A NASCAR történetének legnagyobb mókamesterei

Ki volt az a versenyző, aki poénból felgyújtotta a saját szerelőjét? És melyik pilóta mondhatta el egy futam után, hogy számára szó szerint büdös volt az aznapi munka?

Az amerikai stock-car versenyzés egyszerre showbusiness, üzlet és kőkemény sport.

A pilótáknak és a csapatok tagjainak minden egyes pályán mögött töltött pillanatban, mentálisan, valamint fizikálisan is csúcsteljesítményt kell nyújtaniuk, ami megköveteli azt, hogy mindig véresen komolyan vegyék a munkájukat.

Akadnak viszont olyan napok, amikor egyszerűen muszáj kiengedni a gőzt és némi mókát csempészni ebbe az egyébként feszített tempójú világba. Mint azonban mindenhol, itt is találni néhány igencsak kirívó esetet, amik több méterrel lépték át azt a bizonyos határt.

Az alábbiakban az öt legdurvább átverést és csínyt mutatjuk be, amelyeknek a NASCAR valaha szemtanúja volt.

  

 

5. Dale Earnhardt nem csak versenyzői képességeivel vívott ki magának hírnevet a pályán és azon kívül, de az ellenfelek, rajongók és újságírók megviccelésében is az élen járt.

A néhai hétszeres NASCAR Cup bajnok válogatott módszerekkel tört borsot az emberek orra alá.

A nyolcvanas évek végén egy, a New York-i Waldorf Hotelben tartott rendezvény előtt Kenny Schraderrel karöltve például betört a személyzeti részlegbe, onnan összeszedtek egy rakás törölközőt, amikből aztán egy plafonig érő falat építettek a NASCAR akkori PR igazgatója, Jim Hunter szobájának ajtaja elé.

Egy másik alkalommal, Louisville-ben a hotel előtti korláthoz bilincselte Geoff Bodine-t, Talladegán pedig egyszerűen besétált a médiaközpontba, hogy közölje a riporterekkel, nincs szükség már a munkájukra, mehetnek haza. Aztán persze a döbbent arcokat látva nevetésben tört ki.

A mókából a pályákat sem hagyta ki, példának okáért Earnhardt egyszer kiállt a Daytona International Speedway elé egy hatalmas táblával a kezében, amin az volt olvasható, hogy „Szükségem van két jegyre a darlingtoni versenyre”.

Dale Sr. elől a tulajdon főnöke sem menekülhetett.

Az egyik bristoli futam előtt felfigyelt arra, hogy Richard Chidress besétál a mobilvécébe, mire Earnhardt azonnal bepattant a közelben parkoló pick-upjába, majd azzal többször is, ütemesen a műanyag kis mellékhelyiség ajtajának tolatott és csak kicsin múlt, hogy nem dőlt fel az egész, benne a Richard Childress Racing tulajdonosával.

Az üzletember természetesen eleinte tajtékzott, de később már ő nevetett a legjobban a dolgon.

A legismertebb Earnhardt-poénra azonban az 1994-es, darlingtoni TranSouth Financial 400 előtt került sor, a szenvedő alany szerepében Rusty Wallace-szal.

A versenyre Earnhardt a kilencedik, Wallace pedig a nyolcadik helyre kvalifikálta magát, így amikor a rajt előtt az autók libasorban felsorakoztak egymás mögé, Dale Sr. páholyból nézhette végig, amint a Penske Racingnek vezető ellenfele először tudomást szerez az autójába csempészett kis meglepetésről.

Earnhardt ugyanis egy óvatlan pillanatban egy felbontott szardíniakonzervet rejtett el a versenyző ülése alá, Wallace pedig az ebből áradó szagokat már csak a felvezető körök előtt vette észre. Az elkövető személyét azonnal sejteni kezdte, amikor pedig fintorogva belenézett a visszapillantó tükrébe és ott meglátta a mögötte lévő járműben hisztérikusan nevető Earnhardtot, már kétsége sem volt afelől, hogy ki is áll a dolog mögött.

