Robert Wickens – Az ember, akit semmi sem képes padlóra küldeni

Robert Wickens nevét az elmúlt évek során azok is megtanulták, akik egyáltalán nem követik a motorsportokat. Ő az a srác, aki túlélt egy túlélhetetlennek tűnő versenybalesetet és azóta is napról napra lenyűgözi a világot hihetetlen küzdeni akarásával.

Arról azonban lényegében egy szó sem esik, hogy milyen ember is ő és mekkora áldozatok, küzdelmek, pofonok kísérték eddigi pályafutását, beleértve egy ellenfél, egyben jó barát halálát is. Sokan a helyében rég feladták volna, ő azonban elszántságának köszönhetően végül mindig képes lett felülkerekedni a nehéz helyzeteken.

A kétezres évek elején futott egy három szezont megélt sorozat, a ’Son of the Beach’.

Az egyik epizódban a helyi napilap főszerkesztője arról ejtett meg egy felháborodott monológot, hogy az olvasókat semmi más nem érdekli, csak a szex, a tragédiák és a természeti katasztrófák. A dühös kirohanását követően aztán közölte, hogy most már sietnie kell, mert meg kell írnia a következő vezércikkét az, idézem „hurrikán közben meggyilkolt pornósztárról”.

Bár ez egy, a trash-komédiák minden elemét felvonultató Baywatch-paródiában hangzott el, mégis hűen szemlélteti az emberek általánosan morbid lelkivilágát.

Valami különös oknál fogva ugyanis a többség sokkal jobban kedveli a negatív előjelű, tragikus sztorikat, mint a sikertörténeteket.

Jó példa erre Robert Wickens 2018 augusztusi balesete, amiről minden létező platformon – beleértve a bulvárlapokat is – beszámoltak.

Arról azonban, hogy milyen ember is ő, hogyan indult a karrierje és mekkora harcokat kellett megvívnia álmai eléréséért szinte egyáltalán nem hallunk.

A kanadai pilóta harmincötödik születésnapjának apropójából most ezt az űrt szeretnénk valamicskét betölteni. 

Wickenst a poconói horrorbalesete óta számos alkalommal illettem a „példakép” jelzővel.

Kitartása, akaratereje és optimizmusa, amit egy olyan szituációba csöppenve tanúsít, amelyhez hasonlóban az emberek java része inkább az önsajnálatba merülne, minden túlzás nélkül kimeríti a példaértékű szó fogalmát.

Ennek pedig meg is lett az eredménye.

2022-ben visszatért, a Michelin Pilot Challenge mezőnyében visszatért a versenypályára, egy évvel később pedig már bajnoki címet ünnepelhetett a Bryan Herta Autosport speciális, teljesen kézi vezérlésű Hyundai Elantrajával.

Wickensnek a magánélete is sínen van. Egy évvel a baleset után feleségül vette kedvesét, Karli Woodst, másfél évvel ezelőtt pedig megszületett a kisfiuk.

Emellett Hertával együtt mindent megtesznek annak érdekében, hogy az Indy 500-on is újra megmérethesse magát, eddigi erőfeszítéseiket azonban sajnos nem koronázta siker.

Kapcsolódó: „Egy csapattag elkísérte a kórházba, hogy ne egyedül haljon meg” – A Wickens-baleset háttere a versenyző szavaival

Ahogyan minden elkezdődött

Robert céltudatossága és harci szelleme már egész kiskorában megmutatkozott.

„A szüleim elmondása szerint nagyon nehéz gyerek voltam, mindig csak sírtam” – mesélte még DTM-versenyzőként egy, a Mercedes hivatalos oldalának adott, 2016-os interjújában.

„Semmivel sem tudtak boldoggá tenni, egy percig sem hagytam nekik nyugalmat és csendet. Vettek nekem játékokat, de én nem akartam játszani velük. Egy nap aztán, úgy 2-3 éves lehettem, apu bekapcsolta a tévét, amiben épp Forma-1 közvetítés ment. Hirtelen azt vették észre, teljesen némán ülök előtte és nézem. Ekkor apa annyit mondott: ’talán az autók érdeklik a kölyköt’.

Másnap kaptam tőle egy játékautót és ezzel végre játszottam is. Ezt látva nem sokkal később kaptam egy szőnyeget, amire versenypálya volt felfestve. Amikor már sok kisautóm volt, a tévében látott futamokat újrajátszottam a földön ülve, filctollal még a guminyomokat is felrajzoltam a szőnyegemre. Ha pedig a valódi versenyen egy kocsi összetört, akkor elmentem apu műhelyébe, elvettem egy kalapácsot, majd azzal én is szétzúztam az egyik játékautómat és azt mondtam, hogy nekiment a korlátnak és már nem képes folytatni a futamot.”

A középosztálybeli családból származó Wickens 2001-ben, 12 esztendősen kezdett profi szinten gokartozni. Az évek során azonban világossá vált, hogy egy rendkívül költséges sportágat választott.

„Tizennégy évesen szembesültem az első komoly akadállyal. Ekkor a szüleim leültek velem és megkérdezték, hogy tényleg ezt akarom-e csinálni, valóban ez -e az, amiben karriert szeretnék építeni. Nekem ennyire fiatalon már át kellett gondolnom, hogy mihez akarok kezdeni az életben, és végül azt mondtam, ’igen, ezzel szeretnék foglalkozni’.

A szüleimnek el kellett adniuk a házunkat, hogy törleszteni tudják a tartozásaikat, amiket az én versenyzésem miatt halmoztak fel. Tudtam, hogy mit akarok elérni, emellett viszont normális gyerekkort is szerettem volna. Folyton azt mondogattam, hogy nem akarok elköltözni és iskolát váltani, mert látni akarom hétfőtől-péntekig a barátaimat, majd hétvégenként versenyezni.

Nehéz volt áldozatokat hozni akkoriban. Ma már nagyon rosszul érzem magam, ha visszagondolok azokra az időkre, mert rettenetesen önző voltam. A szüleim mindent megtettek értem és én mégis még többet akartam.”

Az első igazán nagy pofonok

Választott sportágába vetett hitét 2009-ben kérdőjelezte meg, amikor először tapasztalta meg a saját bőrén az autóversenyzés sötétebbik oldalát.

„2009-ben, a Formula-2-es szezonom után tényleg elgondolkodtam azon, hogy ez az egész valóban nekem való-e.

Ez volt az addigi legrosszabb évem. Angliában éltem és egyáltalán nem voltam boldog. Nem engedhettem meg magamnak, hogy saját autóm, vagy albérletem legyen. Egy barátom házában húztam meg magam Silverstone-ban.

Ha jártak már abban a városban, akkor tudják, hogy az égvilágon semmi nem történik ott. Ez egy kicsi település a semmi közepén. Tizenöt kilométert kellett tekernem a kölcsönbe kapott biciklivel, hogy egyáltalán az edzőterembe eljussak.

A szállásomon még internet sem volt, ahhoz, hogy az e-mailjeimet el tudjam olvasni egy közeli kocsmába kellett mennem, mert ott volt wi-fi.

A szezon jól kezdődött, győzelmeket szereztem, ezután viszont az autóval csak a bajok voltak, egyik technikai hiba követte a másikat. Tizennégy futamból hetet műszaki okok miatt kellett feladnom. A bajnoki esélyeimnek annyi volt, majd Henry Surtees is életét vesztette egy borzalmas balesetben. Nagyon jóban voltunk, fiatal volt, akinek felfelé ívelt a karrierje…

Az egész év szörnyen alakult. Ha pedig mindez nem lett volna elég, a végén még a Red Bull junior programjából is kitettek. Elgondolkodtam, hogy most mihez kezdjek. A bajnokságban második lettem, azért vesztettem el a szponzoromat, mert nem nyertem. Nem az én hibámból történt, de a megállapodás az megállapodás. Ekkor szembesültem először azzal, hogy mennyire kegyetlen is a motorsport.

Ha nem hozod az elvárt eredményeket, akkor megszűnsz létezni számukra. Második lettem összetettben, öt pole-t szereztem, hatszor álltam dobogón, ebből kétszer győztem. Kérdeztem őket [a Red Bullt], hogy ’dehát még mindig én voltam a legjobb a programban’, mire ők csak annyit válaszoltak, hogy ’igen, te voltál, de nem szereztél bajnoki címet’.

Ott álltam tanácstalanul, nem tudtam mit tegyek. A legjobb barátom halott, életem legrosszabb évét tudhattam magam mögött. Mi van, ha ez a sport igazi arca? Tényleg ezt akarom csinálni? Nem voltak szponzoraim, fogalmam sem volt hogyan szerezzek pénzt a folytatásra.”

Robert azonban megrázta magát, felállt a padlóról és kesergés helyett inkább arra kezdett összpontosítani, hogy megoldást találjon a problémáira.

A szerencse pedig végül rá is mosolygott, miután a Status Grand Prix – akiknek a 2007-2008-as A1GP szezonokban már vezetett – szerződést ajánlott számára a 2010-es GP3-idényre. Az év során három győzelmet szerzett, összetettben azonban csak a második helyen zárt Esteban Gutierrez mögött.

Hamarosan egyre több szponzorra tett szert. Igaz, ezek zömében kisebb kanadai vállalatok voltak, de az anyagi támogatás az anyagi támogatás. Méghozzá a lehető legfontosabb.

Wickens 2011-ben, immár a Formula Renault 3.5-ben bajnoki címet szerzett, olyan ismert neveket maga mögé utasítva, mint Jean-Eric Vergne, valamint a 100. Indianapolis 500 győztese, Alexander Rossi.

Még ugyanebben az évben a sanyarú sorsú Marussia Virgin Racing tesztpilótája lett a Forma-1-ben, a soron következő szezontól viszont – miután felmérte, hogy a száguldó cirkuszban vajmi kevés esélye lehet egy ülésre – a DTM-be igazolt.

A Mercedes pilótájaként karrierje során először fizetést is kapott a szolgálataiért. A német túraautó-bajnokságban összesen hat szezont teljesített – legjobb összetettbeLi eredménye a 4. hely volt 2016-ban. 2018-ban aztán egy újabb fordulatot vett a karrierje és az IndyCarba tette át székhelyét, ahol a Schmidt Peterson Motorsports (a mai Arrow McLaren SP) #6 Dallara-Hondáját vezethette barátja, James Hinchcliffe csapattársaként.

Rögtön debütáló futamán pole-t szerzett és csak egy, az utolsó körben történt baleset fosztotta meg attól, hogy a győzelmet is behúzza. Az ezt követő tizenhárom versenyen hétszer zárt a legjobb ötben, négyszer pedig a dobogóra is felállhatott. Az Indy 500-on elért 9. helyének köszönhetően a viadal legjobb újoncává választották.

A menetelésnek végül a szezon tizennegyedik állomásának számító Pocono Racewayen szakadt vége, ahol életveszélyes baleset érte. Addigi teljesítményének alapján viszont még így is neki ítélték oda a szezon legjobb debütánsának járó kitüntetést is.

Karli

A felépülés iránti harca közepette azonban van egy ember, aki maximálisan, minden pillanatban mellette áll. Ő nem más, mint a felesége, Karli Woods.

A népszerű, szintén kanadai cosplayer ötlete volt az is, hogy a rehabilitáció folyamatát a közösségi médiában folyamatosan megosszák a rajongókkal, támogatást nyújtva ezzel olyan embereknek is, akik szintén gerincsérülésből próbálnak felépülni.

Kettejük viszonyát sokan egyenesen „párkapcsolati célként” aposztrofálják. Számos olyan példát láthattunk már, amikor egy komolyabb nehézség addig elválaszthatatlannak hitt párokat szakított szét. Ők azonban 2015 óta, szó szerint jóban, rosszban kitartanak egymás mellett.

„Én egy nagyon félénk fickó vagyok” – nyilatkozta Wickens 2017-ben a Toronto Sunnak.

„Időbe telik számomra, mire annyira megismerek valakit, hogy meg merek nyílni előtte. Soha nem voltam az a csajozós típus.. Voltak olyan csapattársaim, akik szóba elegyedtek néhány hostessel a paddockban, majd néhány óra múlva már vitték is őket a szállodaszobájukba.

Engem az ilyesmi sosem vonzott, versenyezni mentem a pályára, nem lányokkal flörtölni. Keményen megdolgoztam azért, hogy ott lehessek, nem akartam, hogy mindezt kidobjam az ablakon, csak mert a csajokon jár az eszem és nem a munkámon.

A Karlival való megismerkedésem egy nagyon hosszú sztori. A Tinderen „találkoztunk” először, de az eltérő időbeosztásunk miatt hónapokba telt, mire személyesen is összefutottunk. Láttam a cosplayes képeit, valamint a normál fotóit is és mindig másféle hajat viselt. Eleinte meg is voltam győződve arról, hogy a szakmája biztosan fodrász.

Ma már tudom, hogy csak parókákat használ a kosztümjeihez. Fura, különc figurának tartottam kezdetben Karlit, aki emellett kedves és érdekes is. Az első igazi randink majdnem meg sem történt. Épp a repülőgépen ültem, útban a kórházba, hogy meglátogassam Jamest [Hinchcliffe], akinek néhány nappal korábban súlyos balesete volt Indianapolisban.

Észre sem vettem, hogy Karli közben üzenetet küldött. Nem válaszoltam rá, mert annyira el voltam mélyülve a gondolataimban. Ő azt hitte, hogy csak kifogásokat keresek, le akarom rázni. Ez egyáltalán nem volt igaz, soha nem voltam az a srác, aki csak játszadozik.

Egyenes ember vagyok, nem hazudozok, vagy tettetem magam másnak, mint ami vagyok. Egyszerűen nagyon elfoglalt voltam és ebből Karlinak az jött le, hogy nehéz engem elérni. Ironikus módon viszont emiatt csak még inkább érdeklődni kezdett irántam.

Végül még aznap esete chateltünk újra, meghívtam egy focimeccsre is, de nemet mondott, mert nem volt, aki elkísérje, ő pedig nem akart egyedül találkozni valami vadidegen fickóval.

Másnap aztán egyszer csak felkeresett videóhíváson keresztül, hogy saját szemével lássa, valódi vagyok-e. Egy barátja ugyanis azzal riogatta, hogy lehet egy kamuprofil mögé rejtőzött pszichopata, vagy emberkereskedő vagyok!”

A személyes találkozóra végül pár hét múlva sor került, Karli és Robert pedig azóta is elválaszthatatlanok.

Különös félelmek

És, hogy tart-e valamitől egy olyan ember, akire választott sportágában bármikor lecsaphat rá a kaszás? Sőt, már egyszer majdnem meg is tette.

Hát persze.

„Egyszer még egész kiskoromban anyukámmal elmentünk epret szedni. Akkoriban nagyon szerettem ezt a gyümölcsöt, ma már viszont nem ehetem, mert allergiás lettem rá. Szóval, épp hazafelé tartottunk, amikor hirtelen elkezdett zuhogni az eső, olyan erővel, hogy az utat sem láttuk magunk előtt. Ekkor már nagy jégdarabok is záporoztak ránk.

Anyu behajtott az egyik bevásárlóközpont parkolójába. Ebben a pillanatban egy tornádótölcsérre lettünk figyelmesek az út pontosan azon részén, ahol néhány másodperccel korábban elhaladtunk. Nagyon kicsi voltam még és innentől fogva egy éven át állandó rémálmaim voltak tornádókról. Később már nem tudtam eldönteni, hogy az az út hazafelé tényleg megtörtént-e, vagy csak a képzeletem játszott.

Néhány évvel ezelőtt meg is kérdeztem anyut, hogy tényleg belekeveredtünk-e egy tornádóba amikor még gyerek voltam. Ő erre azt válaszolta, hogy pontosan így történt, a tölcsér által generált szél még egy kicsit fel is emelte az autónkat. Ijesztő volt, azóta is parázok a tornádóktól.”