Köszi, hogy kvalifikáltad az autónkat az Indy 500-ra…Ki vagy rúgva!

Soha nem kapott még akkora nyilvánosságot a sportág üzleti érdekek által vezérelt oldala, mint a 95. Indianapolis 500-on.

A profi sportligákat a leggyakrabban az a kritika éri, hogy teljes mértékben elüzletiesedtek. A fő hangsúly már a szponzorok és egyéb partnercégek igényein van, a pályán nyújtott teljesítmény pedig a háttérbe szorul.

Nincs ez másként az autóversenyzésben sem, amely az egyik legköltségesebb sportágnak minősül a benne szereplő csapatok és pilóták szempontjából egyaránt.

Az anyagiak miatt partvonalra szorult tehetségek puszta felsorolásával hosszú oldalakat lehetne megtölteni, ahogyan arra is láttunk számos példát, hogy már beindult karrierek kerültek lejtmenetbe pénzhiány miatt.

Ez a tendencia a XXI. századra mondhatni annyira természetessé vált, hogy a rajongók egy-egy ilyen hír hallatán maximum csak a fejüket csóválják lemondóan, majd tovább is lépnek rajta, mondván ez sajnos egy ilyen játék.

Ebben a pénz uralmába belefásult világban is akadnak azonban olyan történések, amelyek láttán még a leglojálisabb szurkolók sem restek hangosan kimondani: „Csalódtunk ebben a sportban”.

A 2011-es Indianapolis 500 előtt néhány nappal pontosan egy ilyen eseménynek lehettünk szemtanúi.

A verseny ebben az évben külön jelentőséggel bírt, mivel az első, 1911-es rajt századik évfordulóját ünnepelték.

Ez idő alatt az Indy 500 megannyi drámának adott otthont, beleértve már magát a kvalifikációt is. A mezőny tradicionálisan 33 autóból áll, ha pedig ennél több nevezés érkezik, akkor előre borítékolható, hogy lesznek olyan pilóták, valamint csapatok, amelyek nem fogják meglátni a futam zöld zászlaját.

Így történhetett meg például az, hogy a viadal 1995-ben az amerikai autósport történetének legpatinásabb csapata, a Team Penske nélkül rajtolt el, miután sem Al Unser Jr., sem pedig Emerson Fittipaldi nem tudta beverekedni magát a mezőnybe, de mondhatnánk akár az 1993-as futamot is, amelynek kvalifikációján többek között a regnáló IndyCar-bajnok, Bobby Rahal is elbukott.

Az Indianapolis 500-on elméletileg csak a leggyorsabb 33 gép/versenyző kombináció vehet részt, ami alól nem lenne szabad senkinek sem kivételt képeznie.

2011-ben azonban pontosan ennek a tradíciónak sikerült pusztán üzleti okokból egy erőteljes gyomrost bevinni.

 

A szám szerint 95. alkalommal megrendezett futam kvalifikációjának első napja, a rajtrács első 24 helyét eldöntő Pole Day a tökéletes katasztrófa forgatókönyvét hozta az Andretti Autosport számára.

A Michael Andretti tulajdonában lévő gárda öt autóval képviseltette magát, ebből azonban csak egynek, a John Andretti vezette 43-as Dallara-Hondának sikerült azonnal kivívnia a versenyen való indulás jogát, miután a kvalifikációs kísérletének négykörös átlaga a 17. legjobbnak bizonyult.

A csapat másik négy pilótája azonban korántsem érezhette biztonságban magát. Mike Conway, Danica Patrick, Ryan Hunter-Reay és Marco Andretti egyaránt képtelen volt a Pole Dayen a top 24-be jutásra, így a vasárnapi Bump Dayen kellett megküzdeniük az indulás jogáért.

A maradék kilenc rajthelyre tizennégyen pályáztak.

