Babonák és tragédiák – Avagy a motorsport esete a rettegett 13-as számmal

 Az elmúlt években az USAracing többször is esett már szó a motorsportot övező különböző legendákról és átkokról.

Kiveséztük az Andretti családot Indianapolisban sújtó balszerencse-sorozatot, ami olyan terjedelmes listát tesz ki, hogy kétrészes posztra kellett bontani (1. , 2.). Megnéztük, miért is nem tudta mindmáig Smith vezetéknevű versenyző kvalifikálni magát az Indy 500-ra, körbejártuk az átok sújtotta Talladega Superspeedway-en történt olykor hátborzongató eseteket, sőt, még egy kis mogyoróallergiánk is volt.

Vannak azonban olyanok, akik nem indián átkoktól, vagy épp a családnév béklyójától tartanak, hanem konkrét számoktól. A Japánban rettegett 42-esről – vele együtt pedig egy szellemautóról is – már esett szó, úgyhogy most itt az ideje, hogy a popkutúrában sokkal inkább jelenlévő 13-ast, valamint annak olasz megfelelőjét, a 17-est is megpiszkáljuk.

Az 1973-as Indianapolis 500 harmadik helyezettje, Roger McCluskey karrierje során egyetlen alkalommal sem volt hajlandó megszállni 832-es számú hotelszobában. Vagy 607-esben. Vagy 715-ösben. Vagy 931-esben.

Az amerikai versenyző messziről került mindent, aminek köze volt a 13-ashoz, márpedig a fenti példák számjegyeinek összege pontosan ezt adja ki.

A Grand National Series (a mai Cup elődje) kétszeres bajnoka, Joe Weatherly is igyekezett távol tartani magát ettől a prímszámtól. Félelme pedig olyan méreteket öltött, hogy még a NASCAR-t is lépésre kényszerítette.

1962-ben már zsinórban tizenharmadszor rendezték meg a Southern 500-at Darlingtonon.

Weatherly azonban közölte a NASCAR-ral, hogy nem hajlandó részt venni rajta akkor, ha „13.-ként” hivatkoznak rá.

A szervezet tudomásul vette a pilóta babonáját, így a futam hivatalos elnevezése a „Southern 500 12. megújítása” lett.

A legendás versenyző máskor is hangot adott aggodalmainak, méghozzá eredményesen.

Egyszer például a 13. helyre kvalifikálta magát, aminek láttán külön kérvényezte a szervezettől, hogy rajtpozícióját inkább a 12a-val jelöljék.

Ezt tudományos nevén úgy hívják, hogy triszkaidekafóbia, azaz félelem a 13-as számtól.

Kisebb-nagyobb mértékben, de a meglehetősen bizarr fóbia a motorsportokban (is) máig megtalálható.

Persze még a vélt, vagy valós triszkaidekafóbiával sújtott versenyzőket/csapattagokat sem úgy kell elképzelni, hogy visítva rohannak a legközelebbi felszentelt személyhez, ha mondjuk a szabálykönyv legújabb módosítását lapozgatva elérnek a 13. oldalig, de a jelenség kétségkívül létezik.

Történelmi szempontból a húszas évek közepét tartják a babona fellángolásának időszakának.

1925-ben a Delage gyári csapat két versenyzőjét is elvesztette néhány hónap különbséggel.

Először Paul Torchy szenvedett halálos balesetet, miután a 13-as számot viselő autójával egy fának csapódott a San Sebastian Grand Prix-n. Plusz adalék, hogy ezen a futamon ráadásul pontosan tizenhárman rajtoltak el.

A tragédiát követően a Delage csak 1926 áprilisában bukkant fel ismét nemzetközileg jegyzett eseményen, méghozzá a rangos Targo Florión, Szicíliában.

A 13-as számú járművet a hosszútávú, országúti verseny kétszeres győztese, az olasz Giulio Masetti vezette, a végzetét azonban ő sem kerülhette el.

A nemesi származású, 31 éves pilóta a Caltavuturo közelében fekvő településnél, Sclafani Bagninál borult az autójával, a roncs teljesen maga alá gyűrte, minek következtében szinte azonnal életét vesztette.

 

 

A sajnálatos események után a Francia Automobil Szövetség úgy döntött, nem adja ki a 13-as rajtszámot, ahogyan a 17-est sem. Ez utóbbinak az oka abban rejlett, hogy a nemzetközi versenyeiken számos olasz pilóta és csapat tette tiszteletét, ebben az országban pedig pont, hogy a 17-es számnak tulajdonítanak negatív hatásokat.

Római számmal leírva ugyanis a XVII a VIXI anagrammájának felel meg. Ez latinul annyit tesz, ‘Éltem’, amit sokan úgy értelmeznek ‘az életem véget ért’, vagyis ‘meghaltam’.

A babona olyannyira valós, hogy számos repülőjáraton nincs 17. sor, és olyan olasz szállodák is akadnak, amelyekben nem található 17-es számú szoba, vagy emelet, a helyiek pedig nem péntek 13-án néznek kétszer is a lábuk elé, hanem péntek 17-én.

Emiatt a félelem miatt a Renault R17-es modelljét Olaszországban R177-esként dobták piacra, a Cesana bobpálya 17-es kanyarját pedig csak ‘Senza Nome’-ként, vagyis ‘Név nélküli’-ként jelölik.

Az pedig a köztudottan nagy focibolond olaszok számára csak még inkább megerősíti ezen babonát, hogy az emlékezetes, 1994-es vb-döntőt- amelyen a Squadra Azzurra tizenegyes-párbajban kapott ki Brazíliától – július 17-én rendezték meg.

Ezen szám legutóbbi áldozataként az arra fogékonyak a 2015-ben, szintén július 17-én (ráadásul pénteken) elhunyt Jules Bianchit tartják számon.

Az olasz gyökerekkel rendelkező francia pilóta a 17-es számú autóval szenvedett később végzetesnek bizonyuló balesetet a Forma-1 2014-es Japán Nagydíján. Pluszban, az átlag olvasó számára már szimpla belemagyarázásnak tűnhet, a 17-fóbiásoknak viszont alighanem feláll a hátukon a szőr, ha hozzátesszük, hogy a néhai tehetség – akit a 2014-es F1-es szezon végi összetettben a 17. pozícióba rangsoroltak – átlagos helyezése a legmagasabb kategóriában a 17.1-ik volt.

A háromszoros NASCAR Cup bajnok Darrell Waltrip azonban valószínűleg csak nevet az olaszok babonáján.

Az amerikai versenyző példaképe, a szintén három királykategóriás címmel rendelkező David Pearson iránti tiszteletből választotta autójának a 17-es számot.

Legyen szó sorsszerűségről, vagy szimpla véletlenről, de ez a prímszám folyamatosan végigkísérte az amerikai versenyző hosszú pályafutását.

Csak, hogy egy példát említsünk: Waltrip a 17-es autóval, 17. nekifutásra tudta megnyerni a Daytona 500-at, méghozzá 1989-ben, amikor csapata a 17-es számú pitet kapta meg.

 

 

Most térjünk vissza a 13-as számra.

Richard ‘Dick’ Seamant a második világháború előtti egyik legjobb versenyzők között tartották számon és híres volt arról, hogy rettegett a 13-astól. Véletlen egybeesés, vagy sem, de Seaman a ’39-es spái Grand Prix-n vesztette életét, miközben a 26-os számú autót vezette.

A baleset a verseny 13. kilométerénél érte, amikor is egy fának ütközött, a járműve pedig azonnal kigyulladt. A 26 éves britet kórházba szállították, az életét viszont nem sikerült megmenteni és a 26-os számú szobában örökre lehunyta a szemét.

Pastor Maldonado – aki fityiszt mutatva a babonáknak 2014-ben állandó rajtszámául választotta a 13-ast (bár jó pár versenyzőtársa számára a venezuelai maga számított egy két lábon járó, baljóslatú jelnek) – előtt csak egyetlen-egyszer fordult elő, hogy a 13 felbukkant egy Forma-1-es nagydíjon.

A mexikói Moises Solana hazája versenyén, 1963-ban a tizenegyedik helyről indulhatott az ezzel a számmal fémjelzett autóval, motorhiba miatt viszont nyolc kör hátrányban zárt.

A babona az olimpikon sízőből lett autóversenyző Divina Galicát viszont nem gátolta meg abban, hogy a 13-as számmal próbálkozzon a világbajnoki sorozatban.

A brit pilóta – aki hosszú ideig tartotta a hölgyek között az óriás műlesiklás szám sebességrekordját 125 mph-val – alig két év versenyzői tapasztalattal a háta mögött, 1976-ban a Shellsport/Whiting 13-as számú Surtees TS16-osának volánja mögött kísérelte meg kvalifikálni magát a Forma-1 Brit Nagydíjára, de nem járt sikerrel.

Két év múlva újra próbálkozott, de gyenge autója révén – amelyről még a regnáló világbajnok Niki Lauda is úgy nyilatkozott, hogy még neki sem sikerült volna vele bejutni a versenyre – ismét csődöt mondott. Legalább viszont már nem a #13 virított rajta.

A NASCAR Cup fennállása során eddig 74 versenyző, összesen 657 futamon rajtolt el 13-as számú autóval, de ebből csak egyetlen egy, kvázi győzelem született.

A balszerencsés körülményre fittyet hányva, 1963-ban Johnny Rutherfordnak sikerült megnyernie a Daytona 500 százmérföldes kvalifikációs futamát, a nagy versenyen azonban már csak a kilencedikként intették le.

