A horrorbaleset, ami végleg nyugdíjazta Mario Andrettit

Ha az Indianapolis Motor Speedway-jel egy kontextusba kerül az Andretti család neve, akkor általánosságban véve a hosszú évtizedek óta tartó pechszéria jut az amerikai autóversenyzést kedvelő emberek eszébe.

A família tagjait máig elképesztő balszerencse-sorozat kíséri a pálya ékkövének számító Indy 500-on, amely olyan hosszúságúra nyúlt, hogy egy külön fogalmat is szült ‘Andrett-átok’ néven.

Hajmeresztő balesetek és a biztosnak tűnő, ámde az utolsó pillanatban mégis elvesztett győzelmek egyaránt ott szerepelnek az Andrettik nem éppen pozitív előjelű, indianapolisi szereplését nyilvántartó listán.

Bár a família öt tagja is megmérette már magát a nagy múltú versenyen, mégis csak Mario tudta rátenni a kezét a leintés után a világhíres tejesüvegre.

Az olasz származású amerikainak 1969-ben sikerült győzelmet aratnia, de az arcképe ennél jóval többször is felkerülhetett volna a Borg Warner Trófeára, ha nem kísérik útját változatosabbnál-változatosabb, a leggyakrabban önhibáján kívüli malőrök.

Az 1978-ban Formula 1-es világbajnoki címet is szerzett pilóta és Fortuna asszony viszonyát azonban mi sem foglalja össze jobban, mint az a nap, amikor az élő legenda kilenc évvel a visszavonulása után, utoljára hajtott az IMS 2.5 mérföldes ováljára egy IndyCar versenygép volánja mögött.

A 2003-as évhez érkezve úgy tűnt, az 1996-os szakadás óta tartó amerikai open-wheel háború a Tony George által létrehozott Indy Racing League-nek kezd kedvezni. 

A minden addiginál nagyobb financiális problémákkal küzdő, rivális CART ekkorra már olyan csapatok fordítottak teljes egészében hátat, mint a Chip Ganassi Racing, a Team Penske, valamint a Team Green és a Michael Andretti nevével fémjelzett Team Motorola, amelyek az IRL-ben immár házasságot kötve, Andretti Green Racing név alatt folytatták tovább.

Az újonnan formálódott AGR versenyzői felállása igazán impresszív volt.

Ifjabb Andretti mellett – aki a szezon elején úgy tervezte, hogy a 2003-as lesz pályafutása utolsó Indy 500-a (aztán 2007-ben még egyszer sisakot húzott a Brickyardon) – a csapat sorait erősítette a teljes szezonos Tony Kanaan, az újonc Dan Wheldon, továbbá a csak az 500-ra szerződött Robby Gordon is.

Kanaan rögtön az idény első futamán, a Homestead-Miami Speedway-en pole-lal nyitott, a következő, Phoenix International Raceway-en lebonyolított fordulón pedig egyenesen rajt-cél győzelmet szerzett.

Az év harmadik versenyén – egyben a naptár egyetlen, USA-n kívüli helyszínén -, a Japánban lévő Twin Ring Motegi oválján rendezett Indy Japan 300-on azonban a brazil egy csúnya baleset részesévé vált.

Kanaan a 178. körben az első pozícióban haladt, szorosan a sarkában azonban ott loholt a Chip Ganassi Racing fiatal tehetsége, Scott Dixon.

A homesteadi futamot megnyert, ezen a versenyen pedig az első helyről indult új-zélandi végül meg is előzte brazil kollégáját, de az öröme nem tartott sokáig és néhány tizedmásodperccel később mindketten a pálya külső falának csapódtak.

A nagy erejű ütközést egyikük sem úszta meg sérülés nélkül: Dixon a jobb csuklójában és kezében, Kanaan pedig a bal karjában szenvedett többszörös töréseket. 

A show azonban ment tovább, az IRL pedig Japánból visszatérve már minden erőforrásával a naptár soros versenyére, a 87. Indianapolis 500-ra koncentrált.

