IndyCar: „Embert öltem” – Őszintén vallott depressziójáról Sage Karam

Hét évvel ezelőtt joggal hihette azt Sage Karam, hogy övé a világ.

Mindössze húszévesen elmondhatta magáról, hogy van egy csodálatos otthona, komoly barátnője, felfelé ívelő modellkarrierje, emellett pedig aláírta szerződését az IndyCar egyik legpatinásabb csapatával, a Chip Ganassi Racinggel.

Az év számos buktatót tartogatott a határait feszegető versenyzőnek, arra viszont a legnagyobb rémálmaiban sem mert gondolni, amivel végül 2015. augusztus 23-án szembesült.

A Pocono Racewayen rendezett ABC Supply 500 178. körében Karam a vezető pozícióban haladt és joggal reménykedhetett abban, hogy a hazai pályájának számító trioválon behúzhatja élete első főkategóriás győzelmét.

A sors azonban tragikus fordulatot vett.

Karam egy óvatlan pillanatban elvesztette uralmát az autója felett és nagy tempóval a falnak csapódott, aminek következtében számos, nagyobb törmelék vált le a #8 Dallara-Chevyről.

Köztük az az orrkúp is, amely végül a végzetes ütést mérte az incidens pillanatában a 13. helyen autózó Justin Wilson fejére. A brit versenyző egy nappal később hunyt el a pennsylvaniai Allentown kórházában.

37 éves volt.

A végzetes baleset után Karam először szembesült az internet sötét oldalával.

Tömegesen kapta a neki címzett tweeteket és privát üzeneteket, amelyekben gyilkosnak nevezték őt, egyesek pedig odáig mentek, hogy arra biztatták, vessen véget önkezűleg az életének.

„Nem voltam mentálisan elég érett ahhoz, hogy ignorálni tudjam ezeket” – nyilatkozta Karam a The Athleticnek.

„Sőt, még mindig késztetést érzek arra, hogy elolvassam mások mit írnak rólam… A baleset idején viszont még gyerek voltam, abban a korban pedig sokkal jobban a szívére veszi az ember a dolgokat.”

A pennsylvaniai pilóta mély depresszióba zuhant.

Heteken át el sem hagyta az otthonát. Ha mégis kimozdult, akkor is csak a legközelebbi boltba ugrott át, majd menekült haza.

Nem akart senkit látni.

„Azon kezdtem el gondolkodni, hogy talán azoknak az online trolloknak igazuk van. Talán tényleg egy gyilkos vagyok… Végülis embert öltem, még ha nem is szándékosan. Ott ültem az elsötétített szobában és azon gondolkodtam, mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha egy kicsivel más szögben pördülök meg, vagy másként csapódik az autó a falnak… Minden porcikámat hibáztattam.”

Féktelen bulizással próbált felejteni és gyakran alkoholba fojtotta a bánatát.

Ez a viselkedés mindaddig egyáltalán nem volt jellemző rá.

Szerencsére még időben rájött, hogy nem ez a járható út számára és szakemberhez fordult.

„Jó dolog, ha az ember mentálisan erős, de senki sem megtörhetetlen. Elérkezett az a pont, amikor már annyira a padlón voltam, hogy be kellett ismernem magamnak, egyedül már nem tudok megbirkózni ezzel. Ez pedig teljesen rendben van. Szerintem az az igazi keménység, ha beismerjük magunknak, hogy segítségre van szükségünk.”

Ganassi-ülését a szezon végén elvesztette. Ennek semmi köze nem volt a balesethez, pusztán a csapat nem volt megelégedve a teljesítményével.

Az elkövetkezendő években csak az Indy 500-ra tért vissza a Dreyer & Reinbold Racing jóvoltából, 2017-ben pedig összehozott egy teljes IMSA-szezont a 3GT Racinggel.

KAPCSOLÓDÓ:

>>>>>”Miért pont én?” – Megrázó interjút adott Robert Wickens

Poconón 2018-ban jelent meg először, de csak nézőként.

„Nem akartam elmenni. Azért tettem meg mégis, mert szerettem volna személyesen szurkolni néhány barátomnak. Emellett a családom is erősködött, hogy itt az ideje visszamenni, hiszen már évek teltek el a baleset óta.”

A verseny elején viszont egy olyan incidens történt, ami nem csak feltépte a régi sebeket, de a korábbinál is mélyebben lökte a gödörbe.

A hatodik körben Ryan Hunter-Reay és Robert Wickens ütközött, utóbbi pedig horrorisztikusan felszántotta a kerítést.

A kanadait kritikus állapotban szállították kórházba és napokig kérdéses volt, hogy életben marad-e.

Wickens végül átvészelte a nehéz időszakot, de kerekesszékbe kényszerült.

Sage édesapja, Jody Karam elárulta, hogy a baleset után a fia egyszerűen eltűnt.

Kétségbeesetten keresték mindenhol, míg végül a Pocono Raceway parkolójában találták meg két autó között a földön, magzatpózban kuporogva.

„A depresszió megbélyegez. Még néhány éve is totális kívülállóként kezeltek, ha mentális problémákkal küszködtél. Mára szerencsére sokkal rugalmasabban állnak hozzá.”

Jody Karam nem csak köztiszteletben álló birkózó edzőnek számít, de egyben képzett mentálhigiénes szakember is, aki rendszeresen tart előadásokat.

„A változás érzékelhető. Tíz évvel ezelőtt a gyerekek még elaludtak egy ilyen óra alatt, ma viszont már nagyon is érdeklődnek. Sokkal elfogadottabbá vált beszélni erről a témáról.”

Sage igyekezett értelmes dolgokkal elfoglalni magát.

Többek között segédedzőként dolgozott apja mellett, a versenyzést tekintve viszont volt olyan időszak, hogy azt hitte, soha többé nem ül IndyCar-autóba.

„A baleset utáni évben lényegében magamra hagytak az emberek a szériában. Nem tudták, lehetek-e még ugyanolyan versenyző, mint azelőtt, vagy teljesen tönkretesz a depresszió. Nyilván nagyon sok kérdés jogosan lógott a levegőben és én szentül hiszem, hogy ekkor ért véget a teljes szezonos IndyCar-pályafutásom.”

Dennis Reinbold azonban kockázatot vállalt vele.

„Ha Dennis nem ad nekem lehetőséget a következő években az Indianapolis 500-on, akkor minden valószínűség szerint ma már egyáltalán nem is versenyeznék. Ő tartott engem a sportban.”

KAPCSOLÓDÓ:

>>>>>Ha a szenvedély öl – Paul Dana tragédiája

A nehéz időkben Karam egy nem várt támaszt is kapott kollégája, Ed Carpenter személyében.

A csapattulajdonos/oválversenyző veterán egy hónappal a tragédia előtt még élesen kritizálta Sage-et, mondván meggondolatlanul, veszélyesen vezet.

Wilson halála után viszont az elsők között ajánlotta fel segítségét.

Ő ugyanis pontosan tudta, min megy keresztül fiatal ellenfele.

2006-ban, a Homestead-Miami Speedwayen rendezett IRL-futam bemelegítő edzésén Carpenter falazott, majd visszacsúszott a pálya közepére.

Az érkező Paul Dana ráfutott a törmelékre és teljes sebességgel Ed autójába csapódott.

Utóbbi versenyző kisebb sérülésekkel megúszta, Dana viszont a kórházba szállítást követően elhunyt.

„Valószínűleg Ed volt az utolsó ember, akitől azt vártam volna, hogy felhív. Ugyanakkor nagyon kevesen tudják igazán megérteni azt, hogy mit érzek, ő pedig határozottan egy közülük, mert már járt a cipőmben.”

A legnagyobb örömöt viszont az jelentette számára, amikor a 2018-as Indy 500 parádéján találkozott Wilson két gyermekével, Jessicával és Jane-nel.

A lányokat nagybátyjuk, Stefan vitte magával, majd bemutatta őket Sage-nek.

„Akkor már nagyobbak voltak és jobban megértették a helyzetet. Próbáltam mondani nekik, hogy ki is vagyok, de ők nagyon is tudták. Rám mosolyogtak, intettek a kezükkel és kedvesen köszöntek. Szerintem nem is tudják, hogy ez mennyit jelentett számomra. Hosszú időn át az bántott a legjobban, hogy nekik apa nélkül kell felnőniük. A mentális felépülésemen ez hatalmasat lendített. Jó érzés tudni, hogy nem gyűlölnek.”