A széria legnagyobb sztárjának, Patricknek sikerült ugyan beverekednie magát a mezőnybe, de ehhez drámák egész sora vezetett. A versenyzőnő kálváriája a Pole Dayen kezdődött, amelynek rögtön az elején megbukott az autója a technikai ellenőrzésen, a Bump Dayen életbe lépett két esőszünet pedig olyan szerencsétlenül jött ki számára, hogy még annak is fennállt a veszélye, hogy pályára sem tud hajtani. Végül alig egy órával a kockás zászló előtt megejthette kísérletét, amivel végül a biztos 26. rajthelyre kvalifikálta magát.

Conway azonban már egyáltalán nem tudta beverekedni magát a mezőnybe, Marco Andretti pedig szó szerint a legutolsó pillanatban, a Bump Day vége előtt kevesebb, mint egy perccel kezdte meg négykörös kísérletét és elég gyors tudott lenni ahhoz, hogy megszerezze a 28. pozíciót.

A helyzet azonban úgy hozta, hogy ezzel Marco pont csapattársát, Hunter-Reayt taszította ki a 33-ból.

Az Andretti Autosport tehát két autóra is keresztet vethetett az Indianapolis 500-on, a fiaskó pedig végül odáig vezetett, hogy egy nappal a kvalifikációk után a csapat versenyzésért felelős igazgatója, Tom Anderson – aki 1996 és 1999 között négy CART bajnoki címet is ünnepelhetett a Chip Ganassi Racing ügyvezetőjeként – azonnali hatállyal távozott a pozíciójából.

Mindeközben Michael Andrettinek egy másik problémával is szembe kellett néznie.

 

A Hunter-Reay és vele együtt az Andretti Autosport 28-as autóját szponzoráló DHL-lel kötött kontraktusban ugyanis világosan lefektetésre került, hogy az amerikainak mindenképpen ott kell lennie az Indy 500 mezőnyében.

A céget nem érdekelte, hogy ez az AA gépével valósul-e meg, vagy sem, pusztán ahhoz ragaszkodtak, hogy legyen egy versenyautó a pályán, amin az ő logójuk szerepel, a volán mögött pedig Hunter-Reay ül.

Ha pedig ez nem történik meg, akkor a szállítmányozási és logisztikai óriáscég a szerződés értelmében kihátrálhat a pilóta mögül, ami igencsak érzékenyen érintette volna magát a gárdát is, mivel így a 28-as autójuk egyik pillanatról a másikra, szezon közben főtámogató nélkül találta volna magát

Ennek elkerülése érdekében Andretti felvette a kapcsolatot az A.J. Foyt Racinggel, amely csapattal végül sikerült egy rendkívüli megállapodást kötnie. Ennek értelmében a 41-es számú géppel már a Pole Dayen indulási jogot – egész pontosan a 19. rajthelyet – szerzett Bruno Junqueirát kiemelték az autóból és a helyére Hunter-Reayt ültették be a versenyre.

„Hosszú évek óta ellenfelek vagyunk, ugyanakkor ez egy olyan kapcsolat is, amelyben ha látjuk, hogy valaki bajban van, akkor nem fordítunk hátat” – mondta sajtóközleményében Foyt. „Ezzel felidézzük a régi idők versenyzését, amikor megpróbáltunk segíteni egymáson, ha gond volt.”

Az ügylet részletei soha nem láttak nyilvánosságot, bennfentesek szerint azonban Andretti egy nagyon meggyőző csekket lebegtetett be Foyték előtt.

A kvalifikáció utáni versenyzőcsere nem számít kirívónak az Indy 500-on és személy szerint Junqueirának sem ez volt az első ilyen keserű tapasztalata. 2009-ben csak erre az egy futamra szerződött le a Conquest Racinghez, a 36-os számú autót pedig be is juttatta a mezőnybe, miközben Alex Tagliani nem járt sikerrel. A csapat ekkor úgy döntött, hogy a Bruno által a rajtrácsra kvalifikált géppel inkább az állandó versenyzőjüknek számított kanadait küldik pályára a futamon, Junqueira innentől pedig csak néző lett.

A 2011-es eset azonban a maga nemében mégis példa nélküli volt, mivel ezúttal nem „házon belül” történt.

„Megmondom őszintén, nem emlékszem arra, hogy valaha is ilyen csere történt volna két különböző csapat közötta kvalifikáció után” – nyilatkozta az Associated Pressnek az IndyCar versenyigazgatója, Brian Barnhart.

Hunter-Reay nem ismeretlen környezetben folytatta az Indy 500-as programját, hiszen 2009-ben, a Vision Racingtől való, szezon közben történt távozása után, még ugyanebben az évben az A.J. Foyt Racingnél kapott lehetőséget a folytatásra a sérült Vitor Meira helyetteseként.

„Nyilvánvalóan ez egy különleges körülményt képez a csapatunk számára, de a tudat, hogy egyesítjük erőinket AJ Foyttal az Indy 500-ra valami igazán különlegesnek számít” – mondta Andretti. „Köszönet illeti A.J.-t, hogy hajlandó segíteni nekünk.”

Az immár Hunter-Reay által terelgetett 41-es Dallara-Honda természetesen új festést kapott, így az A.J. Folyt Racing főtámogatójának, az ABC Supplynek színei mellett az egész cserét kiváltó DHL, valamint az amerikai egy másik szponzora, a SunDrop logója is megjelent.

Eközben nem csak a rajongókat, de a paddockot is felbőszítette a tény, hogy megfosztanak a részvételtől egy versenyzőt, aki kiérdemelte azt, a helyére pedig beültetnek pusztán szponzorációs okokból egy olyan pilótát, aki képtelen volt kvalifikálni a saját autóját.

„Ilyen, amikor egy csekkfüzet rak ki a mezőnyből” – kommentálta az ekkoriban a Dreyer & Reinbold Racingnek vezető Paul Tracy.

„Ez az egész bűzlik és nem lenne szabad engedni. Kihajtasz a pályára, kockára teszed az életed annak érdekében, hogy összerakj négy olyan kört, amivel kvalifikálod magad a mezőnybe. Végrehajtod a feladatot, hogy aztán közöljék veled, kivesznek az autóból és helyetted egy olyan srácot ültetnek be, aki önerőből nem tudott bejutni a 33-ba…. Ez egyszerűen csak nagyon, nagyon rossz. Ezek szerint ha nem vagy képes kvalifikálni, még akkor is bevásárolhatod magad a mezőnybe? Abba a mezőnybe, amelynek tagjának lenni régen igazi megtiszteltetés volt? Nevetséges.”

Dario Franchitti röviden és velősen fogalmazott:

„Az Indy 500-on való részvételt ki kell érdemelni, nem pedig megvásárolni.”

 

Tony Kanaan viszont igyekezett védelmébe venni a döntést.

„Teljes egészében kell nézni a dolgot. Nem ítélkezhetünk senki felett, mivel soha nem tudhatjuk, számunkra mit hoz a sors. Utálom ezt a helyzetet mindkét érintett versenyző miatt, de azt is figyelembe kell venni, hogy Bruno csak erre az egy futamra érkezett, Ryan viszont teljes szezonos pilóta komoly szponzori háttérrel, aminek búcsút mondhat, ha nem vezet a versenyen. Ez a legnagyobb futam az évben, sokkal többről van tehát szó, mint magáról a cseréről. A szabályok megengedik, tehát nem panaszkodhatunk. Ennyi, el kell fogadni. Ha az embereknek nem tetszik, akkor ott a lehetőség, hogy hallassák a hangjukat és elérjék, hogy a jövőben ezen változtassanak. Nem az én tisztem, hogy ítélkezzek és nem is a többi versenyzőé, vagy a rajongóké, megvannak erre az illetékesek. Hozzájuk kell fordulni, ennyi a véleményem.”

Az IndyCar akkori vezérigazgatója, Randy Bernard sem látott kivetnivalót a történtekben, mondván a képességei alapján Hunter-Reaynek, mint versenyzőnek igenis ott a helye a mezőnyben.

„Elég egy rossz nap Indyben és máris kimaradhatsz a versenyből, holott ez nem azt jelenti, hogy valójában nem tartozol oda. Ha az autónak meglett volna a sebessége, akkor Ryan simán bejut a 33-ba. Ha A.J. olyasvalaki kedvéért menesztette volna Junquierát, aki saját erőből nem lett volna képes a kvalifikációra, akkor lehet az én véleményem is más lenne. Foyt és Andretti nem csinált semmit, ami szabályba ütköző lenne, azt viszont személy szerint nem tudom, hogy ez a regula miért nem változott már meg az elmúlt évtizedek során.”

A legcinikusabb véleményt a Speed Channelnek egy név nélkül nyilatkozó versenyző fogalmazta meg.

„Szóval, mi a franc ez? Egyeseknek most már megvan a maguk személyes kvalifikáló pilótája? Junqueira is az volt Hunter-Reaynek? A mór megtette kötelességét, aztán a mór mehet? Jövőre majd Rick Mears fog sisakot húzni csak azért, hogy a pole-ba kvalifikálja Will Power autóját? Imádnám. Talán nekem is kellene valaki, aki helyettem kvalifikál. Röhejes, ugye? Ebből akár üzletet is lehetne csinálni. Jó pénzért cserébe kapsz repülőjegyet Indybe, ahol már vár egy autó, amit valaki bejuttatott a 33-ba helyetted. Elnevezhetnék „Indy 500 fantázia csomagnak”. A személyes kvalifikáló versenyződ megszerezte neked a tőle telhető legjobb rajthelyet, neked pedig nincs más dolgod, mint élvezni a versenyt, aztán hétfőn visszaülni az íróasztal mögé. Miért is ne? A látottak alapján már nagyon közel vagyunk ehhez.”

A történetnek azonban volt egy másik oldala is. Ha Andretti nem talál helyet Hunter-Reaynek, akkor a DHL azonnal hátat fordít a szériának, ez pedig azt jelentette volna, hogy az amerikai által a teljes szezonban vezetett 28-as számú Dallara-Honda versenyeztetését sem lett volna miből fedezni, így az autó felkészítő gárdájának tagjait szélnek kellett volna ereszteni.

„Igazán sajnálom apámat” – nyilatkozta az ESPN-nek Marco Andretti, Michael fia.

„Rákényszerült erre a csapata, a szerelők megélhetése érdekében. Szponzorációs szempontból ez egy patthelyzet volt, meg kellett lépnie [a cserét] a 28-as autón dolgozó emberek érdekében. Mindenkinek joga van arra, hogy véleményt formáljon, de most egy színtiszta üzleti döntés született a csapat érdekében.”

Michael Andretti igyekezett menteni a helyzetet, amivel azonban csak még inkább kivívta a szurkolók ellenérzését.

„Nem értek egyet azzal, hogy olyasmit tettünk, amivel ártottunk az Indy 500-nak. Soha nem csinálnánk ilyet. A szabály nem azt mondja ki, hogy a 33 leggyorsabb versenyző vesz részt a futamon, hanem azt, hogy a 33 leggyorsabb autó. Márpedig vasárnap pontosan ez fog történni.”

A legkellemetlenebb helyzetben kétségkívül a kirakatban lévő Hunter-Reay találta magát, holott a csere létrejöttében neki volt a legkisebb szerepe.

„Az elmúlt néhány nap egy érzelmi hullámvasút volt, de a kereskedelmi döntések és a vállalati támogatás teszi lehetővé, hogy a csapatok versenyezhessenek. Ez a mostani teljes mértékben kereskedelmi érdekek vezette döntés volt. Borzasztóan érzem magam Bruno miatt, nagyszerű munkát végzett a kvalifikáción, de remélem megérti a helyzetet. Én csak egy versenyző vagyok, nem ismerem az üzleti oldal részleteit, azt viszont tudom, hogy az Andretti Autosportnak muszáj volt meglépnie ezt a cserét a folytatás érdekében. Szerencsétlen dolog, senki nem akarná ilyen helyzetben találni magát. Bruno abszolút profiként fogadta a dolgot. Le a kalappal előtte ezért. Nem volt könnyű, nagyon régóta versenyzünk már egymás ellen és rendkívül tisztelem őt ellenfélként és barátként egyaránt.”

 

A szurkolók haragjával kapcsolatban Hunter-Reay – aki az Indy 500-at megelőző pénteken, a Carb Dayen rendezett utolsó, 60 perces edzésen ülhetett be először Foyték 41-es autójába – így reagált:

„Szerintem a jó oldala ennek, hogy megmutatta, mekkora szenvedéllyel is vannak a rajongók a verseny iránt, én pedig teljesen az ő véleményükön vagyok. Minden egyes körben, amit az IMS oválján megteszek úgy érezem, én vagyok a legszerencsésebb fickó ezen a világon. Most viszont vár rám egy nagy kihívás, fel kell készülnöm a földkerekség legnagyobb versenyére mindössze egy óra alatt. Örülök-e annak, hogy indulhatok az Indy 500-on? Persze, de nyilvánvalóan nem így akartam. Az igazság az, hogy a mi autónk, az Andretti Autosport 28-asa nincs a mezőnyben, én viszont ott leszek a rajtrácson, de nem a saját csapatommal. Ilyen az üzlet.”

Junqueira ekkoriban már a sportautózás világában rótta a köröket, az Indianapolis 500 pedig csak egyetlen open-wheel kitérőt jelentett számára.

„A csapat részletesen elmagyarázta nekem, hogy mi és miért történt” – mondta a brazil.

„Nézzük a jó oldalát, legalább adtak nekem egy esélyt, ők sem tudták, hogy végül ez fog történni. Nem haragszom Ryanre, nem tehet róla. Az emberek őt kritizálják, holott semmilyen döntéshozó joga nincs a csapaton belül. Az egyetlen hibája talán, hogy nem tudta kvalifikálni a saját autóját, de még ezt sem lehet teljesen felróni számára, mivel ez egy csapatmunka és valószínűleg nem adtak neki megfelelő gépet hozzá. Ugyanakkor a nyilvánosság számára mégis ő volt az a srác, aki vezetett és aki végül nem kvalifikált. Ahhoz viszont tényleg semmi köze, hogy végül odaadták neki az én autómat. Frusztrál, hogy ki kell hagynom a versenyt, noha kiharcoltam az indulás jogát. Az azonban még ennél is jobban zavar, hogy látom, nem túl tehetséges versenyzők alatt van jó autó akár a teljes szezonban pusztán azért, mert nekik van pénzük.”

A 95. Indianapolis 500 győzelmét Dan Wheldon szerezte meg a Bryan Herta Autosport színeiben, aki ezzel pályafutása során másodszor – és a négy és fél hónappal később, Las Vegasban történt halálos balesete következtében sajnos utoljára – kortyolhatott bele a világ leghíresebb tejesüvegébe.

Az Andretti Autosport legjobb eredményét a kilencedikként leintett Marco Andretti érte el, közvetlenül a tizedikként rangsorolt Danica Patrick előtt, míg John Andretti a huszonkettedik lett.

Hunter-Reay – akinek autóját a csere miatt a szabályok értelmében az utolsó rajthelyre sorolták – nem volt komoly tényezője az 500-nak és végül a huszonharmadikként, három kör hátrányban zárt.

Az A.J. Foyt Racing másik pilótája, Vitor Meira a tizenötödikként látta meg a kockás zászlót.

A nyolcszoros CART/Champ Car futamgyőztes Junqueira ezt követően még egyszer, 2012-ben tért vissza az IndyCar mezőnyébe, amikor a sérülés miatt távol maradt Josef Newgardent helyettesítette a Sarah Fisher Hartman Racing 67-es számú Dallara-Hondájában.

Ami Hunter-Reayt illeti, ő az Andretti Autosport 28-as számú, DHL által támogatott gépével 2012-ben behúzta a széria bajnoki címét, 2014-ben pedig az Indy 500-at is meg tudta nyerni.

2021 végén azonban a csapat és a vállalat egyaránt megvált tőle, mivel már nem voltak elégedettek a teljesítményével. Helyét Romain Grosjean vette át.

 

 

 

képek: Penske Entertainment