A legendás piros kesztyű – Greg Moore tragédiája
Az autóversenyzés veszélyes, ezzel mindenki tisztában van, aki ezt a sportágat választotta hivatásául.
A sebesség, a harc minden egyes pozícióért az ókori viadalokat idézi modern köntösbe öltve. Fém páncél helyett tűzálló overál, paripák helyett több száz lóerő, félelmet nem ismerő harcosok csatája őrjöngő tömeg előtt.
A sportteljesítmény mellett a cél a szórakoztatás, a nézők jól akarják érezni magukat és látni, amint a kedvencük elsőként halad át a célvonalon.
Mint a győztes gladiátor. Vannak azonban napok, amikor a sors kegyetlenül megmutatja sötétebbik arcát, amelyek aztán örökre beleégnek a gondolatainkba.
1999. október 31-én a CART FedEx Championship Series közössége a szezonzáró versenyre készülődött a kaliforniai Fontanában.
A nagy kérdés pedig, ami mindenkit foglalkoztatott, hogy vajon kié lesz a nap végén a bajnoki cím: Dario Franchittié, vagy az újonc Juan Pablo Montoyáé.
Ekkor még senki nem sejtette, hogy ez a Halloween a motorsport történetének egyik legsötétebb napjaként vonul be a történelembe.
A pole pozíciót az amerikai Scott Pruett szerezte meg, míg a két bajnokaspriáns a harmadik és a hetedik helyről várhatta a zöld zászlót.
A huszonhét főt számláló mezőnyből egyedül a jövő egyik legnagyobb csillagaként emlegetett Greg Moore nem rendelkezett mért körrel, miután a fiatal kanadai a paddockban egy buta balesetet szenvedett a robogójával és sérült jobb keze miatt nem tudott részt venni a kvalifikáción.
Jó ideig kérdéses volt, hogy a 24 éves pilóta képes lesz-e elrajtolni a 250 körös versenyen, ezért csapata, a Player’s/Forsythe Racing hivatalosan is megnevezte helyettesét Roberto Moreno személyében.
Moore azonban, aki ha tehette volna az év minden napján versenyzett volna, hajthatatlannak bizonyult, és alapos orvosi vizsgálatok, valamint egy autóban végrehajtott tesztet követően végül zöld utat kapott az indulásra.
Nem figyeltek, nem hallgattak az intő jelekre.
A kanadai kvalifikációs kísérlet híján az utolsó helyről vághatott neki a távnak, ez azonban nem szegte a kedvét és a rajt pillanatától kezdve magabiztosan tört előre.
A tizedik körben azonban minden megváltozott. Moore 225 mph-s tempónál elvesztette az uralmát autója felett és a pálya belső betonfalának csapódott.
A pilótát kritikus fej- és mellkasi sérülésekkel szállították kórházba, életét azonban már nem sikerült megmenteni.
A versenyt folytatták, a pilótákkal pedig csak a leintést követően közölték a szörnyű hírt: Greg Moore elhunyt.
A CART akkor kereken húszéves fennállása során összesen két haláleset történt a pályán – Jim Hickmané 1982-ben és Jeff Krosnoffé 1996-ban – ebben az évben azonban, röpke két hónap alatt megduplázódott ez a negatív statisztika.
A széria még csak fel sem fogta igazán a szintén szupertehetségnek tartott, 28 éves Gonzalo Rodriguez alig másfél hónappal korábban, Laguna Secán történt tragikus végkimenetelű balesetét, most újra szembe kellett néznie a sportág legsötétebbik arcával.
„Több tehetség volt Greg kisujjában, mint a többi srácban együttvéve” – Paul Tracy
Gregory William Moore 1975. április 22-én született a kanadai New Westminsterben, és mint szinte minden kissrác odafent északon, eleinte ő is jégkorongozással próbálkozott. Hatéves korában azonban kiderült, hogy egy teljesen más sportág hozza inkább lázba, amiben ráadásul kifejezetten tehetségesnek bizonyult.
Első szárnypróbálgatásainak helyszínéül az édesapja tulajdonában álló Chrysler autókereskedés parkolója szolgált, ahol felhőtelnül száguldozhatott fel-alá a házilag barkácsolt kis gokartjának volánja mögött, fején pedig – jobb híján – hokis sisakjával.
Első versenyét 1986-ban, tizenegy éves korában teljesítette, három évvel később pedig már észak-amerikai bajnokként jegyezték.
Erre az időszakra vezethető vissza legendás rajtszáma, amelyet a Westwood Karting Associationhöz való csatlakozása óta használt.
Moore pályafutását a brit columbiai székhelyű szervezetnél kezdte, és az itt kapott tagsági igazolványának azonosítója a 99-es volt, amely szám végül a teljes karrierje során elkísérte és olyannyira hozzá nőtt, mint a mára legendássá vált piros kesztyű, amit verseny közben viselt.
Halálát követően a CART visszavonultatta a 99-es számot (noha az IndyCar 2008-as újraegyesülése óta ez már nincs érvényben), valamint létrehozták a Greg Moore Legacy Awardot, amely díjat évente annak a versenyzőnek ítélték oda, aki a leginkább megtestesíti Moore szellemiségét a pályán mutatott teljesítményével, valamint a személyiségével és hozzáállásával, amit a médiával, a szérián belüli emberekkel, valamint a rajongókkal szemben tanúsít.
Moore-ról – különösen a kezdeti időszakban – nem sokat mondták volna meg első ránézésre, hogy milyen sportágban fog kiteljesedni.
Kortársainál magasabb, ektomorf testalkatú, szemüveges fiúcska volt, akit inkább a matléták között lehetett elképzelni, semmint a volán mögött. A mondás, miszerint a látszat csal, azonban újfent beigazolódott.
A valódi versenyautók világába Moore 1991-ben lépett feljebb: az ESSO Protec Formula Ford 1600 sorozatban rögtön két pole-t és egy futamgyőzelmet szerzett, a szezon végén pedig a legjobb újoncnak járó címet is sikerült elhódítania.
Egy évvel később már a USAC által felügyelt Formula 2000 nyugati divíziójában mérette meg magát és négy rajtelsőségének, valamint négy győzelmének hála első nekifutásra megszerezte a széria bajnoki címét, ezzel együtt pedig cseppet sem meglepetésre itt is övé lett a legjobb újoncnak járó titulus.
1993-ban már a PPG-Firestone Indy Lights versenyzőjeként folytatta, ahol annak ellenére, hogy egy, a családja által tető alá hozott, folyamatosan anyagi nehézségekkel küszködő csapat autóját vezette, nyolc alkalommal tudott a legjobb tízben végezni, összetettben pedig a kilencedikként zárt.
A következő szezont – még mindig a Greg Moore Racing színeiben – rögtön egy elsőséggel kezdte a Phoenix Raceway-en, ezzel pedig a maga tizennyolc évével ő lett a sorozat addigi legfiatalabb futamgyőztese. New Hampshire-ben és a Nazareth Speedway-en még kétszer látta meg elsőként a kockás zászlót, a bajnokságot pedig a harmadikként fejezte be.
„Vele minden nap értékes volt. Soha nem rágódott sokáig semmin, soha nem tartott haragot. Imádta az életet, aminek a versenyzés is a része volt” – Donna Moore, Greg édesanyja
1995-ben végül leszerződött a Player’s/Forsythe Racinghez és ezzel kezdetét vette a Moore-uralom.
A fiatal pilóta a szezon tizenkét futamából tizet megnyert, ebből ötöt zsinórban, amivel honfitársa, Paul Tracy 1990-ben felállított rekordját törte meg.
Kétség sem fért hozzá, hogy Moore készen állt a legmagasabb kategóriában való bemutatkozásra, és 1996-ban már a CART-ban vezethette Forsythe-ék ikonikus kék-fehér versenygépét.
A szezon harmadik fordulóján, az ausztráliai Surfers Paradise-on a harmadik helyen ért célba, majd még kétszer – Nazarethben a második, Clevelandben pedig a harmadikként – intették le dobogót érő pozícióban, emellett öt alkalommal végzett a legjobb tízben, ami a bajnokság kilencedik helyére volt elegendő.
Első alkalommal a legnagyobbak között Moore 1997-ben, a Milwaukee Mile-on tudott nyerni, a maga 22 évével pedig a CART akkori legfiatalabb futamgyőztesévé vált.
Az egymérföldes oválon aratott sikerét követően alig hét nappal később, Detroit utcáin is elsőként ért célba, a szezon hátralévő része azonban már nem alakult ilyen jól.
Kilenc futamból hetet nem fejezett be, a maradék kettőn pedig egy ötödik (Portland) és egy második (Mid-Ohio) helyet tudott elcsípni, összetettben pedig a hetedikként jegyezték.
„Amikor Greg feltűnt a színen, rögtön arra gondoltam, hogy milyen éles eszű, intelligens és választékosan beszélő srác is ő. Nagyon profi volt és a korához képest érett. Mindenhez hozzá tudott szólni, de soha nem kalandozott el. Amit mondott, annak mindig volt értelme. Természetesen mindez ugyanúgy jellemző volt arra is, ahogyan vezetett. Letehette volna a saját névjegyét, ez nem vitás” – Mario Andretti
1998-ban, Homestead-en Moore egy újabb rekordot állított be, miután ő lett a CART történetének legfiatalabb pole-pozíciósa. A szezon során két győzelmet szerzett: Rio de Janeiróban road-on, majd a Michigan Speedway-en rendezett ötszáz mérföldes oválfutamon, a US 500-on egyaránt övé lett a legjobbnak járó trófea és ezúttal már a bajnoki pontverseny ötödik helyén fejezte be az évet.
