A NASCAR is „besegített” Dale Earnhardt történelmi Daytona 500-győzelmébe?

1998-ban Dale Earnhardt Sr. már a NASCAR egyik legnagyobb élő legendájának számított, a neve mellett hét Cup bajnoki címmel.

Az addigi összesen tizenkilenc Daytona 500-ról azonban üres kézzel távozott.

Életkorából adódóan az idő ellene dolgozott, egyre kevesebb és kevesebb eséllyel kecsegtetve őt egy majdani sikerre. Nem csoda, hogy ’98-ban mindenki, még az Earnhardttal nem szimpatizálók is őt szerették volna ünnepelni látni a Victory Lane-en, koronát téve nem mindennapi pályafutására.

A közönséghez hasonlóan maga a NASCAR sem vágyott másra, mint legnagyobb sztárjának diadala, aminek megvalósulása minden értelemben óriási profittal kecsegtette a szervezetet.

A ráhangolás már jóval a verseny előtt megkezdődött, újságcikkek, tévéműsorok foglalkoztak Earnhardt-tal, miközben azt találgatták, vajon az 1998-as év lesz-e végre az „ő éve” Daytonában.

A futam napja, február 15-e egyben az első stock-car verseny 50. is évfordulója is volt, így a felvezető ceremónia során a NASCAR külön szegmenst szentelt a hivatalosan is a bajnokság valaha volt ötven legnagyszerűbb pilótája előtti tisztelgésnek, amelyen az elit klub még életben lévő harmincnégy tagja is személyesen jelen volt.

Az időzítés tökéletes volt tehát ahhoz, hogy az ekkor már élő legenda státuszban lévő pilóta véghezvigye azt az egyet, ami még hiányzott impozáns életrajzából és elsőként lássa meg a kockás zászlót a „The Great American Race”-ként is emlegetett versenyen.

Ami ezután következett, mára motorsport-történelem.

Dale Earnhardt megnyerte a versenyt és amikor a levezető kör után visszatért a pitlane-re minden egyes csapat, minden egyes tagja sorfalat állt és tapsoltak, amint a 3-as autó elhaladt mellettük.

“Ez volt a legmonumentálisabb tisztelgés az amerikai autóversenyzés történetében” – írta a 2002-ben megjelent, „Daytona: From the Birth of Speed to the Death of the Man in Black” című könyvében az amerikai autósport világában közel fél évszázada jelen lévő szakújságíró, Ed Hinton. 

“Még AJ Foytot sem ünnepelték ennyire, amikor 1977-ben negyedszerre is megnyerte az Indianapolis 500-at. Érzelmileg túlcsorduló pillanatok voltak ezek.”

A verseny első felében az ekkor már kétszeres Cup bajnok, 27 éves Jeff Gordon dominált, és úgy tűnt, hogy a fiatal tehetség remek formáját a végsőkig meg tudja tartani.

Féltávhoz közeledve azonban Gordon ráfutott a Dale Jarrett autójáról származó törmelékre, amit az ő 24-es Chevy-je is megsínylett és a 123. körben Earnhardt végül meg is előzte.

Huszonhét körrel a vége előtt azonban baleset történt, ami miatt újabb sárga zászlós szakasz lépett életbe.

A rajongók körében a mai napig viták tárgyát képezi, hogy a NASCAR vajon „besegített-e” Earnhardtnak.

Hinton maga is hajlik erre.

“Az élmezőny valamennyi tagja kihajtott a pitbe, akik közül elsőként Earnhardt tért vissza a pályára.

A kiállások során hallottam, amint Gordon a csapatrádióban azt mondta: ‘A francba, ha a 3-as [Earnhardt autója] nem lépte át a sebességhatárt, akkor ez nem tudom mi!’ Biztonsági okokból a NASCAR meghatározta azt a maximális tempót, amellyel a pitben haladni lehet, ez általában 55 mph, aminek betartását az arra kijelölt hivatalos személyek radarral figyelik.

A NASCAR szándékosan megtehette, hogy a huszadik próbálkozásakor, ami egybe esett az első NASCAR futam 50. évfordulójával, egy kis kedvezményt ad Earnhardtnak és becsukja a szemét? Valószínűleg igen.”