Kiábrándító lett a NASCAR Le Mans-i debütálása, mégis ők voltak a legnagyobb sztárok

Jóval a NASCAR és a Hendrick Motorsports 56-os garázs programját megelőzően, még a hetvenes évek derekán az amerikai stock-car világ legmagasabb osztályának gépei már pályára hajtottak a világ két legikonikusabb hosszútávú viadalán, méghozzá önálló géposztályt alkotva. 

A mai napig mindössze négy pilóta büszkélkedhet azzal, hogy pályafutása során egyaránt abszolút győzelmet tudott szerezni a NASCAR Cup Daytona 500-án, valamint az amerikai sportautózás leghíresebb endurance-versenyén, a Daytona 24-en is.

Az illusztris névsort olyan klasszisok alkotják, mint Mario Andretti, AJ Foyt, Jamie McMurray és Jeff Gordon, ezen kvartett ráadásul azt is elmondhatja magáról, hogy a Cup indianapolisi Brickyard 400-án is eljutottak a Victory Lane-ig.

A Daytona International Speedway történelmének azonban van egy másik, nem kevésbé impresszív listája, amelyen mindeddig csak két pilóta, Bill Elliott és David Pearson neve szerepel.

Ezen két versenyzőn kívül ugyanis senki más nem mondhatja el magáról eddig, hogy ugyanabban az évben aratott kategóriagyőzelmet a daytonai 24 óráson, majd egyazon lendülettel a Daytona 500-at is behúzta.

Ami pedig a legérdekesebb a történetben, hogy a legelső sikert mindkét futamon egyaránt NASCAR-géppel érték el.

A sztori még 1976-ra vezethető vissza, amikor is gazdasági okokból a NASCAR, az IMSA és az ACO úgy döntött, egyesíti erejét.

Mint ismeretes, a Daytona International Speedway a NASCAR-alapító Bill France élete egyik fő művének számít. A floridai gigalétesítmény 1959-ben nyitotta meg kapuit, amit követően néhány héttel máris megkapta a zöld zászlót a sportág történetének legelső Daytona 500-a.

A pálya belső, technikás részére kiírt hosszútávú versenyre még három évet kellett várni. A viadal 1962-ben és 1963-ban még csak három órát ölelt fel, az elkövetkezendő két esztendőben pedig időtartam helyett távban, egészen pontosan 2000 kilométerben határozták meg a hosszát.

A mostani, 24 órás formátumot végül 1965-ben vezették be és azóta csak egyetlen egyszer, 1972-ben módosítottak rajta, amikor az engergiakrízis miatt 6 órásra rövidítették. Ez azonban még a szerencsésebb forgatókönyv volt, lévén két év múlva, szintén az előző oknál fogva már meg sem tudták rendezni.

Az idők során a két esemény népszerűsége és presztizse rohamosan nőtt a rajongók és a pilóták/csapatok körében, aminek köszönhetően hamarosan a világ legikonikusabb versenyei közé emelkedtek.

A hetvenes évek elején kitört az olajválság, ami kritikus hatást gyakorolt az autósport világára is.

Az embargónak köszönhetően az érintett országok egyre kevesebb és kevesebb versenyzőt tudtak küldeni a futamokra, a gyérülő mezőny láttán pedig a fizető nézők száma is mélyrepülésben volt.

A bolygó legnagyobb versenyeket felügyelő szervezetei választás elé kerültek: ha nem alkalmazkodnak a kialakult helyzethez és elutasítják a kompromisszumokat, akkor azzal konkrétan fennállásukat kockáztatják.

A problémák a világ legnagyobb, hosszú távú viadalát, a Le Mans-i 24 órást sem kímélték, a mögötte álló Automobile Club de l’Ouest (ACO) ezért úgy döntött, felveszik a kapcsolatot a National Association for Stock Car Auto Racinggel, röviden a NASCAR-ral.

A franciák tudván, hogy az amerikai kollégáik mennyire profin kezelik a promóciós és szponzorációs kérdéseket nem voltak restek egy saját különítményt küldeni Daytonába, hogy személyesen tárgyaljanak a NASCAR alapítójával, Bill France Sr-ral, annak fiával, az elnöki posztot 1972 óta betöltő Bill France Jr.-ral, valamint a szintén NASCAR-érdekeltségű International Motor Sports Association (IMSA) menedzsmentjével.

A megbeszélések témája nem más volt, mint annak lehetőségének vizsgálata, hogy a későbbiekben a Cup autói is egy önálló kategóriát alkotva megkapják az engedélyt a Le Mans-i 24 óráson való részvételre, cserébe pedig a legendás francia verseny gépeit is tárt karokkal várnák a Daytona 24-re.

„Szabaddá akartuk tenni az indulás jogát a daytonai 24 óráson a NASCAR Cup autói számára, ezt az osztályt Grand Internationalnek neveztük el” – fogalmazott a Florida Insidernek adott interjújában az IMSA akkori első embere, John Bishop.

„Ezzel együtt pedig azt szeretnénk, ha ezek az autók és pilótáik nem csak Daytonán versenyeznének, de Le Mans-ban is. Tehát megállapodtunk a Le Mans-i srácokkal, hogy meghívjuk a Le Mans GTX autóikat a versenyünkre, ha ők engedélyezik a Grand Internationalek részvételét a sajátjukon. Végül nem csak rábólintottak erre, de olyan lelkesek voltak, hogy még az IMSA GT-gépeinket is meginvitálták.”

A közös projekt gazdasági és marketing szempontból mindkét fél számára kecsegtető volt.

Az 1976-os Daytona 24-en a Grand International osztály összesen nyolc Cup-autóval rajtolt el, a volán mögött többek közt olyan nevekkel, mint Richard Childress, David Pearson, valamint Donnie és Bobby Allison.

A kvalifikáció során a NASCAR-különítmény leggyorsabbja az Allison-testvérek által vezetett Chevrolet Nova lett, ami az összetett rajtrács tizedik helyére volt elegendő.

A stock-car világ megszállott rajongóit leszámítva azonban nem sokan láttak esélyt arra, hogy a NASCAR-osok magán a versenyen is labdába rúghatnak.

„Hogy a NASCAR-autók eljutnak-e a kockás zászlóig? Egy lyukas garast sem tennék rá!” – jelentette ki a brit David Hobbs.

„Kétszer annyit kellett már cserélniük a fékbetéteket, mint nekünk, nem beszélve az abroncsokról. Ha engem kérdeznek, esélytelennek látom, hogy azok a nagy amerikai V8-asok kibírnak öt, vagy hat óránál többet.”

A verseny Allisonék számára műszaki hiba miatt már az éjszaka folyamán véget ért, a Chevy Nován fiával, Larryvel, valamint a két veterán IMSA-pilóta Jim és Gary Bowsherrel osztozó Pearson viszont stabilan tartotta az összetettbeli kilencedik helyét. Bár a technika ördöge őket sem kímélte, végül mégis beértek a célba megnyerve ezzel a Grand International kategóriát.

Az eseményen a Charlie Kemp nevével fémjelzett Ford Mustang képében teljesen egyedül alkotta a Le Mans GTX kategóriát, ennek megfelelően eleve az osztály pole-jából indulhatott és zárt végül az első helyen annak ellenére, hogy a versenye hat kör után motorhiba miatt véget ért.

Ami a NASCAR-járgányok Le Mans-i megjelenését illeti, a kategória mindössze csak két autóval; a Richard Brooks, Dick Hutcherson és Marcel Mignot által vezetett Ford Torinóval, valamint a Hershel és Doug McGriffel fémjelzett Dodge Chargerrel rajtolt el. Ennek ellenére az amerikaiak azonnal közönségkedvenccé váltak.

„Attól a pillanattól fogva, hogy a NASCAR-autók megérkeztek Franciaországba, a rajongókat le sem lehetett vakarni róluk, igazi sztárok lettek” – nyilatkozta a Richmond News Leader egykori publicistája, Randy Hallman.

„Elkápráztatta az embereknek az amerikai gépszörnyek látványa, a legtöbben még soha nem láttak testközelből ilyen járgányokat. A hírük is gyorsan terjedt és a verseny előtti médiaturnén előfordult, hogy a tömeg már veszélyes méretűre nőtt a Ford és Dodge körül, mert mindenki csak ezeket akarta megnézni.”

A Torino tulajdonosa, Junie Donlavey így emlékezett vissza az őrületre:

„Akárhová mentünk, óriási érdeklődés irányult ránk. Elvitték az autónkat, valamint Herschelékét is egy parádéra Le Mans főutcáján, ahol akkora tömeg gyűlt össze, hogy az emberek szó szerint hozzápasszírozódtak a karosszériákhoz. Döbbenetes volt!”

Maga a verseny azonban már kiábrándítóan alakult az amerikaiak számára.

Egyik gép sem látta meg a kockás zászlót, a vágyott reklámot azonban megkapták, lévén egyrészt NASCAR-gépek köröztek a híres európai pályán, másrészt pedig a versenyt nem más indította el, mint a szervezet akkori elnöke, egyben Bill France fivére, Jim France.

„Nagyon különleges esemény volt számunkra” – idézte fel a Le Mans-i kalandot 2013-ban France Jr. özvegye, Betty Jane.

„A verseny után hazavittük a francia zászlót az USA-ba és kiállítottuk Bill Sr. kedvenc Daytona Beach-i francia étterme, a Chez Bruchez előtt. A hely bezárásáig ott is maradt.”

A Grand International osztály viszont többet már nem szerepelt sem a Le Mans-i, sem pedig a daytonai 24 órás repertoárjában, ahogyan a Le Mans GTX kategória sem tért vissza a floridai versenyre.

Két héttel az 1976-os Daytona 24 kategóriagyőzelme után David Pearson minden idők egyik legizgalmasabb befutóját produkálva végül a Daytona 500-at is behúzta.

A futam utolsó körében az Ezüst Róka becenevű háromszoros bajnok Richard Pettyvel csatázott az első helyért. A 3-as kanyarban a Király megpróbálta megelőzni ellenfelét, de végül összeütköztek és mindketten a falnak csapódtak, majd onnan a pálya belső, füves részére csúsztak tovább. A gépek méterekre a célvonal előtt álltak meg.

Pearson újra tudta indítani a Wood Brothers Racing 21-es számú Mercuryjét, aminek hála be tudta fejezni a kört megszerezve ezzel a győzelmet.

A saját gárdájával versenyző Petty eközben csak a helyszínre siető csapattagok segítségével tudott ismét életet lehelni a 43-as Dodge-ba, de végül be kellett érnie a második hellyel.

A siker révén Pearson az első olyan versenyző lett a sportág történetében, aki egyazon évben győzelmet ünnepelhetett a DIS mindkét legendás viadalán.

A daytonai duplázás rekordját Pearson egészen tizenegy évig sajátította ki, amikor is a korszak legnépszerűbb NASCAR-versenyzőjére, Bill Elliottra került a sor, hogy beírja magát a floridai pálya történelmébe.

A georgiai pilóta 1986-ban, Jack Roush Ford Mustangját vezetve Ricky Rudd, Kyle Petty és Ken Schraeder oldalán debütált a daytonai 24 óráson, egy baleset azonban idő előtt véget vetett a versenyüknek.

Két hónappal később, némi kárpótlásként a sebringi 12 órást viszont már a második helyen zárta.

Az év decemberében Roush közölte Elliottal, hogy az 1987-es Daytona 24-en is számít a szolgálataira, a versenyző pedig örömmel mondott igent.

Az „Elképesztő Bill” becenévvel illetett pilóta a sportautózás olyan nagyágyúi mellett terelgethette a #11 Ford Mustangot, mint Scott Pruett, Tom Gloy és Lyn St. James. A kvartett tökéletes, problémamentes versenyt futott, ennek eredményeként pedig magabiztosan szerezték meg a GTO kategória győzelmét, összetettben pedig a hetedikként végeztek.

Elliottnak nem sok ideje maradt az ünneplésre, hiszen alig egy héttel később már a Daytona 500-on kellett bizonyítania. Az akkor 31 éves pilóta nem aprózta el és 210.364 mph-s átlagsebessége révén a pole-ból indulva végül meg is nyerte a futamot, ami egyben karrierje második győzelme is volt a „nagy amerikai versenyen”.

Pearson és Elliott óta senkinek nem sikerült ugyanabban az évben mindkét daytonai viadalon nyerni.

A legközelebb talán Dale Earnhardt Jr. és Tony Stewart jártak hozzá még 2004-ben, akik – Andy Wallace-szal kiegészülve – még bő negyed órával a leintés előtt is vezették a 24-et összetettben. Végül azonban a  Howard-Boss Motorsports #2 Crawford/Chevyjében megadta magát a felfüggesztés.

Pár héttel később, a Daytona 500-on Earnhardt Jr. győzedelmeskedett, míg másodikként Stewart futott be.