradicionálisan déli sportnak számító NASCAR első északi sztárja.
Tehetséges mérnökként dúskált az állásajánlatokban, 1984-ben, huszonkilenc évesen viszont mégis úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel és megvalósítja a Cupról szőtt álmait.
Eladta az összes ingóságát, a befolyt pénzből pedig vett egy pickupot, amit saját maga épített át versenyzésre alkalmassá. Elegendő pénze lett ahhoz is, hogy fedezni tudja az igencsak borsos nevezési díjakat.
Azzal, hogy felégetett maga mögött mindent, hatalmas kockázatot vállalt, de végül vitathatatlan tehetsége és specialitása, miszerint rendkívül közel, mégis tisztán képes versenyezni az ellenfeleivel meghozta az eredményét.
Legelső Cup-futamát 1985-ben teljesíthette a Richmond Racewayen a Terry Motorsports jóvoltából.
Bill Terry a következő idényben kiszállt a NASCAR-ból, csapatának felszerelését pedig eladta Kulwickinek.
Az így létrejött AK Racing színeiben az immár tulajdonossá avanzsált pilóta 1988-ban megszerezte legelső győzelmét a Phoenix Racewayen.
Az áttörő siker után Kulwicki menetiránnyal szemben – és így a vezetői oldallal a rajongó felé fordulva – végighajtott a pályán, amit származására való tekintettel „lengyel győzelmi körnek” nevezett el.
1989-ben a legendás versenyző és csapattulajdonos Junior Johnson hároméves szerződést ajánlott neki az egyik 100%-osan biztosított szponzorációs háttérrel bíró, Ford által támogatótt autójában.
Itt viszont Kulwickinek nem lett volna semmiféle beleszólása a gárda ügyeibe, az AK Racinget pedig minden valószínűség szerint fel kellett volna számolnia.
Erre nem volt hajlandó, így inkább visszautasította Johnsont és vállalta, hogy továbbra is napi szinten küzdenie kell a versenyzéshez szükséges anyagiak megszerzéséért.
1991-ben azonban úgy tűnt, minden összeomlik körülötte.
Képtelen volt támogatókat találni, így komolyan fennállt a veszélye, hogy az élete főművének tartott AK Racing tevékenységét be kell szüntetnie.
Mentőövként viszont megérkezett a Hooters.
Az étteremlánc akkoriban a szintén saját csapatával versenyző Mark Stahlt pénzelte, akinek azonban még a futamokra való kvalifikáció is gondot okozott.
Többek között nem sikerült beverekednie magát a Hooters otthonának számító Atlantában rendezett Motorcraft Quality Parts 500-ra sem.
A vállalat mindenképpen azt akarta, hogy ezen a fordulón ott legyen egy, az ő színeikben pompázó autó, így megkörnyékezték Kulwickit.
A szponzorációs szerződés ekkor még csak erre az egy alkalomra szólt.
A Hooters-gép viszont a nyolcadikként ért célba, amit látva rögtön kiterjesztették kapcsolatukat, öt hónappal később, Bristolon pedig már első közösen elért győzelmüket ünnepelhették.
A szezont végül tizenegy top 10-es helyezéssel és négy pole-lal zárták, ami összetettben a tizenharmadik pozícióra lett elegendő.
Az 1992-es idényben már hatszor indulhatott az élről, tizenhétszer zárt a legjobb 10-ben, ebből tizenegyszer top 5 között, beleértve két győzelmet.
Az Atlanta Motor Speedwayen tartott, a Hooters által szponzorált szezonzárón – amely egyébként Richard Petty karrierjének utolsó, Jeff Gordonnak pedig az első Cup-viadala volt – a másodikként ért célba Bill Elliott mögött.
A végső titulus mégis nála landolt köszönhetően azoknak a bónuszpontoknak, amiket a legtöbb élen töltött körért kapott.
A bajnoki címét azonban csak négy és fél hónapig élvezhette.
„Elképesztő, óriási jövő állt előtte” – emlékezett vissza a Charlotte Motor Speedway egykori elnöke, Humpy Wheeler.
„Szerintem még ő maga sem volt tisztában ezzel. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Jimmie Johnsonnak problémája akadt az autójával. Négy mérnök is dolgozott a kocsin, Jimmie pedig a közelben sem volt. Rögtön Alan jutott eszembe és az, hogy mennyire megváltozott ez a sport. Alan egyedül nekiállt az autója javításának és a lehető leggyorsabban megcsinálta, most viszont már nem egy, hanem négy ember kell hozzá.”
Kulwickit sokan csak egyszerű anomáliának tartották a NASCAR-ban, lévén egyaránt elsőrangú volt versenyzőként, szerelőként, mérnökként és csapattulajdonosként.
Emellett mindig kiállt az elvei mellett, ami már azokban az időkben is ritkaság számba ment.
A halála utáni években egyre több pilóta merte meglépni például, hogy saját gárdát indít.
Van akinek több, van akinek kevesebb siker jutott ebben a kettős szerepkörben, a tendencia viszont kétségkívül beindult.
A nagy kérdésre viszont már soha nem kapunk választ: Hol tartana ez a multitehetségű ember, ha aznap nem száll fel arra a gépre?
Visszavonulása után folytathatta volna csapatvezetőként, vagy akár a médiában, mert kétségkívül a kamerák előtt is megállta volna a helyét.
Kulwicikenek viszont más tervei voltak.
Többször beszélt arról, hogy volán mögötti karrierjét követően versenyautókat akart tervezni és építeni, továbbá nagyon érdeklődött a motorok iránt is.
Őt ismerve minden valószínűség szerint megvalósította volna ezen álmait is.
Kulwicki öröksége visszavonhatatlanul a NASCAR része lett.
1998-ban beválasztották a NASCAR 50 legnagyobb pilótája közé, 2002-ben pedig bekerült a Nemzetközi Motorsport-hírességek Csarnokába is.
Temetésén ugyanaz a dal szólt, mint ami a bajnoki címét ünneplő banketten: Frank Sinatrától a „My Way”.
Ez a sláger tökéletesen szemléltette az ő rövid, de annál érdekesebb életútját, amint egy teljesen ismeretlen mérnökből lett túlkoros NASCAR-újonc, majd pár év múlva a sportág egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő bajnoka.