Megszabadulni viszont már nem tudott konzervdoboztól, így Wallace kénytelen volt a nagy melegben percről-percre jobban bűzlő szardíniával együtt végigversenyezni a távot.

4. A negyedik helyezett egy kicsit kilóg a listáról, mivel egy április elsejére szánt tréfáról van szó. Az ok, hogy mégis helyet kapott itt abban rejlik, hogy a bejelentés ennek ellenére is tényként söpört végig a fél USA-n, teljesen megőrjítve a motorsport rajongókat.

A Google 2012-ben rukkolt elő a nagy hírrel, miszerint partnerkapcsolatba léptek a NASCAR-ral, ezzel párhuzamosan pedig megalapították saját csapatukat, a Google Racinget.

A projektről elsőként maga a cég társalapítója, Sergey Brin adott ki sajtóközleményt a Google saját blogján, amelyből kiderült, hogy az amerikai stock-car szakág színpadán történő debütálásukat nem a hagyományos módon, tehát hús-vér versenyzővel a volán mögött tervezik.

Az általuk indítandó jármű ugyanis a Google saját fejlesztésű, önvezető autója lesz.

Az ötlet, hogy egy sofőr nélküli autó rajtoljon el a valódi pilótákkal teli mezőnyben nyilvánvalóan őrültnek tűnt. Brin azonban azzal érvelt, hogy elképzelni sem lehet izgalmasabb dolgot annál, amint az önvezető autóik a valódi versenyzők által vezetett járgányokkal csatáznak 200 mph feletti tempóban.

Annak érdekében, hogy az átverés minél tökéletesebb legyen, a Google felhúzott a projekthez egy komplett weboldalt, a NASCAR-ral közösen kiadtak egy promóciós videót és az autót is bemutatták, ami stílszerűen a 10 a századik hatványon rajtszámot kapta, a hátulján pedig az „I’m steering lucky!” felirat díszelgett.

A sztori a valaha volt egyik legsikeresebb április elsejei tréfaként vonult be a történelembe, miután jóval többen bedőltek neki azoknál, akik már az első pillanattól átláttak a szitán.

Olyannyira, hogy még a vészmaradak is megszólaltak, mondván az emberek vs. gépek csatában esélyük sincs még a legjobbaknak is, példaként pedig Garry Kasparov sakklegenda hírhedt 1997-es, az IBM Deep Blue szuperszámítógépétől elszenvedett vereségét hozták fel.

Hamarosan aztán a Google és a NASCAR is megerősítette, hogy csak egy poénról volt szó, Kyle Buschéknak nem kell attól félniük, hogy a gépek átveszik az uralmat a pályán.

3. Az 1962-es és 1963-as szezonok Grand National bajnokát, Joe Weatherlyt csak a ‘stock-car versenyek bohóchercegének” nevezték, miután állandóan azon járt az esze, hogy mivel viccelje meg a körülötte lévő embereket.

Az átverések kivitelezésében gyakran bűntársa is akadt kollégája, Curtin Turner személyében. A páros olykor egymást sem kímélte, különösen, ha már legurult néhány whiskey a torkukon.

Egy ilyen iszogatás alkalmával Weatherly azzal kezdte piszkálni barátját, hogy még közúti autóval sem képes normálisan vezetni, nem, hogy a pályán.

A folyamatos, direkt pankálást végül Turner megelégelte és azt mondta Weatherlynek, hogy ha olyan nagy számnak tartja magát, akkor rendezzék le azonnal az utcán.

A két, kissé már illuminált állapotban lévő férfi bepattant a nagyteljesítményű bérautóikba. A ‘rajtra’ a daytonai A1A autópálya felhajtójánál került sor, célként pedig a szállodájukat határozták meg.

Weatherly és Turner a viszonylag gyérebb, éjszakai forgalomban úgy harcoltak egymással, mintha az legalább a Daytona 500 utolsó köre lett volna. Ennek következtében a járművekről hullottak az üvegszilánk, festék és kisebb karosszéria-darabok, a side-by-side csatákat vívó versenyzőket azonban ez érdekelte a legkevésbé.

A hotelhez vezető kanyar bejáratánál Turner lassított, Weatherly azonban nem, aminek következtében áttört egy kerítésen, majd még mindig közel padlógázzal egy úszómedencében landolt.

A balesetet Joe sérülés nélkül megúszta, az alkoholos befolyásoltság alatt történt illegális száguldozásért pedig végül egyiküket sem vonták felelősségre.

Az autókat bérbe adó cég viszont már korántsem volt elragadtatva és nem csak a keletkezett károkat fizetették ki Weatherlyékkel, de innentől fogva minden egyes városban, ahová a NASCAR ellátogatott plakátkampányba kezdtek, amelyeken a két versenyző arcképével és vulgáris szavakkal kívánták felhívni a többi szalon figyelmét arra, hogy semmiképpen ne adjanak bérbe autókat nekik.

Ha a közúti jogosítványát nem is, a pilótaengedélyét viszont egy időre Turner elvesztette, miután néhány héttel a daytonai incidens után magángépével egy dél-karolinai kisváros egyetlen útjának kellős közepén landolt. A kiérkező rendőrök döbbenetére nem elég, hogy Curtis ittas volt, de amikor megkérdezték, hogy mégis mit keres ott, csak annyit válaszolt: „Egy jó üveg whiskeyt akartam venni.”

2. A modern kori NASCAR legnagyobb mókamestere kétségkívül a legendás Tony Stewart.

A háromszoros Cup bajnok néha egészen durva csínyeiről többek között Denny Hamlin is tudna mesélni, akinek ülésébe egy kvalifikáció előtt enyhén égető hatású vegyszert öntött, máskor pedig egyszerűen belevizelt Dale Earnhard Jr. Chevyjébe.

A legbrutálisabb tettének azonban a saját csapata, a Stewart-Haas Racing egyik szerelője lett az áldozata. A férfi épp gyanútlanul dolgozott Smoke autóján, ami alól csak a két lába lógott ki. A meglepetés akkor érte, amikor valami hideg nedvességet érzett a bokája táján, ami aztán forróságba csapott át.

Stewart ugyanis poénból egy kevés olajat öntött a szerelő lábára és azon melegében egy öngyújtóval meg is gyújtotta. Bár a lángot néhány pillanattal később egy poroltóval eloltotta, a szerelő még hosszú percekig nem tudott felülkerekedni a pánikon.

 

1. Cale Yarborough-ról mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy ijedős fajta lett volna.

A történelemkönyvekbe a NASCAR korszakalkotó bunyójával is bekerült háromszoros NASCAR Grand National bajnok nem csak a pályán került meleg helyzetekbe, de azon kívül is sikerült olyan sokszor kijátszania a halált, hogy a jó öreg Kaszás megszívatásában már-már A.J. Foyt-i magasságokba emelkedett.

Yarborough többek között túlélt több villámcsapást, kis híján belefulladt egy tóba, miközben aligátorral birkózott és még egy csörgőkígyóval is megyűlt a baja. Utóbbi meg is marta, de míg Yarborough megúszta élve, addig az állat a harc hevében végzetes sérüléseket szenvedett.

Az eset azonban mégis elegendő lett ahhoz, hogy a kőkemény bajnok örökre megundorodjon a kígyóktól.
Pontosan ezt használta ki Yaroborough kollégája, DeWayne ‘Tiny’ Lund az egyik hatvanas évekbeli NASCAR Grand National verseny előtt.

Az 1963-as Daytona 500 győztesének az az ötlete támadt, hogy közvetlenül a rajt előtt egy gumiból készült csörgőkígyót csempész Yarborough autójába. Cale pedig pontosan úgy reagálta le, ahogyan azt Lund várta: amint meglátta a tökéletesen élethű műkígyót, azonnal kiugrott a volán mögül és csak akkor realizálta, hogy egy átverés áldozata lett, amikor meglátta Tinyt, amint fuldokolva nevet rajta.

Yarborough bosszúja egy héttel később csapott le.

Lundra 195 centiméteres magassága és 145 kg-os testsúlya révén ragadt rá a ‘Tiny’, azaz ‘Pici’ becenév. Méreteiből adódóan egy kész tortúra volt számára már az autójába való beszállás is, az ülésbe történő beszíjazása pedig többemberes feladatnak bizonyult. El lehet képzelni tehát azt a páni félelemtől vezérelt, inkább egy – Yarborough szavaival élve – partra vetett bálnára hasonlító, pánikszerű vergődést, amikor az egyik szabadedzés előtt Lund ölébe bekúszott egy élő, lélegző kígyó.

Tiny nagy nehezen kihámozta magát a biztonsági övből, majd átcsúszott az ajtó feletti ablakon, mindezt olyan vehemenciával, hogy fejjel előre zuhant a betonra.

A fülét ekkor ütötte meg Yarborough hangos kacaja, amiből rögtön leszűrte a helyzetet. Ijedtségét düh váltotta fel, felkapta az első dolgot, amit meglátott – egy nagyméretű kalapácsot – és azt a levegőben lóbálva végigkergette Cale-t a teljes paddockon.

A területen lévő csapattagok feltartóztatták Lundot, így Yarborough végül el tudott menekülni az óriás haragja elől.

A nap végére azonban már mindkét versenyző csak nevetett a kalandon.

 

 

+1

Az alábbi sztori nem a NASCAR-ban, hanem az IndyCarban történt meg, de mindenképp beleillik ebbe a felsorolásba.

Tony Kanaan a he Player’s Tribune számára írt cikkében elvenítette fel azt a poént, amit a híresen tisztaságmániás Dan Wheldon ellen követett el:

„Dan az első versenyhétvégéjén történt Japánban. Az övével szomszédos hotelszobámban ültem, amikor hirtelen támadt egy ötletem. Dan épp nem volt a szobájában, tehát fogtam magam, lementem a recepcióra és úgy tettem, mintha én lennék ő. Azt mondtam, ‘Helló, Dan Wheldon vagyok, elvesztettem a kulcsomat, kaphatnék egy másikat?’. A recepcióslány erre odaadta nekem a kulcsot, ilyen simán ment. Ezután én és néhány másik versenyző odamentünk a szobájához és amikor benyitottunk, azt láttuk, hogy minden makulátlan, katonás rendben állt.

Dan Wheldon minden tekintetben maximalista volt, mindent az ellenőrzése alatt akart tartani. Egy komplett őrült volt. A saját házában az összes cipője sorba volt rendezve, a fürdőszobájában a hajápoló termékek – akárcsak a drogériákban – cimkével kifelé sorakoztak a polcon. Több ilyen cucca volt, mint bármelyik nőnek, akivel életem során találkoztam. Mindig megpróbált jól kinézni, soha nem láttad például egy régi, elnyűtt pólóban; Dan Wheldonnál mindig, mindennek tökéletesnek kellett lennie.

Szóval, én és még néhány versenyző bementünk a hotelszobájába és jól átrendeztük. Nem szemeteltük össze a helyet, csak mindent szétrámoltunk, mert tudtuk, hogy ettől be fog dilizni. Három pár cipője volt a szobában, mi pedig fogtunk mindegyik párból egyet-egyet és FedEx-szel visszaküldtük Amerikába, tehát csak egy, teljes pár lábbelije marad az egész útra – az, amelyiket éppen viselt. Ezután mindannyian visszamentünk az én szobámba és vártuk, hogy megérkezzen.

Végül visszatért, a szobájába ment, majd pár pillanat múlva kijött és egyenesen az én ajtóm felé indult. A haja tökéletes volt, mint mindig, az öltözködése pedig kifogástalan. És nagyon dühös volt, ez volt a legviccesebb az egészben.

Ekkor már fetrengtünk a nevetéstől, mint egy rakás kisgyerek, de azt kell, hogy mondjam, még soha, de soha nem láttam senkit olyan mérgesnek, mint őt akkor.”

 

 

 képek: NASCAR, Atlanta Motor Speedway