Ha nem látok, akkor is versenyzek – A NASCAR történetének legkeményebb csávói

A NASCAR pályáin számos olyan versenyző megfordult már, akik az őrültség határát súroló keménységükről váltak híressé.

Ezen pilóták horrorisztikus bukások után, súlyos sérülésekkel küzdve is bevállalták a futamokon való részvételt, amiket aztán az előzetes várakozások ellenére gyakran kimagasló teljesítménnyel zártak.

Egy interjúban Richard Petty saját maga ismerte el, hogy karrierje során legalább száz olyan versenyt teljesített, amelyeken egészségügyi állapotát tekintve nem lett volna szabad a volán mögé ülnie. A Király vezetett többek közt bordatörésekkel, agyrázkódással, sőt, még törött nyakcsigolyával is.

A stock-car szakág egyik legjelentősebb biztonsági megoldása, az ablakháló is végül az ő egyik balesete nyomán lett kötelező a komplett mezőnyre nézve.

Az ötlet, hogy egy hálóval is védjék az autóban ülő versenyzőt, először 1964-ben merült fel és mint szinte minden jelentős újítás esetében, ezúttal is egy tragédia szükségeltetett hozzá.

A szezon riverside-i futamán a kétszeres bajnok Joe Weatherly életét vesztette, miután egy baleset során a fejét a védtelen ablaknyíláson át nagy erővel beverte a pálya szalagkorlátjába.

A NASCAR rábólíntott az újításra, a szabályok által előírttá azonban csak hat évvel később vált, miután az 1970-es, darlingtoni Rebel 400-on Petty horrorisztikus balesetet szenvedett.

Az incidensben a bajnok sisakja és bal karja az autón kívülre került, a fejét pedig többször is hozzácsapta az aszfalthoz. Csodával határos módon Petty vállsérülésekkel megúszta. Az addig csak választható opcióként számon tartott ablakháló pedig innentől fogva kötelező érvényű lett.

A NASCAR ma már komoly orvosi tesztektől teszi függővé a balesetező, vagy épp valamilyen betegséggel küzdő versenyzők újbóli pályára engedését.

Évtizedekkel ezelőtt azonban még teljesen más szelek fújtak, nem voltak kötelezően előírt állapotfelmérő vizsgálatok, ebből adódóan pedig a pilóták könnyedén el tudtak titkolni akár igazán komoly sérüléseket is annak érdekében, hogy részt vehessenek a soros versenyen.

Ricky Rudd története azonban még ezek között is egy külön fejezetet képvisel. 

Az 1984-es Busch Clash során Rudd horrorisztikus baleset részesévé vált.

Az 1977-es szezon legjobb újoncának Fordja a Daytona International Speedway 4-es kanyarjából kijövet megcsúszott, majd a levegőbe emelkedett, több bukfenc kíséretében átszáguldott a pitlane bejáratán, végül pedig a pálya belső füves területén állt meg.

Az eset következtében Rudd többszörös bordatörést, súlyos agyrázkódást és arcsérüléseket szenvedett, de ez nem akadályozta meg abban, hogy részt vegyen a hét nappal később lebonyolított Daytona 500 kvalifikációján, majd utána magán a versenyen is.

Az ekkor 27 éves amerikai a hetedikként zárta a viadalt még annak ellenére is, hogy szemeit szó szerint csak ragasztószalagok segítségével tudta nyitva tartani a masszív duzzanatok miatt.

Egy héttel később, még mindig a sérüléseivel küzdve pedig Rudd egyenesen meg is nyerte a richmondi viadalt.

A NASCAR tisztviselői azonban csak később szereztek tudomást arról, hogy Ricky milyen állapotban ült a volán mögé és mondani sem kell, nem voltak lenyűgözve.

A szervezet gyorsan realizálta, hogy záros határidőn belül lépéseket kell tenniük a hasonló ön- és közveszélyes húzások elkerülése végett.

Ennek eredményeképpen a NASCAR kötelező érvényűvé tette, hogy onnantól fogva valamennyi balesetet szenvedett – legyen akármilyen kicsi is az ütközés – pilótának részt kell vennie egy orvosi kivizsgáláson mielőtt megkapná az engedélyt arra, hogy ismét versenyautóba ülhet.

A szigorított regulák ellenére a későbbiekben is akadtak pilóták, akik súlyosan sérülten is mindent megtettek azért, hogy autóba ülhessenek.

Az 1996-os, júliusi talladegai NASCAR Cup versenyen például Dale Earnhardt komoly balesetet szenvedett, aminek során több, mint 320 km/h-s tempóval vágódott a pálya falának.

A jelenet első látásra túlélhetetlennek tűnt, a hétszeres bajnok azonban mindenki őszinte döbbenetére nem csak saját lábán hagyta el a járművét, de még azt is megtagadta, hogy a helyszínre érkezett mentősök hordágyra fektessék, noha mint később kiderült a brutális becsapódás következtében többek között eltört a kulcs- és szegycsontja, valamint a válla is.

Ennek ellenére Earnhardt már a következő heti, indianapolisi Brickyard 400-on indulásra kész volt, a NASCAR orvosi bizottsága azonban napokon át vonakodott attól, hogy megadja számára a zöld jelzést a folytatásra.

Végül kompromisszumos megoldás született és a Richard Childress Racingnek készenlétbe kellett állítania egy helyettesítő versenyzőt, aki a legkisebb probléma esetén is rögtön át tudja venni Earnhardttól a kormányt.

A csapat az engedély megadása után stílszerű, ámde kissé morbid tréfaként, egy csontvázat helyezett ki a garázsa elé, amelyre nem csak ráadták sztárpilótájuk sapkáját és ikonikus napszemüvegét, de még a törött csontjait is hűen szemléltették.

Earnhardt végül csak az első pitkiállásig bírta, amikor is a hatalmas fájdalmai miatt nem volt más választása, mint, hogy átadja a helyét a beugró pilótának, Mike Skinnernek.

Ezt a kényszerhelyzetet egyébként Dale Sr. saját bevallása szerint karrierje egyik legrosszabb pillanataként élte meg, mivel számára egy rémálommal ért fel, hogy valaki más vezeti az ő 3-as számú Goodwrench Chevrolet-ját.

Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy a NASCAR szabályai szerint azt a pilótát rangsorolják a verseny végelszámolásánál, ezzel együtt pedig a hivatalos statisztikákban, aki megkezdte a futamot, emellett pedig a helyezésért járó pontszámot is az ő neve mellé írják jóvá.

Tehát így Earnhardt a Skinner által hozott tizenötödik hely révén értékes egységeket szerzett, emellett pedig technikai értelemben még versenyt sem hagyott ki, függetlenül attól, hogy mindössze öt körön át ült az autóban.

A hat nappal későbbi, Watkins Glen-i futamra rendesen fel is szívta magát és finoman szólva sem száz százalékos állapota ellenére nem adta alább a pole pozíciónál, a kockás zászlót pedig a hatodikként látta meg.

Ha pedig már nagy visszatérések, mindenképp szót kell még ejteni Davey Allisonról, aki 1992-ben két rendkívül súlyos balesetet szenvedett, versenyt viszont egyet sem hagyott ki.

Az azévi Daytona 500 győztese először a májusi, charlotte-i all-star futamon vált egy meglehetősen bizarr bukás főszereplőjévé.

Allison megnyerte a futamot, de a másodikként zárt Kyle Pettyvel való csatájának végkifejleteként azon melegében a falban is végezte.

Daveyt eszméletlen állapotban vágták ki az autóból, majd két napot töltött kórházban az egész testét ért zúzódások, valamint törött kulcscsont miatt.

A következő hétvégén viszont már újra a mezőnyben volt és negyedikként zárta a NASCAR naptárának leghosszabb versenyét, a 600 mérföldes Coca-Cola 600-at.

Még ugyanebben az évben, a júliusi, Pocono Racewayen rendezett futamon autóstul a levegőbe repült, aminek törött kar, bordák és agyrázkódás lett az eredménye.

Allison viszont már a következő hétvégi, talladegai futamon vállalni tudta az indulást, amin végül 30 kört az élen töltve a harmadikként ért célba – és még a helyettesítő versenyzőre sem volt szüksége. 

Végezetül meg kell említeni még így a végén Ernie Irvant is, aki a NASCAR Cup 1994. augusztusi, michigani hétvégéjének egyik edzésén szenvedett brutális balesetet.

A Robert Yates Racing pilótáját a bukás következtében többek között életveszélyes tüdő- és fejsérülésekkel szállították kórházba, a túlélési esélyeire pedig kevesebb, mint 10%-ot adtak.

Irvan azonban minderre rácáfolt, néhány héttel később már személyesen társalgott a rajongókkal a Charlotte Motor Speedwayen lebonyolított Cup-futam előtt, két hónap múlva pedig a szezonzáró banketten is tiszteletét tette.

A nagy visszatérést végül egy évvel később, a North Wilkesboro Speedwayen ejthette meg, rögtön egy hatodik hellyel.

Az amerikai pályafutása hátralévő szakaszában gyakran volt látható szemfedővel, amivel a maradandóan sérült bal szemét igyekezett óvni.

A „kalóz-külső” később Irvan védjegyévé vált.