3x-os IndyCar-bajnokból helyettesítő tanár – Így él ma a 2006-os Indy 500 győztese

3x-os IndyCar-bajnokból helyettesítő tanár – Így él most a 2006-os Indy 500 győztese
credit:Penske Entertainment


2017 végén Sam Hornish Jr. szögre akasztotta a sisakját és saját bevallása szerint tökéletesen elégedett a hétköznapivá vált életével.

A még mindig csak 42 éves amerikai a kétezres évek egyik meghatározó IRL/IndyCar-pilótája volt.

A szériában eltöltött hét éve alatt három bajnoki címet (2001-ben és 2002-ben a Panther Racinggel, 2006-ban pedig a Team Penske-vel) és egy Indianapolis 500 győzelmet (2006) ünnepelhetett.

Később átnyergelt a NASCAR-ra, a stock-car világban azonban már inkább kevesebb, mint több siker koronázta erőfeszítéseit.

Bár a mai napig imádja az autóversenyzést, a legfontosabbnak világéletében a családi kötelékeket tartotta.

Karrierje során Hornish-t eleinte az édesapja, majd később már a felesége és a gyermekei kísérték pályáról-pályára. Az idő előrahaladtával azonban a fia és két lánya egymás után váltak iskolakorúvá, neje pedig a saját munkája miatt is egyre ritkábban tudott versenyekre járni.

Sam ekkor realizálta igazán, hogy ha tovább marad a sportban, akkor nagy eséllyel lemarad a gyerekei életének legfontosabb pillanatairól.

“Javamra vált volna, ha megpróbálom folytatni a karrierem, de rájöttem, hogy a srácaimnak viszont már korántsem tett volna olyan jót” – nyilatkozta az ex-pilóta 2021-ben az IndyCar.com-nak.



Új, “civil” életében először egy észak-karolinai iskolában vállalt munkát, mint helyettesítő tanár.

Hornishék másfél évvel később Ohióba költöztek, itt azonban Samnek búcsút kellett mondani a katedrától az államban érvényben lévő, szigorúbb szabályozások miatt.

credit: TheBlaze

Innentől fogva a családi vállalkozásban üzemelő szállítmányozási és logisztikai cégre helyezte a hangsúlyt.

Emellett maximálisan kiveszi a részét a közösség életéből olyan munkákat végezve, mint pl. bibliaórákon való segédkezés a helyi templomban, vagy épp iskolai rendezvények színpadi díszletének felépítése, különösen akkor ha a lányai is a fellépők között vannak.

Oroszlánrésze volt továbbá egy Defiance-ban lévő szívszanatórium számára rendezett gyűjtésben, majd az épület felújítását végző brigádban is munkát vállalt.

A több NASCAR-pályát is birtokló Speedway Motorsports Inc. által beteg gyermekek megsegítésére létrehozott alapítványának pedig félmillió dolláros adományt hozott össze.

“Nincs túl sok szabadidőm” – ismerte el Hornish.

“Mindenekelőtt megpróbálok a lehető legjobb apa és férj lenni, valamint segíteni a szüleimnek a vállalkozásaikban. Szoktam előadásokat is tartani, különösen a fiatalok számára érdekes témákban. Beszélgetünk arról, hogy kik is ők, mik a céljaik, milyen hibákat követtek el és mit tanultak belőlük. Az egyik szenvedélyemmé vált, hogy segítsek az embereknek átlendülni ezeken a dolgokon.”



Hornish viszont egy pillanatig sem tagadja, hogy néha azért hiányzik neki a versenyzés.

“Tizennyolc és harmincnyolc éves korom között hetente legalább három, négy repülőutam volt. 2017 óta összesen volt ennyi. Ez az óriási különbség, kétszázötven napon át voltam úton, hol itt töltöttem az éjszakát, hol ott. Most viszont elképesztően szórakoztató, hogy együtt lehetek a gyerekeimmel, láthatom őket felnőni és egyszerűen élvezem a gyerekkorukat. Továbbra is követem az autósportokat, képben vagyok az eseményekkel. Néha persze kemény visszagondolnom, különösen az indys évekre. Öt, hat futamból egyet biztosan nyertem, a szezonjaim közel felét pedig bajnokként zártam. Nehéz olykor kettéválasztani a régi és a mostani időszakot, de ez így van jól. Az is az életem része volt és valahányszor az IMS múzeumába látogatok nagyon élvezem, ugyanakkor rendkívül szürreális érzés is.”

A múltat azonban lezárta.

“Sokan kérdezik, hogy miért nem versenyzek egy kicsit itt, vagy ott. Én viszont soha nem voltam ilyen “belekapok” típus. Vagy teljes erőbedobással csinálok valamit, vagy sehogy. Régen mindent a sportra tettem fel, most viszont már a családomra összpontosítok.”

Hornish elismeri, hogy az ilyen 180 fokos váltás nem mindenkinek adatik meg zökkenőmentesen.

“Harminc, vagy még annál is több évet töltesz az életedből azzal, hogy versenyzel. Nagyon fura dolog végül szögre akasztani a sisakot. Ez olyasmi, ami hajtott előre, amit igazán szerettél. Teljesen megértem, hogy miért indul el annyi sportoló a lejtőn visszavonulása után. A drogokba, vagy az alkoholba menekülnek, mert nem tudják feldolgozni, hogy már nem csinálhatják azt, aminek addig az egész életüket szentelték. Afféle identitás-válságot idéz elő, mondván ki vagyok én most? Mennyit érek? Mit kezdek magammal? Ezt sokan nem tudják feldolgozni. Én előre felkészültem arra, hogy egy napon már nem fogok versenyezni és így a győzelemért való hajsza élvezetét sem tapasztalhatom meg. Nem mindenki olyan szerencsés viszont, mint én.”

Mi történne viszont akkor, ha felbukkanna egy igazán nagy lehetőség a visszatérésre?

“Őszintén szólva nem tudom, hogy képes lennék-e nemet mondani egy nagyon jó ajánlatra…. A családom az első, ugyanakkor egy pillanatig sem érzem azt, hogy végleg visszavonultam. Ha jönne egy számomra minden szempontból tökéletes lehetőség, akkor valószínűleg elgondolkodnék rajta.”





Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy