„Az járt a fejemben, hogy egyáltalán élek-e” – Dokumentumfilm készült Kyle Busch borzalmas daytonai balesetéről és mesébe illő visszatéréséről

Február 3-án debütált az a dokumentumfilm, amely Kyle Busch 2015-ös, daytonai balesetét, valamint az azt követő, csodával határos visszatérését mutatja be.

A Richard Childress Racing versenyzőjének beceneve után csak ‘Rowdy’ című show az Amazon Freevee-n kerül bemutatásra.

A most 37 éves pilóta nyolc évvel ezelőtt, a NASCAR nemzeti másodosztályát képező Xfinity Series szezonnyitó, Daytona International Speedwayen rendezett futamán csapódott a falnak, aminek következtében kettős lábtöréssel szállították kórházba.

Az akkor még a Joe Gibbs Racinget szolgált Busch sérülése miatt csak a szezon tizenkettedik fordulóján tudott csatlakozni a főállását képező Cup Series mezőnyéhez. Bajnoki címről szőtt álmairól viszont így sem kellett lemondania, hiszen a NASCAR rendkívüli engedélyt adott neki arra, hogy ott legyen a rájátszásban.

A szabályok értelmében a titulusért csak olyan pilóták szállhatnak harcba, akik az idény valamennyi versenyhétvégéjét megkezdik. Tekintve viszont, hogy Busch egészségügyi okokból került partvonalra, a szervezet eltekintett ettől a kitételtől.

Innentől csak annyit kellett tennie a playoffhoz, hogy nyer minimum egy futamot, az alapszakasz végén pedig bent van a top 30-ban.

Busch végül négy elsőséggel bebiztosította magának a helyet a bajnokságért küzdők között, végül pedig ő lett az, aki a szezon végén a magasba emelhette a legjobbnak járó kupát.

Ez így tökéletes tündérmesének hangzik, a zárt ajtók mögött azonban elképesztő erőfeszítésre, küzdelemre volt szüksége ahhoz, hogy nem csak újra volán mögé ülhessen, de egyben álmát is beteljesítse.

„Minden apró részletre emlékszem” – nyilatkozta Busch a Road and Tracknek.

„A csapattársam, Erik Jones mögött voltam a belső íven. Nem igazán tudtunk manőverezni, úgy éreztem, hogy teljesen beszorultam. Ebből adódóan csak arra vártam, hogy valahol megnyíljon számomra egy út az előzéshez. Elértünk a triovál-részre és akkor arra gondoltam: ‘Oké, már látom a helyet rá’.

A rajt-célvonal után közvetlenül rátapadtam Jones lökhárítójára és elkezdtem tolni előre. Normál esetben megvárod, amíg elhagyod a triovált és csak utána próbálsz kanyarodni. Én viszont akkor türelmetlen voltam és hamarabb nekifogtam. Túlkormányzottá vált az autóm, ő pedig a pálya belső része felé kezdett csúszni.”

A láncreakció következtében végül Busch húzta a rövidebbet és a kontaktok hatására nagy sebességgel a DIS füves részére vetődött ki.

„Amikor nekivágódtam a falnak, a lábam még mindig a féken volt. Emiatt tört el, de akkor nem igazán éreztem. Inkább azzal voltam elfoglalva, hogy az autó elülső része annyira roncsolódott, hogy a gázpedál felém tolódott, ami azonnal bezúzta a jobb lábam.”

Busch eleinte azt hitte, hogy a mellkasa is megsérült, mivel hosszú másodpercekig nem tudott levegőt venni. Szerencsére kiderült, hogy ez a kellemetlenség csak az erőhatások miatt volt és gyorsan el is múlt.

„Abban a pillanatban az járt a fejemben: Lélegzem? Ébren vagyok? Egyáltalán élek?. Ezeket a kérdéseket teszed fel magadnak ilyen szituációkban, hogy tudd, egyáltalán ott vagy-e még. Végül éreztem, hogy minden oké. Nem ütöttem be a fejem, nincs agyrázkódásom, még a nyakam sem fáj és a levegvétel is úgy megy, ahogyan kell. Megnyugodtam, mert tudtam, tényleg életben vagyok és nyitva vannak a szemeim.”

Észlelte viszont, hogy a járműben kisebb lángnyelvek csapnak fel, így azonnal ki akart jutni.

„Letéptem az ablakhálót és próbáltam úgy helyezkedni, hogy ki tudjam bújtatni magam. A lábam viszont csak lógott. Arra gondoltam, hogy ‘Istenem, eltört a jobb lábam, de rendben van, ki kell jutnom innen’. Elkezdtem tolni magam kifelé a bal bokámmal és ekkor éreztem először azt a hasító fájdalmat.”

Busch a karjait használva mászott ki az autóból, majd lefeküdt a talajra, miközben egymás után érkeztek meg a biztonsági csapat jármvei.

„A kórházban, már a műtétem után az volt az első dolog, amit mondtam, hogy nem hiszem, másnap képes leszek indulni a Daytona 500-on. Erre mindenki azt válaszolta, hogy határozottan nem fogok és valószínűleg a következő futamon sem.”

Az elkövetkezendő heteit a rehabilitáció töltötte ki, ami mentálisan is megviselte. Legsötétebb pillanataiban már egyenesen az járt a fejében, hogy lehet, vége a karrierjének.

„Képes leszek visszatérni? Ha igen, akkor továbbra is jól fogok versenyezni? Mi lesz a következő lépés, egyáltalán mit csináljak?” – idézte fel vívódását.

„Lehet, hogy már csak alacsonyabb kategóriákban indulatok, vagy csapattulajdonosként folytassam? Ilyeneken agyaltam. Végül körülbelül öt hét után már úgy voltam vele: ‘Ez az egész kicsinál, muszáj újra a pályán lennem’. Hiányzott, a csapatom, a munka és lényegében minden. Ez a szenvedély vezetett végül odáig, hogy nem adtam fel.”