 

 

Az open-wheel szakág legnagyobb múltú futama, az Indianapolis 500 több, mint egy évszázados történelme során csak ötször fordult elő, hogy a résztvevők között 13-as számú autót is láthattunk.

A 13-as már a legelső, 1911-es Indy 500-on (vagy ahogyan akkor hívták: International 500-Mile Sweepstakes Race) a nevezők között volt a volán mögött Billy Pearce-szel, de végül nem jutott be a mezőnybe.

Három évvel később, 1914-ben George Mason vállalta be – aki ráadásul a tizenharmadik helyről rajtolhatott – de műszaki hiba miatt a 66. körben kénytelen volt feladni a küzdelmet.

1926-ban szabályba foglalták, hogy az ötszáz mérföldes viadalra nem adható ki a 13-as rajtszám, ami egészen 2002-ig érvényben maradt.

A következő évben rögtön meg is jelent vele Greg Ray, aki az Access Motorsports színeiben végül a nyolcadikként fejezte be a futamot.

Az amerikai pilóta és csapata a következő évben is ott volt a mezőnyben, de ezúttal egy baleset már a 98. körben pontot tett a futamára.

A 13-as autó öt évvel később bukkant fel ismét a Speedway-en EJ Visóval a volán mögött, a venezuelai viszont technikai problémák miatt csak 144 kört teljesített a 200-ból. 

Ezt követően nyolc esztendőn át ismét nem volt fellelhető a 13-as az IndyCar mezőnyében, mígnem a 2017-es szezonzárón fel nem bukkant az újonc Zachary Claman DeMelo.

A fiatal kanadai teljes addigi pályafutása során ezzel a számmal versenyzett, egyfajta tisztelgésként a holokauszt-túlélő nagymamája előtt, akinek kiszabadítás pontosan péntek 13-ára esett.

A DeMelo számára autót biztosított Rahal Letterman Langian Racing eredetileg a megszokott 16-ossal indította volna a második Dallara-Hondát, de végül a versenyző kérésére az utolsó pillanatban megváltoztatták. Az akkor 19 éves debütáns végül a 17. helyen ért célba.

„Hosszú éveken át még csak nem is volt elérhető a 13-as szám” – magyarázta az Indianapolis Motor Speedway hivatalos történésze, Donald Davidson.

„A kétszeres Indy 500 győztes Rodger Ward egyszer azt mesélte nekem, hogy ő nem tartja magát egyáltalán babonásnak, nem hisz a természetfelettiben, de más pilóták iránti tiszteletből inkább távol marad mindentől, ami a 13-assal kapcsolatos.”

Legutóbb 2018-ban láthattuk az Indianapolis 500-on a 13-ast, méghozzá a karrierje hattyúdalát éneklő Danica Patrick jóvoltából.

A verseny történetének legeredményesebb női pilótáját sokan őrültnek nézték emiatt, ő viszont azzal magyarázta, hogy a babonák csak azoknak ártanak, akik hisznek bennük.

Patrick a kvalifikáción még sikeresen beverekedte magát a pole-ról döntő Fast Nine szegmensbe, magát a futamot viszont baleset miatt csak a harmincadikként zárta.

Patrick – akinek autója a sokak szerint szintén baljósnak tartott zöld színben pompázott – ezzel teljes Indy 500-as pályafutása legrosszabb eredményét produkálta.

Akadnak azonban ellenpéldák is.

A XX. század elejének úttörő autóversenyzője, Barney Oldfield – aki a legendák szerint úgy nyerte meg első versenyét, hogy annak délelőttjén tanult csak meg vezetni – 1918-as visszavonulása után tizenhat évvel, 1934-ben, 55 esztendősen tért vissza a pályára egy, a Chrysler által rendezett bemutatófutamon Chicagóban.

A péntek 13-án, egy 1300 láb hosszú pályán, a technikai és egyéb problémák miatt végül csak 13 járművel elindított eseményt Oldfield (akinek anyakönyvezett neve, a ‘Berna Oldfield’ 13 betűből állt) 13 mph-s átlagsebességgel nyerte meg.

A 13-as a 2003-as Indianapolis 500-on is megmutatta szerencsés arcát, ha szegény Greg Raynek nem is, de egy konkrét csapatnak biztosan.

Ebben az évben Roger Penske a 13. alkalommal nyerte meg csapattulajdonosként a legendás versenyt, amelyre a Team Penske számára is motort biztosító Toyota összesen tizenhárom szakemberét delegálta Kaliforniából, a számukra kiadott bérautók rendszáma pedig kivétel nélkül a 13-as számmal kezdődött, a különbség csak az ezt követő betűkben rejlett.

A győztes versenyző, Gil de Ferran összesen 1.3 millió dollár pénzdíjat vághatott zsebre, míg az autójáért felelt mérnök, Rick Lantz a hotelszobájának száma 13-ra végződött.