Az 1999-es szezont Homesteaden rögtön egy győzelemmel kezdte, majd nyolc alkalommal tudott a legjobb tízben végezni.
A csiszolatlan gyémántként számon tartott kanadai felhívta a magára Roger Penske figyelmét is, aki egy három évre szóló, összesen tízmillió dollár értékű szerződést ajánlott neki.
A megállapodás köztük végül ’99 nyarán született meg, aminek értelmében Moore 2000-től már a Team Penske versenyzőjeként folytatta volna CART pályafutását. Erre azonban már nem kerülhetett sor.
„Szó nélkül lemondanék a címről, ha ezzel visszahozhatnám Greget” – mondta a tragikus versenyt a harmadikként záró, ezzel bajnokká vált Juan Pablo Montoya.
„Nagyszerű srác volt, nem érdemelte meg a halált. Soha nem gondolunk arra, hogy ilyesmi megtörténhet. A pályán csak olyan gyorsan akarsz menni, amennyire csak tudsz. Greg is így volt vele.”
Greg Moore pokolian jó versenyző volt, emellett pedig egy rendkívüli ember is. Könnyed személyisége révén gyorsan megtalálta a közös hangot mindenkivel, legjobb barátai pedig különleges módon ellenfelei közül kerültek ki.
A Moore mellett Dario Franchittit, Tony Kanaan-t és Max Papist magába foglaló – az ’50-es-60-as években Frank Sinatra vezette Rat Pack után szabadon – ‘Brat Pack’ névre keresztelt kompánia legendás volt a CART mezőnyében.
A négyesfogat igazi, szoros barátságot ápolt még annak ellenére is, hogy mindannyian más-más csapatok alkalmazásában álltak és a pályán, ennek megfelelően egyáltalán nem kegyelmeztek egymásnak. Versenykörülmények között ádáz ellenfelek, azon kívül viszont már-már fivéri viszonyt ápoltak.
Több egyéb mellett például Moore volt az, aki egy, a színész-autóversenyző Jason Priestley által szervezett partyn bemutatta Franchittinek Ashley Judd színésznőt, ami végül egy több, mint egy évtizedig tartó házassághoz vezetett.
„Európában az az elterjedt felfogás, hogy utálnod kell mindenkit, aki ellen versenyzel. Aztán átjöttem Amerikába, ahol minden más volt” – mondta Franchitti egy 2010-es, Indy Starnak adott interjújában.
„Greg mindenkit maga köré gyűjtött, egy csomó dolgot közösen csináltunk, legyen szó fociról, vagy bulik szervezéséről. Benne a valaha volt egyik legjobb barátomat vesztettem el. Rengeteg jó dolgot éltünk meg, sok közös emléket osztottunk meg egymással. Ő volt az a srác, aki ellen keményen versenyeztél a pályán, és akivel a legjobban szórakoztál azon kívül. Nagyon-nagyon sokszoros bajnok lehetett volna.”
Moore a Team Penske-nél Gil de Ferran oldalán versenyzett volna, amely helyet a tragédiát követően végül Helio Castroneves tölthetette be.
De Ferran 2000-ben megszerezte a CART bajnoki címét, az immár négyszeres Indianapolis 500-győztes Castroneves pedig az autósport talán leglojálisabb versenyzőjévé vált, már ami a csapathűséget illeti, lévén húsz teljes évet töltött el Penske-éknél.
„Greg az egyik legjobb volt, akit valaha versenyautóban láttam” – Gil de Ferran
Bár több Formula 1-es csapat is élénken érdeklődött iránta, Tony Kanaan elmondása szerint Moore mégis úgy tervezte, hogy a szerződése lejártát követően átigazol Penske-ék NASCAR csapatához, úgy, ahogyan évekkel később a háromszoros IRL bajnok, egyben a 2006-os Indy 500 győztese, Sam Hornish Jr. is tette.
„Hihetetlen dolgokat érhetett volna el” – véli Kanaan.
„Greg a Penske-vel egy tökéletes kombinációt alkotott volna, az emberek pedig végül ugyanúgy kifütyülték volna őt mint ahogyan tették Jeff Gordonnal, amikor túl sokat nyert.”
Kanaan 2004-ben az IRL bajnoka lett, 2013-ban pedig az Indianapolis 500 győzelem is bekerült az önéletrajzába, míg a már visszavonult Franchitti pályafutása során négy címet és három Indy 500 elsőséget tudhat magáénak.
Mindketten egyetértenek azonban abban, hogy nem csak az ő karrierjük, de talán a teljes amerikai open-wheel versenyzés képe is máshogyan alakult volna, ha nincs az az 1999-es Halloween.
„Greg valószínűleg a legjobb oválversenyző, aki ellen valaha pályára léptem” – mondta Franchitti a CBS-nek, miután 2009-ben, Homestead-en megszerezte a harmadik IndyCar bajnoki címét.
„Minden kétséget kizáróan Greg a Penske-vel, és Gillel, mint csapattárs, pofátlanul sok versenyt nyert volna, beleértve az Indy 500-at és a bajnokságot is. Újraírhatta volna a történelemkönyveket. […] Rengeteg emberre hatással volt, pozitív értelemben. Amikor a baleset megtörtént, sokak fejében teljesen megváltoztak a dolgok, megváltozott az, ahogyan addig viszonyultak a versenyzéshez. Elcsépelten hangzik, hogy minden napot maximálisan élt meg, de Greg tényleg így tett. Amikor megszólalt a telefon, még éppen, hogy felvetted, de Greg már azzal kezdte, hogy ‘Mit csinálunk ma? Menjünk mountain bike-ozni! Ezt csináljuk, azt csináljuk! Síelni fogunk!’ Vele soha nem volt egy unalmas pillanat sem. Kiváltság volt őt ismerni.”
„Álmaimban úgy képzeltem, hogy ez lesz életem legszebb napja. A Nap elviselhetetlenül égetett, ami csak még melegebbnek tűnt a lelátón lévő, több, mint százezer fős tömeg miatt. A turbómotorok hangja, és a huszonöt versenyautó látványa – amint azok már nem is száguldottak, hanem egyenesen repültek – miatt azonban megérte elviselni a hőséget. Ez az egy futam a nyolc hónapot felölelő szezon csúcspontja volt. Figyelmesen követtem az „emberemet”, ahogyan kegyelmet nem ismerve tört előre a mezőnyben. Nagyon közelről néztem minden egyes mozdulatát.
A gyönyörű, kék és fehér színű autóját és az arany sisakját, amin megcsillant a napfény, ehhez képest a többiek unalmas fémdoboznak tűntek. Egyre gyorsabban és gyorsabban haladt, szinte felfalta azokat, akik az útjába akartak állni. A győzelmének az útjába. Felejthetetlen, védjegyszerű látvány volt, amikor three-wide-ban száguldott előre és hagyta maga mögött két ellenfelét.
Aztán, még ugyanezen a körön, ütközött. Semmire nem következtettem ebből, balesetek előfordulnak abban a sportban, ami a sebességről, agresszivitásról és igen, a veszélyről szól. De ez volt az a baleset, ahonnan már nem sétált el.
A hősöm, aki arra inspirált, hogy én magam is elérhetem a csillagokat … elment. Ez nem történhetett meg, a hősök nem halnak meg. Minden addigi hitem összeomlott abban a pillanatban és kénytelen voltam szembenézni a felfoghatatlanal. A lóerők, a tömeg hangja semmissé vált.
A mély szomorúság magával rántott. Gondolattöredékek kavarogtak a fejemben…. Greg Moore, 24 éves … a hősöm, az idolom. Örökre elment. Egy olyan napon, mint a mai, találkoztam vele és a szavai még mindig tisztán csengenek a fülemben. Látom magam előtt a magas, vékony alakját, amint a napfény hátulról megvilágította. Úgy nézett ki, mint Isten egyik angyala… és most már örökké az is.” – egy névtelen rajongó visszaemlékezése (forrás: Tumblr)
Sokak szerint Greg Moore az a versenyző lehetett volna, aki megmenti a CART-ot az összeomlástól.
Ez persze barokkos túlzás, azonban egy dolog biztos: a kanadai tehetség meghatározó alakjává válhatott volna nem csak az amerikai, de a világ motorsportjának is.
Rövid pályafutása során milliós rajongótábort szerzett – nem csak hazájában, de a világ minden táján is.
Emléke máig nem halványult el, ezt jól példázzák azok az előtte tisztelgő blogbejegyzések, újságcikkek és videók, amelyeket tömegesen dob fel bármelyik internetes kereső, ha begépeljük Moore nevét.
Greg egy valódi legenda, csak sajnos túl korán, fájdalmasan korán vált azzá.
„Nyerni akarok egy pár bajnoki címet és azt szeretném, ha az emberek azt mondanák, Greg Moore a valaha volt egyik legjobb CART versenyző” – Greg Moore, 1997
Bár a sors már azelőtt elragadta, hogy egyáltalán eljöhetett volna az ő ideje a pályán, kevés olyan ember akad, aki ne értene egyet abban, hogy Moore-t csak a legnagyobbak között lehet emlegetni.
Nyugodj békében, Greg!
Red Gloves Rule!
forrás: ESPN, Autoweek, CBC, Indy Star
képek: IndyCar, archív
