„Halottnak kellene lennie” – Stanley Smith horrorbalesete

Azt mondják, hogy a csodába vetett hit a realitástól elrugaszkodott emberek sajátja. Néha viszont valóban történnek olyan dolgok, amelyek ellentmondanak a tudománynak. Erre Stanley Smith elképesztő felépülése a legjobb példa.

Vannak versenyzők, akik a pályán elért eredményeikkel írták be magukat a sportág történelemkönyvébe, mások neve viszont a sors morbid fintorából kifolyólag brutális baleseteik révén maradt fenn a köztudatban.

Stanley Smith kétségkívül ez utóbbi kategóriába tartozik, az ő története azonban nem csak egyszerűen szerencsés véget ért, de sokan egyenesen a ‘csoda’ jelzővel illetik.

Az 1949. szeptember 29-én, az alabamai Chelsea-ben született és felnőtt Smith soha nem álmodozott arról, hogy egy napon profi autóversenyző lesz.

A poros kisvárosban nem sok szórakozási lehetőség kínálkozott a helyi ifjúság számára, így a tinédzserré cseperedett Stanley és barátai jobb híján előszeretettel látogatták a regionális pályákat.

Érdeklődésük középpontjában nem a versenyzés állt, sokkal inkább a sörözgetés és az ellenkező nem becserkészése. A futamok alatt ugyanis nagy számban képviseltették magukat a helyi gimnázium lányai is, akiknek többségét szintén nem az autósport szeretete vonzotta oda, hanem a fiúkkal való ismerkedés lehetősége.

Egy idő után azonban Stanley-t már nem csak a pörgő szoknyás leányzók kötötték le, hanem maguk a versenygépek látványa is, aminek révén egyre inkább elkezdett motoszkálni benne a gondolat, hogy ki kellene próbálnia magát a volán mögött.

Smith hamarosan be is nevezett az első helyi late model versenyére, amelyet sikerült rögtön körön belül zárnia. Ezzel el is kapta a gépszíj és nem volt megállás.

A következő évek során szép sikereket ért el a regionális pályákon, pole pozíciókat és futamgyőzelmeket szerzett, de a versenyzést továbbra sem tartotta élete fő céljának.

Huszonegy évesen, 1970-ben létrehozta saját vállalkozását a gipszkartonozással, szigeteléssel, szobafestéssel és mázolással foglalkozó Stanley Smith Drywall Inc.-t, amely a mai napig sikeresen működik Chelsea-ben, de az Egyesült Államok teljes területén vállalnak megbízásokat.

Smith a nyolcvanas évek közepén döntött úgy, hogy ideje kipróbálnia magát a sportág nemzeti porondján. Terveihez sikeresen maga mellé állította régi jó barátját, Philippe Lopezt, akit még arra is rá tudott venni, hogy szakítsa meg egyetemi tanulmányait és inkább szerelőként kamatoztassa képességeit az autóján.

Lopezt mondjuk nem kellett sokáig győzködni, lévén az ő álmainak netovábbja az volt, hogy betörjön a NASCAR világába, márpedig a modified late model versenyek világától már csak egy karnyújtásnyira van az amerikai stock-car szakág csúcsa.

A Lopez által karban tartott és Smith által vezetett autó számos országos versenyt nyert, a páros pedig a sikereken felbuzdulva egy minden addiginál nagyobb ugrást tettek a sportág szamárlétráján és beneveztek a NASCAR királykategóriájának, a Cupnak 1990-es, talladegai Winston 500-ára.

 

A nagy bemutatkozás azonban nem úgy sült el, ahogyan tervezték.

A kvalifikáción Smith falnak csapta a Pontiacját, aminek következtében nem is sikerült bejutnia a futam mezőnyébe.

A két hónappal később, július utolsó hétvégéjén rendezett Die Hard 500-on Stanley újra nekiveselkedett a 2.666 mérföld hosszú superspeedwaynek és mindenki legnagyobb döbbenetére megkaparintotta a tizenkettedik rajthelyet.

A folytatás viszont már korántsem alakult ilyen jól.

A verseny 54. körében eszközölt pitkiállásakor Smith megcsúszott, aminek következtében magával sodort négy, az 1988-as ARCA Series bajnok Tracy Leslie autóján dolgozó szerelőt.

Bár az incidens során senki nem szenvedett komolyabb sérülést, Stanley-t mégis annyira megviselte a dolog, hogy önként feladta a versenyt.

Smith és Lopez 1991-ben újra felbukkant a NASCAR csúcsbajnokságában, ezúttal már saját gárdájuk, a BS&S Motorsports színeiben. A Buickkal összesen tizenhárom versenyre neveztek, kivétel nélkül egymérföldesnél nagyobb pályákon.

A programhoz sikerült megnyerniük maguknak az Interstate Batteries szponzorációját, aminek segítségével újabb szerelőket tudtak alkalmazni, köztük egy feltörekvő fiatal tehetséget, a később Jimmie Johnson sikerei mögött álló agytrösztként elhíresülő Chad Knaust.

Ebben a szezonban Smith a májusi, talladegai futamon érte el legjobb eredményét, amikor is a huszonegyedikként intették le, míg a márciusi, atlantai fordulóra nem sikerült kvalifikálnia magát. Némiképp vigasztalhatta viszont, hogy a michigani ARCA Permatex SuperCar Series versenyt sikerült megnyernie.

1992-ben már tizenöt Cup-futamnak veselkedtek neki, amiből tizennégyre Smith sikerrel ki is vívta az indulás jogát, a legmagasabb helyezéssel, egy huszonkettedik hellyel pedig a Daytona 500-at tudta zárni.

Az 1993-as idény a lehető legrosszabb módon kezdődött a BS&S Motorsports számára. Az Interstate Batteries kihátrált a csapat mögül, ami miatt a szerelők többségét kénytelenek voltak elbocsátani.

Mindez azonban nem befolyásolta Knaus távozását, aki már az előző év végén beadta felmondását, miután ajánlatot kapott a Hendrick Motorsports-tól, ahol az újonc Jeff Gordon csapatának tagja lett.

A negatív változások a pályán nyújtott teljesítményre is hatással voltak.

A B&S nevezett a rockinghami GM Goodwrench 500-ra, a North Wilkesborói First Union 400-ra, a talladegai Winston 500-ra, a charlotte-i Coca-Cola 600-ra, majd a szezon második daytonai viadalára, a Pepsi 400-ra is, de Smith egyikre sem tudta kvalifikálni az autóját.

Mindezek előtt a versenyző indulni akart a szezonnyitó Daytona 500-on is egy másik csapat, a Barkdoll Racing színeiben, de itt sem tudta beverekedni magát a mezőnybe.

Végül hetedik nekifutásra, a júliusi, talladegai Die Hard 500-on sikerrel járt és megszerezte a harmincötödik rajthelyet a negyvenkét fős mezőnyben.

A versenyhétvégét már kezdettől fogva körül lengte egyfajta keserédes légkör.

Az 1990-es, darlingtoni TranSouth 500-on történt balesete óta ekkor először ült újra versenyautóba éles körülmények között Neil Bonnett, a nagy visszatérés pedig alaposan feltüzelte a NASCAR-ról tudósító médiát, valamint a rajongókat egyaránt.

Az öröm azonban nem lehetett teljes, hiszen még nagyon friss volt az a seb, amit az előző évi Daytona 500 győztesének, Davey Allisonnak elvesztése okozott, aki alig tíz nappal korábban hunyt el, miután helikopterével a földbe csapódott pontosan a futamnak otthont adó Talladega Superspeedwayen.

A shownak azonban mennie kellett.

Még a Cup-kötelezettségei előtt Smith elvállalta, hogy besegít a másodosztályt képező Busch Seriesben (a mai Xfinity Series) szereplő Laughlin Racing Products csapatnak és megkísérli kvalifikálni a futamra Shawna Robinson Ford Thunderbirdjét, miután a versenyzőnő édesapja súlyos betegsége miatt nem tudott időben megérkezni a pályára.

A kvalifikáción azonban Smith-nek váratlan problémákkal kellett szembesülnie, miután rögtön az első körén túlmelegedett a motor.

Ebből adódóan nem is tudott értékelhető kísérletet tenni, de ígéretet tett a csapatnak arra, hogy másnap, a két Cup edzés között tartott második Busch-időmérőn újra megpróbálkozik vele.

Végül erre nem került sor, mivel Robinson csütörtökön este megérkezett Talladegára, így pénteken már ő maga kvalifikálta be a mezőnybe a saját autóját.

Smith innentől már csak a Cupra koncentrált, amelynek időmérőjén meg is szerezte a harmincötödik rajtpozíciót.

A július 25-én, vasárnap délután rendezett verseny meglehetősen eseménytelenül indult, amit jól szemléltet, hogy az első sárga zászlós szakaszra csak az 56. körben került sor, miután Robby Gordon falnak csapta a Robert Yates Racing 28-as számú Fordját.

Smith ekkor körhátrányban volt ugyan, de ennek ellenére a tempója nem sokban maradt el az élmezőnyétől, így minden esélye megvolt arra, hogy végül egy igazán jó eredménnyel zárja a versenyt.

A 69. körben azonban a dolgok a lehető legrosszabb fordulatot vették.

Az 1-es kanyar bejáratánál Kenny Wallace elvesztette uralmát az autója felett és nagy sebességgel a Talladega Superspeedway külső falának vágódott. A balesettel egy időben a közvetlenül Wallace mögött haladó Smith is megpördült és telibe kapta Jimmy Horton Chevyjét, aminek következtében utóbbi kirepült a pályáról.

A brutális becsapódás ellenére Horton sértetlenül szállt ki az autójából, Smith azonban már nem volt ilyen szerencsés.

Az összetört versenygépéhez elsőként odaigyekvő sportbíró reakciójából jól kivehető volt, hogy óriási a baj.

A férfi először óvatosan benyúlt az autóba, majd hátat fordított és a kezével idegesen az arca előtt gesztikulálva beszélt a rádiójába, miközben a helyszínre érkező társai körbevették az autót.

Mint később kiderült, az autóban eléjük tárult látvány maga volt a színtiszta horror. A volán mögött Smith eszméletlenül ült, miközben az overálját a felsőtestétől egészen a térdeiig vér áztatta.

A 43 éves pilótát mentőhelikopterrel szállították a szomszédos Birminghamben lévő kórházba, ahol megállapították, hogy koponyaalapi törést, ezzel együtt súlyos traumatikus agysérülést szenvedett, továbbá – valószínűleg egy elszabadult alkatrész miatt – a nyaki aortája is szétszakadt, ami az erőteljes, látható vérzés oka volt.

Miután sikerült valamelyest stabilizálni az állapotát, Smith-t azonnal megoperálták.

Az orvosai azonban nem sok jóval kecsegtettek, a műtétet végző sebész pedig egyenesen úgy fogalmazott, már az is csodaszámba ment, hogy a versenyző egyáltalán túlélte a beavatkozást.

 

 

Az incidenst követő napokban Smith-t több tucatszor sikerült visszahozni a halálból, az orvosok azonban közölték az ágya mellett virrasztó családtagokkal, szerettük sérülései olyan súlyosak, hogy semmi esélye nincs még a részleges felépülésre sem.

Az összetört rokonság kérésére hamarosan megérkezett a kórházba a gyülekezetük papja is Chelsea-ből, hogy feladja az utolsó kenetet Stanley-re.

Egy héttel a baleset után azonban olyasmi történt, amiről a család és a barátok álmodni sem mertek.

Smith állapota ugyanis hirtelen javulni kezdett.

A pozitív fordulat ellenére az orvosok továbbra sem akarták hiú ábrándokba kergetni a versenyző hozzátartozóit, így figyelmeztették őket, hogy ha magához is tér, akkor sem garantált, hogy egyáltalán tudomása lesz a körülötte lévő világról, de még a legjobb forgatókönyv megvalósulása esetén is súlyos fogyatékosságokkal kell majd együtt élnie.

Stanley azonban hihetetlen módon erre is rácáfolt és újabb néhány nap múlva nem csak felébredt, de kommunikált is a körülötte lévőkkel.

„Mr. Smith teljesen eszméleténél van” – állt a kórház hivatalos sajtóközleményében.

„Tökéletesen tisztában van azzal, hogy hol van és mi történt vele. A hétvége során már egy kis időre fel is tudott ülni. A jobb oldalán részleges bénulás alakult ki, de a terapeutáink már megkezdték az ezzel kapcsolatos a munkát.”

 

Smith – akinek sérüléseit az első héten túlélhetetlennek minősítették, a családja pedig ennek hallatán már a temetést szervezte – hat héttel a baleset után saját lábán, mindössze egy járókeret segítségével hazatérhetett otthonába.

A bénulás folyamatosan csökkent, de Stanley-re még további műtétek vártak az arcát érintő idegkárosodások miatt.

A beavatkozások végül sikeresnek bizonyultak és az év végére már csak egy közepes fokú, a bal szemét érintő látásromlás emlékeztette a halálközeli élményére.

„Időnként előfordulnak olyan esetek, amelyek kimenetele teljesen ellent mond a tudománynak” – idézte az Alabama Journal a versenyző egyik kezelőorvosát.

„Stanley Smith felépülése pontosan ilyen. Az agysérülése katasztrofális volt, sőt, már önmagában a nyaki sebéből származó vérveszteség mennyisége elérte a fatális határértéket. Nem kértelek, halottnak kellene lennie. Nincs rá más magyarázat, csak az, hogy csoda történt.”

A NASCAR Cup 1994-es Daytona 500-át Smith már személyesen a helyszínen nézte végig, ahol örömmel újságolta, hogy a pályára való visszatérésén dolgozik. A célként ugyanazt a versenyt jelölte meg, ahol előző évben a baleset érte: a július végi, talladegai Die Hard 500-at.

Saját bevallása szerint Stanleyben a felépülés időszaka alatt soha, egy pillanatra sem merült fel, hogy szögre akassza a sisakját, példaként pedig jó barátja, Neil Bonnett lebegett a szeme előtt.

A szintén alabamai versenyző az 1990-es, darlingtoni baleset után több egyéb mellett úgyszint fejsérülést szenvedett, ami miatt sokáig koordinációs problémákkal küszködött. Emiatt kénytelen volt bejelenteni a visszavonulását és televíziós szakkommentátorként dolgozott tovább. Két évvel később viszont újra teljesen egészségesnek érezte magát és úgy döntött, leporolja tűzálló overálját.

Bonnett az 1993-as, őszi talladegai futamon tért vissza, de a nagy nap kis híján újra tragédiába torkollott, miután egy baleset során a pályát szegélyező kerítésbe csapódott, de végül sértetlenül hagyta el autója roncsait. Az eset egyáltalán nem szegte kedvét és két hónappal később a szezonzáró, atlantai viadalon is autóba ült.

Az ekkor 47 éves veterán innentől ismét teljes szezonban kívánt versenyezni, de szponzorációs okok miatt az 1994-es idény elején csak egy hatfutamos programot tudott összehozni a Phoenix Racinggel.

Ennek első felvonása az évnyitó Daytona 500 lett volna. A verseny első szabadedzésén, február 11-én azonban a Daytona International Speedway 4-es kanyarjában műszaki hiba miatt elvesztette az irányítást az 51-es Chevy felett és a falnak ütközött.

Bonnett ekkor már nem bizonyult olyan szerencsésnek, mint a korábbi két súlyos balesetekor és alig negyvenöt perccel később, a halifaxi kórházban elhunyt.

A NASCAR világa még fel sem fogta teljesen Bonnett halálát, amikor három nappal később a kaszás újra lecsapott Daytonán.

A február 14-ei kvalifikáció során az újonc Rodney Orr Fordja megpördült a 2-es kanyarban, majd a külső falon gellert kapva a levegőbe emelkedett és a tetejével letarolta a nézőtértől elválasztó kerítést.

A baleset erejét jól mutatja, hogy a pálya egyik nagy teljesítményű jelzőlámpáját az autó belsejében találták meg.

A 31 éves versenyző azonnal életét vesztette.

A tragédiák hatására a saját csapatával nevezett Jimmy Means visszalépett a Daytona 500-tól, egyúttal pedig végleges visszavonulását is bejelentette.

A történtek Smith-t is arra késztették, hogy átgondolja karrierjének folytatásáról szőtt terveit.

„Neil halálát követően újra átrágtam magam a dolgon” – nyilatkozta az ESPN-nek Stanley.

„Láttam, hogy a családja min megy át és azt is tudom, hogy az én szeretteimet mennyire megviselte amikor azt hitték, hogy meg fogok halni. Nem akarom még egyszer kitenni őket ilyesminek, nem ér meg ennyit az egész. Nincs szükség arra, hogy újra versenyezzek. Egyszer már közel jártam a halálhoz, de kaptam egy második esélyt, nincs értelme kísérteni tovább a sorsot. Igazán könnyű ezt így kimondani, de megtenni annál nehezebb. Olyan ez, mint valami függőség. Mindannyian tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mi minden történhet velünk kint a pályán, de mégis alig várjuk, hogy kihajtsunk oda és újra tövig nyomhassuk a gázt.”

Smith végül a visszavonulás mellett döntött, az adrenalin iránti vágyait pedig az elkövetkező években vizisíeléssel és jet-skivel csillapította..

Nyolc esztendővel később, 2001-ben azonban újra felvette a bukósisakot és több, a NASCAR fennhatósága alá tartozó regionális versenyen megmérette magát. 2004 szeptemberében, a NASCAR Southeast Series Kentucky Speedwayen rendezett V-Taps 150-én pedig, 55 évesen győzni is tudott.

Pályafutása – már tényleg – legutolsó versenyét az amerikai late model szakág Super Bowlján, a 2008-as Snowball Derbyn teljesítette, ami azonban baleset miatt idő előtt véget ért számára.

Smith innentől fogva már a vállalkozásának szentelte minden idejét.

Másodszor azonban már nem sikerült legyőznie a halált.

2020 szeptemberben intersticiális tüdőbetegséget diagnosztizáltak nála, három hónappal később, december 9-én pedig szervezete végleg feladta a harcot.

Bár a motorsport világában leginkább csak brutális balesete, majd az ezt követő csodálatos felépülése révén számít ismertnek, akarata és elszántsága révén azonban joggal érdemli meg, hogy a legnagyobb tisztelettel beszéljünk róla.