Fireball tragédiája, ami örökre megváltoztatta a NASCAR-t
Glenn Roberts 1929. január 20-án született a napfényes Floridában lévő Tavares városában.
Gyerekként még egyáltalán nem mutatott érdeklődést az autóversenyzés iránt, jövőjét sokkal inkább a baseball-pályán képzelte el. A tehetséges dobójátékosra korán felfigyeltek és már kamaszként az egyik regionális csapat igazolt játékosnak mondhatta magát.
Elképesztően gyors csavart labdáinak köszönhetően ekkoriban ragadt rá a ‘Fireball’ becenév, ami végül egész életét végigkísérte, noha ő maga ki nem állhatta, ha így szólították.
Azt pedig még csak nem is sejthette ekkoriban, hogy ez a név hátborzongatóan megjósolja az alig két évtizeddel később bekövetkező tragédiáját is.
Roberts családja a negyvenes évek közepén Daytonára költözött.
Az ekkor tizenhét éves Glennben ekkoriban fogalmazódott meg, hogy a hazáját szeretné szolgálni, így szülői beleegyezéssel jelentkezett is a hadsereg toborzó programjára. A kötelező orvosi vizsgálatok során azonban kiderült, hogy asztmában szenved, ezért nagy bánatára alkalmatlannak minősítették.
A középiskolát követően Glenn nem csak a katonai álmainak, de mindenki őszinte döbbenetére a baseballnak is hátat fordított és teljesen új életet kezdve a Floridai Egyetem gépészmérnöki szakán folytatta tanulmányait, ezzel párhuzamosan pedig, néhány új barátja nyomására az autóversenyzés iránt is érdeklődni kezdett.
Első alkalommal egy, a híres Daytona Beach-i roadon rendezett modified stock-car futamon pattant volán mögé.
Bár a viadalt a mezőny végén zárta, ez a tapasztalat mégis bőven elegendő lett ahhoz, hogy visszavonhatatlanul beleszeressen a sportágba.
Glenn az összes pénzét a versenyzésre fordította, amikor pedig ez már nem volt elég – és a szülei sem voltak hajlandóak többet áldozni fiuk szenvedélyére -, minden munkát elvállalt az árokásástól kezdve a mészárszéken való takarításig.
Amikor pedig elég dollár gyűlt össze a tárcájában, akkor versenyzett ahol csak tudott. 1948-ban visszatért Daytona Beach-re is és ezúttal már az egy évvel korábbi, sereghajtó-szerep helyett a győzelmet ünnepelhette.
NASCAR-debütálására az autótulajdonos Jim Davisnek köszönhetően szintén az óceánparti pályán került sor.
A futamot a 33. helyen zárta, hat hónappal később, az Occoneechee Speedwayen, pályafutása mindössze harmadik Grand National-bevetésén viszont már a legjobbnak járó trófeát emelhette a magasba.
Roberts egyáltalán nem vágyott a népszerűségre, pusztán csak azért versenyzett, mert imádta. Agresszív, ugyanakkor átgondolt vezetési stílusa és közvetlen személyisége miatt azonban rajongótábora egyre nagyobbra duzzadt.
A feltörekvő pilóta az ötvenes években főként a regionális dirt pályákon rendezett modified viadalokon mérette meg magát annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem volt elég pénze teljes NASCAR Grand National szezonokra.
A modified versenyek viszonylag jól fizettek, a NASCAR azonban – főleg a sok utazás miatt – inkább csak apasztotta a pénztárcát, Glennek pedig ekkor már feleségét és újszülött kislányát is el kellett tartania.
Élete 1956 elején végül gyökeres fordulatot vett, amikor Pete DePaolo felkérte, hogy vezesse a teljes mértékben gyári támogatással bíró Fordját. A szerződés értelmében Roberts – aki az előző szezonban mindössze két NASCAR-futamon tudott indulni – immár harminchárom versenyen rajtolhatott el.
A bizalmat három pole pozícióval, tizenhét top 5-ös befutóval, ebből öt győzelemmel hálálta meg, így nem meglepő módon a Ford a következő idényben is ragaszkodott a szolgálataihoz. Glenn pedig 1957-ben sem vallott szégyent és az évi negyvenkét bevetéséből négyszer rajtolhatott az első helyről, huszonegy alkalommal zárt a legjobb ötben, amiből nyolcszor a Victory Lane-en ünnepelhetett.
Robertsnek az év során azt is sikerült bizonyítania, hogy nem csak balra kanyarodni tud, de road pályán is parádés teljesítményre képes. Rajongótábora megállíthatatlanul nőtt, amit jól szemléltet, hogy hatalmas fölénnyel választották meg a NASCAR Grand National Series legnépszerűbb versenyzőjének is.
Glenn karrierje meseszerűen alakult, a szezon végén azonban váratlan nehézségekkel kényszerült szembenézni, miután a Ford bejelentette, hogy azonnali hatállyal felfüggesztik a sportban való szerepvállalásukat.
Szerencsére a helyzete gyorsan rendeződött és 1958-ban már a Frank Strickland tulajdonában lévő Chevrolet-t vezethette részidős pilótaként. A kontraktus létrejöttében nagy szerepet játszott a NASCAR alapító atyaúristene, Bill France is, aki nem akarta, hogy a bajnokság úgymond arca teljes egészében partvonalra kerüljön.
Ha valaki addig kételkedett volna Roberts képességeinek átlagon felüli mivoltában, annak emberünk az ’58-as szezonban csattanós választ adott.
Mindössze tíz futamon indult csak, de ebből kilencet a top 10-ben fejezett be, hatszor ráadásul az első helyen.
A vadonatúj csapatnál mutatott teljesítményére nem csak NASCAR világán belül figyeltek fel; amit mi sem szemléltet jobban, mint, hogy Floridában egyenesen az év sportolójának is megválasztották.
Ezt a címet mindaddig még egyetlen egyszer sem ítélték oda autóversenyzőnek.
Az 1959-es szezontól Roberts már a legendás tervező/szerelő/mérnök Smokey Yunick nevéhez fűződő Pontiac-kal hajtott pályára. Az elkövetkezendő öt évben – továbbra is részidős versenyzőként – negyven top 5-ös helyezést, ebből tizenkét elsőséget szállított, beleértve az 1962-es Daytona 500-on aratott győzelmét.
Még ugyanebben az esztendőben Bob Grossman oldalán, egy Ferrari 250 GTO volánja mögött a Le Mans-i 24 óráson is elindult végül kategória második helyet szerezve.
Volt azonban egy verseny, amit Roberts mindenképpen meg akart nyerni: a NASCAR Charlotte Motor Speedwayre kiírt World 600-a.
Az 1964. május 24-én rendezett viadalnak Glenn egy Holman-Moody Forddal vágott neki és úgy érezte, ebben az évben végre minden esélye van megvalósítani az álmát.
A sors azonban nem így akarta.
A hetedik körben Junior Johnson és Ned Jarrett egy parázs csata közben összeütköztek. A közvetlenül mögöttük haladó Roberts megpróbálta elkerülni a keresztbe forduló autókat, de végül maga is megpördült és a pálya belső oldalát szegélyező kerítésnek csapódott.
Ennek hatására az üzemanyagtank kilyukadt, a még mozgásban lévő Ford pedig pillanatokon belül egy hatalmas tűzgolyóvá vált.
A baleset után Ned Jarrett azonnal kipattant az autójából és egyenesen a tetejére fordult, lángoló roncsba szorult Roberts segítségére sietett. A későbbi kétszeres bajnoknak sikerült ugyan élve kihúznia ellenfelét az autóból, de a helyzet teljesen reménytelen volt.
Roberts a testfelülete nyolcvan százalékán szenvedett másod- és harmadfokú égési sérüléseket, amiben komoly szerepet játszott, hogy kollégái többségével ellentétben csak egyszerű pamut kezeslábast viselt.
Az akkori versenyzők javarésze a ruházatát bóraxszal, vagy egyéb, ehhez hasonló, tűzálló anyaggal vonta be, Glenn azonban az asztmája miatt nem tolerálta a kemikáliákat. Emiatt a lángok lényegében teljesen védtelenül érték a bőrét.
A horrorisztikus incidenst követően Smokey Yunick rögtön petíciót indított a paddockban annak érdekében , hogy a NASCAR változásokat eszközöljön a versenyzők biztonsági körülményeit szabályzó – igazság szerint szinte nem is létező – előírásokon.
>>>>> Amikor igenis a ruha teszi a versenyzőt
>>>>> Győztes csalók és becsületes lúzerek
Csodával határos módon Roberts nem csak túlélte a baleset utáni kritikus negyvennyolc órát, de állapota számottevő javulást kezdett mutatni. Az elkövetkezendő hetekben többek között számos bőrátültetésen is átesett és családja nagy örömére a kommunikációra is képessé vált.
A biztató jelek ellenére azonban bő egy hónappal később tüdőgyulladást és vérmérgezést kapott, amelyek olyan súlyosnak bizonyultak, hogy július 2-án Roberts az orvosok minden igyekezete ellenére életét vesztette.
Harmincöt éves volt.
Glenn halála utáni időszakban több nagy nevű versenyzőben – beleértve Ned Jarrettet és Junior Johnsont – is megérett a gondolat arra, hogy befejezzék a pályafutásukat.
A pilóták a baleset előtt is tisztában voltak a sportág veszélyeivel, a charlotte-i tragédia azonban mégis arculcsapásként érte őket, mivel az rávilágított arra, hogy egyáltalán nincs szem előtt tartva a biztonságuk.
A probléma – kiegészülve a Roberts balesete után hat nappal rendezett Indianapolis 500-on történt infernóval – azonban tagadhatatlanná vált, csupaszon ott hevert mindenki szeme előtt, a NASCAR-nak pedig a többi, versenyeket felügyelő szervezettel együtt nem maradt más választása, mint lépéseket tenni.
“Azt hiszem, ekkor kezdett el az autósport világa egy emberként aggódni” – nyilatkozta Jarrett.
A tragédia biztonsági szempontból örökre megváltoztatta a NASCAR-t és a versenyzői ruházat mellett a biztonsági öv megerősítése, valamint az üzemanyagrendszeren eszközölt változtatások egyaránt kiemelt prioritássá váltak.
Glenn ‘Fireball’ Roberts tragédiája szomorú, ugyanakkor sajnos egyáltalán nem egyedi fejezetévé vált a sportágnak, amelyben tragédia szükségeltetett ahhoz, hogy a magas beosztásban lévő tisztviselők végre észbe kapjanak.
