12 óra a pokolban: A baleset, ami örökre megváltoztatta Jimmie Johnsont

12 óra a pokolban: A horrorbaleset, ami örökre megváltoztatta Jimmie Johnsont
credit: Penske Entertainment



Két és fél évtizeddel azt megelőzően, hogy hét Cup-bajnoki címével visszavonhatatlanul beírta volna magát a NASCAR halhatatlanjai közé, Jimmie Johnson még az autóversenyzés egy merőben más szakágában feszegette a határait.

Egy hajmeresztő baleset azonban alapjaiban változtatta meg az életét, ezzel együtt a karrierútját.

A kaliforniai születésű pilóta gyerekként még motorversenyzőként bontogatta szárnyait, de álmai netovábbját már ekkor is a négykerekűek képezték.

Fő célját viszont kezdetben még nem a NASCAR képezte, hanem az IndyCar, amelyben nagy szerepe volt a négyszeres Indianapolis 500 győztes Rick Mearsnek, akire Johnson világéletében példaképként tekintett.

“Gyerekkoromban számomra az egész világ az Indy 500 körül forgott, az Indianapolis Motor Speedway-en akartam versenyezni open-wheel autóval” – nyilatkozta Jimmie 2015-ben. 



“Dél-Kaliforniában nőttem fel és az akkori televíziós csomag, valamint a médiaérdeklődés miatt a NASCAR egyáltalán nem volt itt népszerű, különösen igaz volt ez a 70-es és 80-as évekre, amikor elkezdtem járni a motorsport szamárlétráját.”

Mears karrierjének elején előszeretettel mérette meg magát off-road versenyeken, így amikor a kiskamasz Jimmie életében először beugorhatott egy buggy volánja mögé, rögtön úgy érezte, ez lehet az első lépés ahhoz, hogy egy napon személyes hőse nyomdokaiba érjen.

Johnson tizenöt évesen, 1991-ben kezdett komolyabban versenyezni a kis járművekkel és rögtön első teljes szezonjában kiérdemelte az év újonca címet, a soron következő idényben pedig már nem adta lejjebb a MTEG Superlites széria bajnoki titulusánál.

Még ugyanebben az évben, tehát 1992-ben Jimmie megejtette debütálását a hosszútávú, sivatagi versenyek világában, egy esztendővel később pedig a Class 10 buggy-k kategóriájában már egyenesen bajnokká koronázták.

A tinédzser szenzációs sikere felkeltette a Chevrolet off-road programját akkoriban vezető Herb Fischel figyelmét is, akinek segítségével Johnson a szakág ikonikus csapatának, a Nelson & Nelsonnak színeiben ott lehetett az 1994-es Grand National Stadium Truck Series elit mezőnyében.


j94.jpg
credit: race-dezert.com

Annak ellenére, hogy emberünk az egyik legfiatalabb, egyben legtapasztalatlanabb résztvevője volt a versenyeknek, a teljesítményén ez szinte alig látszott. Nem meglepő tehát, hogy a Chevy és az N&N úgy döntött, ideje még ennél is mélyebb vízbe dobni az ekkor már 19. életévét taposó Jimmie-t és nevezték a sivatagi endurance szezonra is.

A hosszútávú idényt rögtön kategóriagyőzelemmel kezdte, a folytatás viszont katasztrofálisan alakult, amit jól szemléltet, hogy már az is jó eredménynek számított, ha egyáltalán célba tudott érni.

A Nelson & Nelson azonban a negatív sorozat ellenére sem vette le a kezét Johnsonról, sőt, még nagyobb kihívás elé állították. A gárda sztárpilótája, a legmagasabb osztályban, vagyis a Trophy Truck-ban versenyző Larry Ragland szezon közben vadonatúj autóra váltott, az N&N pedig úgy döntött, hogy az így gazdátlanul maradt régi járgányt Jimmie-nek adják.



Az igazi kihívás az év novemberében jött el, amikor is megkapta a rajtjelet a sivatagi terepfutamok amerikai királynője, a Baja 1000.

A mexikói Tijuanából elindított, végül La Pazban leintett, ebben az esztendőben 1140 mérföldes távú, megszakítás nélküli viadalnak Johnson nagy reményekkel vágott neki bízva saját képességeiben, valamint a mögötte álló, nagy múltú csapat szakértelmében.

Bár a kvalifikáción csak a tizenharmadik helyet szerezte meg, a rajt után azonban villámgyorsan felküzdötte magát az élre, ahol aztán mind nagyobb és nagyobb előnyt autózott ki magának.

