Indy 500: A díj, amit senki sem akar megkapni -

Minden egyes versenynek megvannak a maga ünnepelt győztesei és még nagyobb vesztesei.

Az Indianapolis 500 azonban ebben a tekintetben is egy külön kategóriát képvisel, lévén nincs még egy olyan, professzionálisan jegyzett futam, ahol ez utóbbi kategóriát is külön honorálnák.

Indy 500: A díj, amit senki nem akar megkapni

A legendás verseny félhivatalos citrom-díját 1969 óta az Amerikai Autósport-újságírók és Műsorközlők Szervezete (AARWBA) ítéli oda annak a résztvevőnek, aki a Május Hónapot dicsőség helyett inkább jókora pofonokkal zárja.

A Jigger Award – amelyet olyan nevek kaptak már meg, mint például Emerson Fittipaldi, vagy Roger Penske – megszületéséhez természetesen egy elképesztően peches versenyző szükségeltetett.

Leon ‘Jigger’ Sirois 1935. április 16-án, az észak-indianai Shelby városában látta meg a napvilágot és már egészen fiatalon magával ragadta a benzingőz.

Nem is történhetett volna másként, lévén édesapja a negyvenes-ötvenes évek egyik legismertebb és legelismertebb szerelőjének számított a versenypályák forgatagában.

Az 1951-es Indianapolis 500 győztese, Lee Wallard több alkalommal is kihangsúlyozta, hogy ez a siker nem jöhetett volna létre az autóján dolgozó Earl Sirois nélkül, ahogyan a verseny 1957-es és 1958-as legjobbjai, Sam Hanks és Jimmy Bryan is – akik járművein szintén ő munkálkodott – valóságos ódákat zengtek a szakember képességeiről.

Ifjabbik Sirois huszonegy esztendős korában, 1956-ban teljesítette első profi futamát a szülővárosához közeli Iliana Raceway-en. Ekkoriban kezdte el használni a Jigger becenevet is, amelyet a nővére ragasztott rá az Indy 500-at utazó szerelőként kétszer is megnyert Jigger Johnson után.

Leon – akinek keresztnevét pedig a kétszeres indianapolisi győztes Leon Duray inspirálta – pályafutása meredeken ívelt felfelé, amit jól példáz, hogy a hatvanas évek elején már a közép-nyugat egyik legjobb dirt pályás versenyzőjeként tartották számon több, mint harminc győzelmének köszönhetően.

Nem csoda hát, hogy a fiatal pilóta úgy érezte, már jócskán kinőtte a regionális pályákat. Innentől kezdve nemzeti szinten jegyzett futamokra kezdett nevezni, a siker pedig továbbra is töretlennek bizonyult.

Olyan helyszíneken tudott nyerni, mint például Milwaukee és Daytona Beach, a Houston Astrodome-on pedig csak hajszállal kapott ki egy bizonyos AJ Foyttól.

Jigger Sirois az IMS-en, 1969-ben

A dirt versenyek küzdelmeit árgus szemekkel fürkésző United States Auto Club (USAC) Indianapolis 500-ban is érdekelt csapatvezetői természetesen gyorsan kiszúrták maguknak.

Jigger 1968 őszén alá is írta szerződését a következő évi viadalra, aminek értelmében a fresnói üzletember, Myron Caves 14-es számú, Quaker State által szponzorált Gerhardt-Offy-jának volánja mögött ejthette meg debütálását a Brickyardon.

Elérkezett 1969 májusa, vele együtt pedig a problémák. Jigger autója nem érkezett meg időben Indianapolis-ba, aminek következtében a verseny újoncai számára kötelezően előírt Rookie Orientation Programot (ROP) is csak késve tudta teljesíteni, elveszítve ezáltal több értékes napot is a gyakorlásra a számára merőben új karosszériával.

Az edzések során Jigger minden tőle telhetőt beleadott, de a rendkívül önkritikus versenyző sejtette, hogy ez a teljesítmény nem lesz elegendő ahhoz, hogy bejusson a tradicionálisan 33 fős mezőnybe.

A március 17-ei Pole Day-en – miközben a pálya felett egyre vészjóslóbban gyülekeztek az esőfelhők – Jigger az elsőként léphetett az Indianapolis Motor Speedway 2.5 mérföldes ováljára, hogy megejtse négykörös kvalifikációs kísérletét.

Az első két körét 162 mph körüli tempóval teljesítette, a harmadikban azonban egy kisebb hiba miatt a sebessége már alig haladta meg a 160 mph-t. Ekkor Caves úgy vélte, ilyen alacsony átlaggal nincs az az Isten, hogy Jigger a 33-ba jusson, ezért azonnal – még amikor a versenyző a negyedik körét sem fejezte be – közölte a USAC tisztviselőivel, hogy ezt a próbálkozást visszavonják.

A szabályok szerint pedig ez azt jelentette, hogy a kísérletet teljes egészében törölték, mintha csak meg sem történt volna.

A második pilóta, aki pályára gördült Arnie Knepper volt, akinek azonban a bemelegítő körén megérkezett az égi áldás, ennek következtében pedig azonnali hatállyal le is parancsolták az oválról.

Az esőzés tartós maradt, így az IMS a teljes aznapi programot törölni kényszerült.

*Myron Caves, Jigger Sirois és Earl Sirois* *(credit:IMS/Archive)*

Ez hatalmas csapásnak bizonyult Jigger számára.

Az Indy 500 akkori szabályzata ugyanis kimondta, hogy az a versenyző lesz a futam rajtelsője, aki – függetlenül attól, hogy hányan tettek kvalifikációs kísérletet – a Pole Day leggyorsabb átlagát produkálja.

Ebből adódóan tehát ha Jigger próbálkozását a csapat tulajdonosa nem szakítja meg a negyedik körén, akkor még csigatempó mellett is ő indulhatott volna az élről.

A Pole Day-t egy nappal elhalasztották, de az időjárás ekkor sem volt kegyes a mezőnyhöz, így nem maradt más választás, mint a kvalifikáció teljes első hétvégéjének – az Indy 500 történetében először – törlése.

Az új időpontot egy héttel későbbre, március 24-ére tűzték ki, az immár optimális körülmények között pedig AJ Foyt kaparintotta meg az első rajthelyet 170 mph feletti átlaga révén.

Jigger azonban csak álmodozhatott arról, hogy ennek a tempónak egyáltalán a közelébe kerülhet, a kegyelemdöfést pedig a második, visszavont kísérlete után mérte rá a sors a turbófeltöltő meghibásodásának képében.

Ha hét nappal korábban Caves nem avatkozik közbe, akkor Jigger garantált pole-os lehetett volna, így azonban már csak nézőként követhette tovább az Indy 500 eseményeit.

Az elképesztő balszerencse villámgyorsan a legnagyobb beszédtémává vált a Speedway-en, aminek láttán a pálya tisztviselői az AARWBA-val karöltve úgy döntöttek, a leintés utáni ünnepségsorozat részeként külön “díjazzák” a verseny azon szereplőit, akiknek Fortuna a leglátványosabb módon fordított hátat.

Az első Jigger Awardot természetesen maga Jigger Sirois kapta meg, de ez a fiaskó nem vette el a kedvét a további próbálkozásoktól.

1970-1975 között, tehát zsinórban még hat éven át veselkedett neki az Indy 500-nak, de végül sajnos egyetlen alkalommal sem tudta beverekedni magát a mezőnybe.

Az 1969-es eseményekből okulva az illetékesek változtattak a verseny kvalifikációs szabályzatán és innentől már csak úgy lehetett hivatalosan kihirdetni a rajtelsőt, ha valamennyi nevező megtett legalább egy, érvényes négykörös kísérletet.

Jigger Sirois pedig visszavonhatatlanul beírta magát az Indianapolis 500 nagykönyvébe, még ha nem is úgy, ahogyan azt szerette volna.

A Jigger Award nem éppen büszke tulajdonosainak listája*

A díjat utoljára 2019-ben osztották ki

ÉV	DÍJAZOTT	INDOKLÁS
1969	Jigger Sirois	Visszavonták azt a kvalifikációs kísérletet, amely később biztos pole-t ért volna. Jigger ezután már a 33 fős mezőnybe sem jutott be.
1970	Tony Adamowicz	Kvalifikációs kísérletének első három köre alapján bebiztosíthatta volna helyét a mezőnyben, a negyedik során azonban felvillant a sárga jelzés a pálya mellett, aminek láttán Adamowicz levette a lábát a gázról. Később kiderült, hogy a fényjelzés véletlenül aktiválódott. A versenyző tett további kísérleteket még a kvalifikációra, de már meg sem tudta közelíteni a megfelelő átlagtempót ahhoz, hogy kivívja a rajtolás jogát.
1971	John Mahler	Mahler kvalifikálta magát a mezőnybe, de a versenyen való indulás jogát szponzorációs okok miatt át kellett adnia a gépet tulajdonló Dick Simonnak.
1972	Art Pollard	Sikerrel kvalifikálta az autóját a versenyre, de rögtön a másnapi edzésen balesetet szenvedett és törött lábbal már nem tudta vállalni az indulást.
1973	Johnny Parsons, Jr.	Az egyik edzésen összetörte a munkaeszközét és a kvalifikáción már részt sem tudott részt venni .
1974	Al Loquasto	Zsinórban ötödik éve vérzett el a kvalifikáción.
1975	AARWBA	Az AARWBA önmagának adta a díjat, miután a Jigger-trófeát konkrétan elvesztették az IMS-en. Végül persze meglett, méghozzá az egyik ajtó mögött a pálya múzeumában.
1976	Salt Walther	Az előző négy Indy 500-ából háromszor az utolsóként végzett, ebben az évben jó esélye volt a kimagasló eredményre, de műszaki problémák miatt csak a 9. lett.
1977	Vern Schuppan	Sorsdöntő, legutolsó kísérlete során az első körben 190.436 mph-s, a másodikban 191.612 mph-s, a harmadikban pedig 189.633 mph-s tempót hozott, amivel nagy sansza volt a mezőnybe jutásra. Illetve lett volna, hiszen a negyedik körében kifogyott az autójából az üzemanyag.

Vern Schuppan

1978	Larry Cannon és Roger Rager megosztva	Cannon: 1. kísérlet: az olajtank berobbant, 2. kísérlet: első körében 190.476 mph-s átlaggal haladt, a másodikban azonban nekiment a falnak. Rager: 1. kísérlet: meg kellett szakítania törmelék miatti sárga jelzés miatt, 2. kísérlet: már a bemelegítő körön falnak ment.
1979	United States Auto Club	Az első open-wheel szakadás éve, a CART megszületése, egyben az Indy 500-at is felügyelő USAC lejtmenetének kezdete.
1980	Janet Guthrie	Kvalifikációs kísérletének negyedik körében a csapat visszahívta a pitbe, mondván a tempója nem elegendő a bejutáshoz. Később kiderült, hogy simán jó lett volna az átlaga a 33-as mezőnyhöz, de ekkor már késő bánat volt.
1981	Bob Frey	Első kísérlete előtt közvetlenül eleredt az eső. A másodiknál megadta magát a motor. A harmadikat már be tudta fejezni, de nagyon lassúnak bizonyult. Negyedik próbálkozása előtt pedig háromszor is lefulladt a pitlane-en.
1982	Geoff Brabham	Büntetésből az utolsóként, minimális bemelegítésre szánt idővel kezdhette csak meg a kvalifikációs kísérletét, miután a csapat egy szabálymódosítást nem vett figyelembe.
1983	Johnny Rutherford	A háromszoros győztes kétszer is balesetet szenvedett az edzések során, sérülései miatt pedig végül ki kellett hagynia a futamot. Ahogy az AARWBA hivatalos indoklása szól: “[Rutherford] a kórházban kötött ki, az autója a roncstelepen, miközben a pole-ban egy újonc [Teo Fabi] lett.”
1984	Bill Alsup	A programban történt csúszás miatt nem tudott egy utolsó kísérletet tenni, miután pont az ő próbálkozása előtti pillanatban lengett a kvalifikáció kockás zászlaja.
1985	Chet Fillip	A kvalifikáció harmadik napján Tony Bettenhausen ütötte ki a 33-ból, újabb kísérletet pedig már nem tehetett, mivel pont aznap törte össze a tartalékautóját.
1986	Mike Nish	Kísérlete első körében 211 mph-s tempót futott, majd falnak csapta a gépét. Alkatrész hiányában pedig már nem tudták újra pályaképes állapotba hozni azt.

*Janet Guthrie* /1980/ *(credit: Penske Entertainment/Archive)*

1987	Phil Krueger	Az utolsó edzésnapon falnak ment, aminek következtében eltört az autójának felfüggesztése. A kvalifikációra sikerült helyrehozni a hibát, hogy aztán a Bump Day-en (az első, kifejezetten gyors köre után) ismét falnak küldje azt. Kétszer is.
1988	Pancho Carter	A kvali harmadik napján kétszer egymás után megtörte a gépét, később pedig a tartalékot is falnak csapta a 2-es kanyarban. Mondani sem kell, az 1985-ös rajtelső nem jutott be a mezőnybe.
1989	Johnny Rutherford	Nem tudta kvalifikálni magát pályafutása 25. Indy 500-ára.
1990	Salt Walther	Kilenc év hiátus után tért vissza az Indy 500-ra. A kvalifikációt úgy tűnt sikerrel vette, mígnem a Bump Day legutolsó percében ki nem rudalta a mezőnyből Rocky Moran.
1991	Roger Penske	Rick Mears megszerezte a pole-t, míg Emerson Fittipaldinak simán meglehetett volna a második rajtpozíció, ha Roger Penske nem vonja vissza a brazil kísérletét. Team Penske 1-2 helyett tehát meg kellett elégedniük az 1-15-tel (ahová Fittipaldi végül kvalifikálta magát).
1992	Mike Groff	A Walker Racing úgy döntött, hogy a Groff által sikeresen a 33-ba juttatott Lolát a versenyen a csapat elsőszámú pilótája, a saját jogán elvérzett Scott Goodyear vezeti majd.
1993	Robby Gordon	A Pole Day reggelén az AJ Foyt Racingnek vezető Gordon összetörte az autóját, ami végül odáig vezetett, hogy Foyt bejelentette azonnali hatályú visszavonulását. A legendás pilóta ugyanis ekkor döbbent rá, hogy nem tudja teljes figyelemmel ellátni a versenyzői, valamint csapatvezetői feladatait is. Ennek következtében az újonc Gordon – aki végül a 25. rajthelyet szerezte meg – hirtelenjében a média érdeklődésének elsőszámú célpontjává vált.
1994	Mark Smith	A Smith-átok újfent lecsapott, miután Markot a Bump Day leintése előtt mindössze hat perccel szorította ki a mezőnyből Didier Theys.
1995	Emerson Fittipaldi	A Team Penske talán legsötétebb Indy 500-a, miután a versenyre egyetlen autójuk sem tudta kvalifikálni magát. Fittipaldi esélyeit ráadásul ismét maga Roger Penske szúrta el, miután a kvali harmadik napján visszavonatta a brazil addigi legjobb kísérletét, ami alapján – mint később világossá vált – simán befért volna a 33-ba.

*A CART ’96-os ‘ellen-Indy 500-a’ hatalmas tömegbalesettel kezdődött*

1996	Két 500 mérföldes verseny egyetlen napon	A második open-wheel szakadás utáni első Indianapolis 500, az újonnan alakult IRL autóival feltöltve vs. a riválissá vált CART, amely széria direkt ugyanarra a napra időzítette a saját ellen-Indy 500-át, a michigani US500-at.
1997	Az IRL 25/8-as szabálya	A 25/8-as szabály (az IRL mezőnyének garantáltak 25 rajthelyet az Indy 500 33-ából) visszafelé sült el. A következő évben törölték is.
1998	Scott Harrington	A Bump Day-en motorhiba miatt összetörte az autóját.
1999	Mike Borkowski	Az újonc kétszer is falnak vágta a gépét, a kvalifikáción pedig már el sem tudott indulni. Nem volt mivel.
2000	Roberto Guerrero	AJ Foyt először leszerződtette, majd a mezőnybe jutásra esélyes körét visszavonta, végül pedig jól ki is rúgta.
2001	Raul Boesel	221.879 mph-s, négykörös átlaggal bejuttatta a Tradeway-Hubbard Racing gépét a mezőnybe, de a versenyen már a kvalifikáción elbukott Felipe Giaffone ült be a volán mögé.
2002	Billy Roe	A Bump Day-en először kihullott a mezőnyből, majd megadatott számára még egy utolsó lehetőség. Ez sem jött össze.
2003	Jeff Ward	A Chip Ganassi Racing színeiben előző évben megnyerte az IRL texasi futamát. Bár a csapat nem hosszabbította meg a szerződését a következő szezonra, de ígéretet kapott arra, hogy a ‘03-as 500-on autót biztosítanak számára. Ward meg is jelent májusban az IMS-en, de végül mégsem jutott lehetőséghez.

2004	A.J. Foyt és Tony Stewart	A Bump Day délutánján megjelent az IMS-en Tony Stewart, akit maga AJ Foyt hívott el, egyben pedig felkérte, hogy a tartalékgéppel tegyen meg néhány kört. Smoke, aki ezzel párhuzamosan a NASCAR Cup charlotte-i hétvégéjét is teljesítette, gyorsan átment a kötelező orvosi teszteken és hamarosan már versenyzői overálban grasszált Foyték pitjében. A média teljesen megőrült a szupersztár esetleges, utolsó pillanatbeli Indy 500 kvalifikációs kísérletének láttán, mígnem azonban nem sokkal fél hat után Stewart váratlanul elhagyta a pályát. Mint kiderült, a Cupban őt alkalmaző Joe Gibbs Racing, főszponzora, a Home Depot, valamint a Chevrolet egyaránt kijelentette, nem egyeznek bele abba, hogy Tony vezesse Foyt Toyota motoros gépét.
2005	Arie Luyendyk Jr.	A kétszeres Indy 500 győztes Luyendyk fia későn kvalifikált, de néhány órán át mégis a mezőny tagjának mondhatta magát. Jött azonban Felipe Giaffone, a holland-amerikai pedig csomagolhatott.
2006	Marty Roth	Az edzések során négyszer is megpördült, ezzel együtt szorosan összebarátkozott a fallal. Ennyi volt Roth 2006-os Indy 500-a.
2007	P.J. Jones	Mindent megtett annak érdekében, hogy az autójából kisajtolja a maximumot, de végül feladta.
2008	Mario Dominguez	Az utolsó kísérletét néhány másodperccel a Bump Day vége előtt kezdte meg, de a második körén falnak csapta a gépet.Ez volt a harmadik balesete a Május Hónap során, és mehetett is haza.
2009	Bruno Junqueira	A Bump Day délutánján kvalifikálta magát a mezőnybe, késő éjjel pedig a Conquest Racing bejelentette, hogy az autót a versenyen másik pilótájuk, Alex Tagliani veszi át, aki korábban nem tudta beverekedni magát a mezőnybe.

*2019-ben a McLaren mindent elszúrt, amit csak lehetett* *(credit: Penske Entertainment/Archive)*

2010	Jay Howard	Húsz perccel a Bump Day vége előtt Takuma Sato 33-at érő tempót hozott, aminek következtében Howard kiesett a mezőnyből. Próbálkozott még, de már nem tudott megfelelő sebességet elérni.
2011	JR Hildebrand	Vezető pozícióban, az utolsó kör utolsó kanyarjában falnak csapta az autóját.
2012	Jean Alesi	Az élete első Indy 500-ára készülő veterán pilóta az autójában lévő, harmatgyenge Lotus motor miatt a legalacsonyabb kvalifikációs tempót érte el 1988 óta. A versenyen – a másik lotusos Simona de Silvestróval együtt – csak azért indulhatott el, hogy meglegyen a 33 fős létszám. A futam 9. körében Alesit végül kiintették veszélyes mértékű lassúsága miatt (később ugyanez a sors várt Simonára is). Slusszpoén, hogy Alesi a Lotus nagykövete is volt ekkortájt.
2013	Michel Jourdain Jr.	Az RLL Racing a teljes hónap során küszködött azért, hogy a mexikói autója versenyképes tempót érjen el. A Bump Day-en aztán egy kört sem tettek már meg, ezzel pedig Jourdain Jr. a 34 nevezőből álló mezőny egyetlen kiesője lett.
2014	Sage Karam	Debütált az Indy 500-on, de az időpontütközés miatt kihagyta a bizonyítványosztóját, ezzel együtt az amerikai gimnazisták életének legfontosabb éjszakáját, vagyis a végzős bált is.
2015	nincs adat
2016	Marco Andretti	Az edzések alatt szinte végig remekül teljesített, a versenyen viszont beleszürkült a mezőnybe és csak a 13.-ként zárt, miután az utolsó kiállása során felcserélték autóján az első kerekeket.
2017	nincs adat
2018	James Hinchcliffe	Teljes mértékben elszámolták magukat a kvalifikáción. A Schmidt Peterson Motorsports (mai nevén Arrow McLaren SP) későn küldte pályára, majd javítani sem tudott, mert más autók beelőzték a vonalnál. Végül a kanadai nem is jutott be a mezőnybe.
2019	McLaren Racing	A McLaren Racing önállóan megkísérelt Indy 500-a a legelvetemültebb filmparódiákat idézte: Hiányzó kormány, hibás szenzor, rosszul átváltott mértékegységek és még a tartalékautó színe sem volt tökéletes papaya. Végül pedig Fernando Alonso nem is tudta kvalifikálni magát a mezőnybe a bűnrossz 66-os Dallara-Chevyvel. *Teljes sztori: Első Indy-tesztje előtt a McLarennek még kormánykereke sem volt*