Dixonhoz hasonlóan Kanaan részvétele sem számított igazán kérdésesnek a május végi nagy futamon, de a hivatalos program kezdeti szakaszában még értelemszerűen nem tudott autóba ülni.

Michael Andrettinek viszont a felkészülési időszakra is égető szüksége volt egy versenyzőre, aki mindaddig vezeti a 11-es számú autót, amíg annak eredeti gazdája újra bevethető állapotba nem kerül.

A sajtó rögtön spekulációkba fogott azt illetően, hogy vajon ki veheti át Kanaan gépét az Indy 500 előtti tesztek és edzések egy részén, amikor azonban a gárda végül hivatalosan bejelentette a helyettes személyét, a motorsport közössége egy emberként döbbent le, majd boxolt ünnepélyesen a levegőbe.

A név ugyanis nem másé volt, mint az 1994-es Indy 500 után az open-wheel versenyzéstől visszavonult Mario Andrettié.

Miután a hírt követően némiképp csitulni kezdtek a kedélyek, egyre inkább felerősödtek azok a hangok, amelyek aggodalmukat fejezték ki az ekkor már 63. életévét taposó szupersztár kockázatvállalása kapcsán.

Bár Andretti három évvel korábban részt vett ugyan a Le Mans-i 24 órás viadalon, a modern, számára teljesen ismeretlen IndyCar autó, valamint az általa régen tapasztalt nagysebességű ovál sokakban megkongatta a vészharangot.

Mario április 23-án, reggel hajtott ki először az IMS-re az AGR 11-es Dallara-Hondájával és úgy tűnt, a korábbi félelmek alaptalanok voltak.

A legenda már az első köreiben felvette a ritmust, tökéletesen ráérzett az alatta dolgozó technikára, a tempója pedig teljes mértékben versenyképesnek bizonyult a mezőny többi tagjához viszonyítva.

A produkcióját elnézve a paddockban többen egyenesen olyan kijelentéseket tettek, hogy Andrettinek nem csak a teszten kellene vezetnie, hiszen szemmel láthatóan magán az Indianapolis 500-on is lenne még keresnivalója.

Mario a nap során folyamatosan javított a sebességén, miközben pontos visszajelzéseket is képes volt adni az autó viselkedéséről a csapat számára, ami figyelembe véve, hogy alig néhány órája ült csak a volánja mögött, több, mint lenyűgöző volt.

A délután folyamán nem meglepő módon már olyan hírek is szárnyra keltek, hogy abban az esetben, ha Kanaan a kvalifikációra még nem állna készen, akkor Andretti kísérelheti meg a 11-est bejuttatni a 33 fős mezőnybe.

Egyes bennfentesek a paddockban pedig egyenesen arról suttogtak, hogy a csapat egy ötödik gép nevezését tervezgeti az 500-ra Andrettivel a volán mögött, ha pedig sikerrel venné a kvalifikációt, akkor azzal újabb rekordot állíthatna be, mint a futam valaha volt legidősebb indulója (a csúcsot a négyszeres győztes AJ Foyt tartja, aki 1992-ben 57 évesen és 128 naposan rajtolt el).

Két perccel a tesztnap vége előtt azonban baleset történt. A Team Rahalnak vezető Kenny Brack az 1-es kanyarból kijövet elvesztette uralmát járműve felett és a külső falnak vágódott.

Amikor a szintén a pályán tartózkodó Mario értesült az incidensről, már késő volt.

Az eset helyszínéhez közelítve, teljes sebességgel ráfutott a Brack autójáról származó törmelékre, aminek következtében a 11-es gép orral felfelé a levegőbe emelkedett, majd hat tökéletes szaltót követően, a 2-es kanyar közepén az aszfaltba csapódott.

Az egyetlen videót a balesetről az indianapolisi WTHR-13 csatorna helikoptere készítette, amely csodával határos módon épp ekkor tartózkodott a pálya felett, hogy vágóképeket készítsen az esti híradó számára. A felvételen pedig az is jól kivehető, hogy az autó kis híján átrepült a pálya melletti kerítésen.

A helyszínen lévők a brutális jelenetet látva biztosak voltak abban, hogy Mario Andretti halálának váltak a közvetlen szemtanújává. Ilyen esést ugyanis túlélni egyszerűen lehetetlennek tűnt.

El lehet képzelni tehát azt a meglepetést, amikor a versenyző segítség nélkül szállt ki az autó roncsaiból, később pedig az is kiderült, hogy az egyetlen sérülés, amit a bukás során szerzett egy apró, pénzérme nagyságú véraláfutás lett a nyakán, közvetlenül az álla alatt.

Mario belső szemlélőként érezte, hogy a baleset nagy volt, de annak brutalitása csak azután tudatosult benne, hogy visszanézte a WTHR felvételét.

“Úgy szálltam fel, mint egy F-16-os” – idézte fel a történteket Andretti egy tíz évvel későbbi, Indianapolis Startnak adott interjújában.

“Pályafutásom legvadabb incidense volt. Teljesen reménytelen érzésként éltem meg, egyszerű utas voltam a gépben. Végig is futott az agyamon, hogy mégis mi a francot csinálok én még mindig itt?! Nem voltam abban sem biztos, hogy egyáltalán bárki is látta mi történt velem, mivel Kenny Brack ekkor még mindig az autójában volt és mindenki csak rá figyelt. Azt tudtam, hogy pörögtem a levegőben, de igazából el sem tudtam képzelni, hogy kívülről milyen is lehetett. Michael sem látott belőle semmit. Egy szemtanú azt mondta, hogy körülbelül tizenöt métert repültem, de képtelen voltam elhinni.”

Michael Andretti órákkal később, már a hotelszobájában látta viszont az apja repüléséről készült felvételt a televízióban.

“Hangosan felkiáltottam, hogy ‘te szent sz*r!’ – emlékezett vissza a versenyzőből lett csapattulajdonos.

“Egy csoda, hogy túlélte.”

Bár lényegében sértetlenül megúszta a kalandot, az eset elegendő volt ahhoz, hogy Marióban tudatosuljon, itt az idő végleg, teljes mértékben pontot tenni a versenyzői pályafutására.

“Másnap odajött hozzám és azt mondta, kész, ennyi volt” – folytatta Michael. 

“Ezt egy jelként fogta fel arra vonatkozóan, hogy most már véglegesen vissza kell vonulnia a motorsporttól.”

A várakozásoknak megfelelően Tony Kanaan hamarosan megkapta a zöld jelzést arra, hogy ismét autóba üljön, a kvalifikáción pedig a második rajthelyet szerezte meg, míg a versenyt a harmadik pozícióban zárta.

Sokak szerint ehhez az eredményhez nagyban hozzájárult Mario is, hiszen a tesztnapja során adott visszajelzései révén több, kezdeti problémát sikerült időben elhárítani.

Mario Andretti nyilvánvalóan nem az Indianapolis Motor Speedway történetének egyik legnagyobb bukásával szeretett volna búcsúzni patinás versenyzői karrierjétől, ugyanakkor hálát adhat a sorsnak, hogy egy kis karcolással megúszta.

Azt viszont ő maga is tudta, hogy ez egy konkrét figyelmeztetés volt a sorstól és legközelebb már nem biztos, hogy egy ilyen baleset után elsétált volna.

Andretti 2003-ban lezárta pályafutását, de a sebességtől máig nem tud elszakadni. Rendszeresen részt vesz különböző bemutatókon, továbbá az IndyCar kétüléses élményautójának egyik állandó sofőrjének is számít.

Valahányszor pedig volán mögé ül, továbbra is bizonyítja, hogy nem véletlenül tarják őt a világ valaha volt egyik legnagyobb autóversenyzőjének.

Végezetül pedig jöjjönenek a baleset képsorai lassításban, csakhogy mégjobban elámuljunk Mario Andretti újjászületésén: