„Miért pont én?” – Megrázó interjút adott Robert Wickens

Négy évvel ezelőtt Robert Wickens valósággal berobbant az IndyCar világába.

Élete első versenyét a szériában, a szezonnyitóként funkcionált GP of St. Petersburgöt a pole-ból kezdhette meg és csak az utolsó körben, Alexander Rossival történt ütközése fosztotta meg attól, hogy a győzelem is az övé legyen.

Tizenhárom versenyéből hétszer zárt a top 5-ben, ebből négyszer állhatott dobogóra; kétszer annak harmadik és szintén kétszer a második fokára.

Mindemellett az Indianapolis 500 legjobb újoncának is választották.

A naptár tizennegyedik fordulójának otthont adott Pocono Racewayen azonban minden borult.

A Schmidt Peterson Motorsports (mai nevén Arrow McLaren SP) újonca a futam hetedik körében, egy előzési manőver során akadt össze az Andretti Autosportot szolgált Ryan Hunter-Reay-jel, aminek következtében a kanadai autója a levegőbe emelkedve először az ütközések energiáját elnyelni hivatott SAFER-fal tetejére csapódott, majd onnan gellert kapva letarolta a pálya 2-es kanyarjában lévő kerítés egy részét.

A baleset következtében Wickenst életveszélyes mellkasi, gerinc- és végtagsérülésekkel szállították kórházba.

A most 33 éves pilóta túlélte a bukást, deréktól lefelé azonban megbénult.

Hihetetlen akaraterejének köszönhetően idén sikerült visszatérnie a versenypályára, legelső futamát pedig Daytonán a Michelin Pilot Challenge mezőnyében a harmadikként zárta.

Wickens a minap Dale Earnhardt Jr. népszerű podcastjének, a Dale Jr. Downloadnak vendégeként elevenítette fel a Poconón történteket, amelyek örökre megváltoztatták az életét.

„Őszintén szólva nem sokra emlékszem arról a napról. Néhány dolog apránként visszatért, például amikor valaki képeket mutatott nekem. Bevágott, hogy az NBC stábja velem volt a versenyzői parádén, azt viszont már nem tudom, hogy miről beszélgettünk. Egy különkiadást forgattak velem, ami ironikus módon pont a poconói futam után került volna adásba, de végül soha nem tették képernyőre. Emlékszem, hogy a verseny rajtját visszalőtték, mert baleset volt a zöld zászló előtt. A startnál jól indultam. Sokat készültem, rengeteg felvételt néztem meg előtte hasonló oválfutamokról. Úgy voltam vele, ha elég bátor vagyok a külső íven elmenni, akkor pozíciókat nyerhetek. Kezdtem magabiztossá válni, belevágtam és megelőztem két srácot is, majd a hátsó egyenestől Ryan után iramodtam. A belső ívre húzódtam és ez az a pont, amikor az emlékeim helyén már csak fehér folt maradt.”

A baleset után hetekbe telt, mire Wickens visszanézhette a felvételeket, de nem azért, mert ő nem akarta.

„Akkor láttam először, amikor a családom megengedte nekem. Mesterséges kómában feküdtem hét, vagy tíz napon át, de még ezután is sokáig nem voltam teljesen éber az erős fájdalomcsillapítók miatt. Ráadásul a telefont sem tudtam volna megtartani, mivel mindkét kezem el volt törve, ezért valakinek fognia kellett előttem. Szóval, könnyedén távolt tudták tartani tőlem a videót és csak azt mondogatták, hogy pihenjek inkább, majd később megnézhetem.”

A horrorbukás során Wickensnek a gerincvelő-károsodás mellett számos egyéb sérüléssel meg kellett birkóznia. Többek között törések keletkezetek az egyik nyakcsigolyáján, a sípcsontján és szárkapocscsontja mindkét lábán, kezein, jobb alkarján, könyökén, szó szerint szétrobbant négy bordája, továbbá súlyos tüdőzúzódása lett.

Wickens az elmúlt években már számtalanszor látta a balesetről készült videót és még mindig elképed rajta.

„Amikor végre először megnézhettem nagyon dühös lettem, mert rosszabbra számítottam. A lábaim külsőleg voltak rögzítve, mivel a duzzanatok miatt nem tudták egyből megoperálni. Mindkét kezem sínben volt, nyakmerevítőt viseltem, lényegében meg sem tudtam mozdulni. Tényleg azt vártam, hogy hol van a videó folytatása? Azt hittem, hogy kaptam még egy ütést, vagy ilyesmi… Nem értettem. Nagyon sok horrorisztikus baleset történt, amelyből csodás módon egyszerűen elsétáltak, vagy „csak” kartörés, esetleg enyhe fejsérülés lett a vége. Erre ott volt az én sérüléseimnek a listája… Nehezemre esett megérteni, miért pont én? Az járt a fejemben, hogy miért pont velem történt ez? Előfordul, hogy egy autó a levegőbe repül és elkapja a kerítést, de akkor is csak elképesztően ritkán jár életveszélyes sérülésekkel… Próbáltam rájönni, miért az enyém végződött így.”

Wickens elárulta, hogy az IndyCar orvosi csapatának segítségével képkockánként elemezhette ki a balesetét, szembesülve az őt ért energiák működésével.

Kiderült, hogy a kerítésnek 342 km/h-s tempóval csapódott, ahonnan hat tized másodperc alatt lassult nullára. Ez a tény volt a felelős a sérüléseinek túlnyomó részéért.

„Mindennek tudatában le a kalappal az IndyCar előtt, hogy még mindig itt vagyok. Nyilvánvalóan átéltem a gyász különböző fázisait és igyekeztem megérteni a történteket. Amikor részletesen elmagyarázták a baleset fizikáját, akkor lettem igazán hálás a szériának, valamint a biztonsági csapatának. Ha nem lett volna ilyen erős az autó, akkor most nem mesélhetném el ezt az egészet.”

Wickens elismeri, hogy a megmenekülésében a szerencse is óriási szerepet játszott. A kerítéspózna ugyanis pontosan a Dallara-Honda legerősebb részét kapta el.

„Ha bárhol máshol csapódok neki, akkor az autót szó szerint kettévágta volna.”

A legsötétebb időszakban Wickens a – most már – feleségére támaszkodhatott a legjobban.

„Mielőtt találkoztunk, Karli nem sokat tudott a motorsportoktól. Később is csak a DTM-mel ismerkedett meg, mivel sok versenyemre elvittem. Egyetlen alkalommal sem történt komoly baleset, semmi ijesztő látványban nem volt része. 2017 tavaszán kezdtünk beszélni arról, hogy az IndyCarba mennék. Pont ekkor történt viszont Scott Dixon brutális bukása az Indy 500-on, Karli pedig rögtön bele is ásta magát a szériába. Egy ponton azt mondta, nem akarja, hogy ott versenyezzek. Én erre annyit válaszoltam, hogy hatalmas volt a baleset, de nézze csak meg, Dixon simán elsétált. Sikerült meggyőznöm. Amikor az autóm Poconón a levegőbe repült, Karli nem is ijedt meg, mivel úgy vélte, hogy ez a sport biztonságos és úgyis sértetlenül kiszállok a kocsiból.”

Nem így történt.

„Karli néhány óra múlva már a repülőn ült, hogy odaérjen hozzám a kórházba. A többi pilótabarátnő, feleség próbálta lekicsinyíteni a dolgot és azt mondták neki, csak eltört a lábam, de utazzon oda, mert a műtét után biztosan őt akarom majd látni először. Amikor viszont megérkezett a kórházba, jött a hideg zuhany, mert nem az fogadta, amire számított. Alapvetően közölték vele, hogy lebénultam, kritikus állapotban vagyok kómában és az elkövetkező órákban dől el a sorsom. Karli akkor teljesen egyedül volt. A szüleim és a testvérem Kanadából indultak Pennsylvaniába. Karlinak kellett elmondani nekik telefonon, hogy lebénultam… Miközben ők vezettek… A versenyzők önzőek, magunkat hozzuk ebbe a helyzetbe. Én sosem gondoltam arra, hogy milyen következményei, hatása lehet a szeretteimre nézve, ha valami nagy baj történne velem… Az első gerincműtét alatt hason feküdtem, de mindkét tüdőm olyan rossz állapotban volt, hogy kérdés volt túlélem-e. Az orvosok meg is mondták, hogy minimálisak az esélyeim, mégsem lehetett halasztani az operációt. Valószínűleg sosem fogom megtudni, mit érzett azokban a napokban a családom, amikor élet és halál között voltam.”

Wickens sokáig nem volt hajlandó elfogadni, hogy kerekesszékbe kényszerült.

„Borzasztóan makacs voltam. Az orvosok próbáltak segíteni abban, hogy mire kell mostantól figyelnem, miként gondoskodjak magamról, de én teljesen elutasítottam ezeket a szavakat. Úgy voltam vele, hogy nekem erre nincs szükségem. Megmondtam, hogy fogalmam sincs mit tartogat a jövő számomra, nagyon nehéz lesz a felépülés, de ígéretet tettem arra, hogy olyan keményen dolgozok majd, amennyire csak lehetséges és vissza fogok térni a versenyautóba.”

A doktorok, ápolók és rehabilitációs szakemberek eleinte mind kételkedtek Wickens terveiben, mondván sérülései miatt elképzelhetetlen, hogy valaha is folytatni tudja a karrierjét.

„Mondták, hogy az életem teljesen más lesz. Erre én úgy voltam vele, hogy oké, majd én megmutatom. A múltban is bizonyítottam már, hogy az emberek tévednek velem kapcsolatban. Most is meg fogom csinálni.”

Megcsinálta.

Ha járni soha nem is lesz képes, nagy álmát máris megvalósította és újra versenyez.

A pletykák szerint ráadásul nem kizárt, hogy hamarosan IndyCar-autóban is viszontlátjuk.