A Baja 1000-t viszont nem véletlenül tartják a világ valaha volt egyik legkegyetlenebb versenyének, amelyre még az off-road veteránok is félelemmel teli csodálattal tekintenek.

A táv megtétele során a mezőnynek szembe kell néznie a természet szinte valamennyi szeszélyével, a gyakran még a vérprofikat is komoly próbatétel elé állító terepviszonyokkal, az éjszakai, kivilágítatlan szakaszokon rájuk váró, még napfényben is teljesen vakon teljesítendő kanyarokkal, alattomosan rejtőzködő szikladarabokkal, vízátfolyásokkal, nem beszélve a helyi állatállomány felbukkanásának folyamatos veszélyétől.

Ami pedig a legszebb az egészben, hogy a többi, magasan rangsorolt hosszútávú versennyel ellentétben a Baja 1000-en nincs szabályba foglalva, mennyi időt tölthet egy pilóta a volán mögött egyhuzamban. 

Ez az embert és gépet próbáló kihívás pedig 1995-ben nem csak túlnőtt Johnsonon, de egy olyan eseménysorozathoz vezetett, ami alapjaiban változtatta meg az életét, egyben autóversenyzői pályafutását.

“A 880. mérföldnél járam, már a huszadik órája vezettem megállás nélkül és az élen álltam” – emlékezett vissza Johnson a Baja Racing News-nak adott 2010-es interjújában.

Még mindig nagyon sok volt hátra, én viszont már teljesen kimerült voltam. Sötét volt, és semmi másra sem vágytam, mint, hogy végre ismét lássam a Napot. Úgy éreztem, ha kihúzom napfelkeltéig, akkor azzal újra erőre kapok majd. Nos, nem jutottam el odáig.”

A lehető legrosszabbkor, miközben az éjszaka közepén nagy sebességgel haladt a kövekkel tarkított Skorpió-öböl felé, a fáradtság kiütéses győzelmet aratott felette.

“Hajnali három óra körül egyszerűen elaludtam. 90 mérföld per órával haladtam ekkor. Éppen, amikor már majdnem kijutottam a hegyekből és percekre voltam attól, hogy végre egyenes terepen vezethessek, egyszerűen filmszakadás történt. Magas fokozatban mentem, amikor pedig elaludtam, a lában lecsúszott a gázról. Még mindig lejtőn haladtam lefelé, úgyhogy a tempóm elég nagy volt.

Amikor felébredtem, rögtön láttam, hogy egy tűéles kanyar van előttem és semmi esélyem arra, hogy időben meg tudjak állni. Lefutottam az útról és egy nagy sziklának csapódtam. Az autó felborult, majd bukfencezni kezdett a lendülettől a levegőben. Ekkor azt hittem, hogy épp egy szikláról zuhanok lefelé.”


jjcar94.png
credit: race-dezert.com


A neheze azonban csak a földet érés után jött, amikor is Jimmie realizálta, hogy semmiféle segítségre sem számíthat.



A versenyző karja beszorult az eldeformálódott bukókeret alá, miközben a navigátora, Tom Gveiss eszméletlenül ült mellette. Több, mint egy órába telt, de hősünknek végül sikerült kijutnia a járműből és időközben Gveiss is magához tért, de a megpróbáltatásoknak itt még korántsem volt végük.

“Mázlimra csak egy kisebb árokról volt szó az alján homokkal. Landoltam, aztán újra felborultam. Horrorisztikus baleset volt. Az autó teteje teljesen benyomódott, amitől mozdulni sem tudtam és hosszú időbe telt, mire ki tudtam jutni.

Szerencsére miután rájöttem, hogy miként tudnám kiszabadítani a karomat, könnyen ki tudtam mászni. Tele voltam zúzódásokkal és szédültem, de azért viszonylag jól voltam a körülményeket tekintve. A hegyek miatt viszont egyáltalán nem tudtunk rádiójelet küldeni senkinek, teljesen egyedül maradtunk.”

A földrajzi viszonyok következtében sem a csapatnak, sem pedig a verseny szervezőinek nem volt tudomásuk arról, hogy mi történt a párossal. A mentőcsapatok végül több, mint tizenkét órával a baleset után találtak rá Johnsonra és Gveissre, amit követően újabb egy teljes napba telt, mire visszajutottak a szállodaszobájukba.

A sivatagban töltött, végeláthatatlan órákat Jimmie máig karrierje fordulópontjaként jellemzi.

“Az a baleset feltette a pontot a sorozatban addig elkövetett hibáimra. Túl agresszíven versenyeztem, emiatt egy csomó futamot nem is fejeztem be. Nem voltak túl fényesek a kilátásaim. Rengeteg nyomás helyeződött rám, hogy jól teljesítsek. Én voltam a fiatal srác, aki jött, megfutotta a leggyorsabb kört, aztán összetörte az autót. A [Baja 1000] baleset után csak ültem a földön, bámultam a roncsot és a saját versenyzésemen agyaltam.

Az volt a második horrorbalesetem abban az évben. Miért is találtam magam már megint ebben a helyzetben? Halálra voltam rémülve attól, hogy az autó tulajdonosa mit fog mondani, amikor meglátja, mit műveltem már megint. Az egész szituáció, a csontig hatoló félelem olyan mély hatást gyakorolt rám, ami végképp megváltoztatott versenyzőként és magánemberként egyaránt.”

Szükségem volt erre az ébresztőre. Azon az éjszakán felnőttem és egy forrófejű, idiótából gondolkodó versenyzővé váltam.”

Johnson ezt követően soha többé nem indult el sivatagi versenyen, de az off-road szakággal nem szakított azonnal.

1996-ban hátat fordított a Nelson & Nelsonnak és immár a Herzog Racing színeiben teljesítette a Class 8 kategória nemzeti bajnokságának rövidpályás szezonját.

A csapat tulajdonosa, valamint a Chevrolet végül közösen győzték meg arról, hogy nem lenne rossz döntés a részéről, ha a pályafutását az aszfalt felé terelné. Jimmie pedig – akit folyamatosan kísértettek a Baja 1000 emlékei – mélységesen egyetértett.

“A Chevy által a kezdetekben felkínált út számomra az off-road versenyekről a Trans-Amre való áttérés, majd az Indy Lights és végül az IndyCar volt.”

Herzog azonban inkább arra biztatta Jimmie-t, hogy a frissen kettészakadt amerikai open-wheel helyett bölcsebb lenne inkább a felvirágzó NASCAR-ral próbát tenni.

Johnson 1998-ban kipróbálhatta magát a szervezet másodosztályát képező Busch Series-ben [ma Xfinity], ahol 2000-2001-ben már teljes szezonos versenyzőként volt jelen a mezőnyben. Ez utóbbi évben megejthette debütálását a legmagasabb kategóriában, a Cup Seriesben is, az open-wheel szakág azonban továbbra sem volt lesöpörve az asztalról.

Hamarosan viszont a Chevrolet választás elé állította.



“Egy nap [a Chevy képviselői] odajöttek hozzám és azt mondták, ‘Ha komoly jövőt akarsz a motorsportban, akkor Észak-Karolinába kell költöznöd, és kizárólagosan csak a NASCAR-ra fókuszálnod. Szóval, ezután nem tartott sokáig, hogy megvegyem a csak oda útra szóló jegyemet Charlotte-ba.”

A folytatás ismert. Johnson a 2002-es Cup szezont a Hendrick Motorsports teljes szezonos pilótájaként kezdte meg, a belé vetett bizalmat pedig már első évében huszonegy top 10-es helyezéssel, ebből három győzelemmel hálálta meg, míg összetettben az ötödikként zárt.

Az első bajnoki címét 2006-ban szerezte meg, majd még négyet zsinórban, 2013-ban szállította a hatodikat,  az utolsó, szám szerint hetedik titulusát pedig 2016-ban vágta zsebre.

NASCAR-pályafutására végül 2020-ban tett pontot, a következő két évben pedig már gyerekkori álmát élve az IndyCarban róhatta a köröket az ironikus módon a Chevy itteni riválisának, a Hondának táborát erősítő Chip Ganassi Racinggel.

Erőfeszítéseit azonban inkább kevesebb, mint több siker koronázta.



Ebben persze nagy szerepet játszott, hogy lényegében zéró open-wheel tapasztalattal csatlakozott rögtön a világ egyik legversenyképesebb bajnokságához.

Legnagyobb vágyát azonban sikerült valóra váltania, miután idén ott lehetett az Indy 500-on.

A kvalifikáción bejutott a legjobb kilenc autót magában foglaló Fast 9 szakaszba, maga a futam viszont baleset miatt idő előtt befejeződött számára.

  

 



KAPCSOLÓDÓ: Egy korszak vége: Jimmie Johnson visszavonul a teljes szezonos versenyzéstől



 





Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy