Az autósport női úttörője, akiről talán még soha nem hallottál

Arlene Hiss nem váltotta meg a világot a volán mögött, sőt, teljesítményével csak tovább erősítette a női autóversenyzőket a hetvenes években övező előítéleteket. Ennek ellenére a tánctanárnőből lett egyetemi professzornak mégis sikerült egy olyan mérföldkövet elérnie, amivel örökre beírta magát a sportág történelemkönyvébe.

Az amerikai autósport first ladyjeként Janet Guthrie-t szokás emlegetni, aki 1977-ben, első nőként a világon nem csak kvalifikálni tudta magát a Daytona 500-ra, valamint az Indianapolis 500-ra egyaránt, de a férfikollégák várakozásaival ellentétben rendkívül versenyképesnek, mi több, kőkemény ellenfélnek is bizonyult.

A civilben fizikusi és rakétamérnöki diplomával rendelkező hölgy útja az Egyesült Államok két legnagyobb presztizsű futamáig egyáltalán nem volt bukkanóktól mentes. A pilóták, csapatok, rajongók és a sajtó egy emberként demonstrált Guthrie nevezése ellen, mondván egy „gyenge nő” jelenléte az elit mezőnyben egyenlő a potenciális életveszéllyel.

Az ellenzők szavai alá pedig csak tovább adta a lovat az első és addigi egyetlen hölgy példája, aki alig másfél hónappal Guthrie open-wheel debütálása előtt bukkant fel a szakág amerikai csúcsbajnokságában.

Arlene Hiss 1941-ben született a Connecticut állambeli Derbyben, életének korai éveiről azonban szinte semmit nem tudni. Olyannyira nem, hogy még arról sem találni megbízható információkat, egyáltalán mi volt a leánykori neve.

Ami biztos, hogy Arlene kiskorától fogva élt-halt a táncért, így nem meglepő módon a gimnázium után ezen a vonalon tanult tovább és végül táncos-koreográfusi diplomát szerzett.

Még főiskolás évei alatt ismerkedett össze a feltörekvő autóversenyző Mike Hisszel, aki később az 1972-es Indy 500 legjobb újoncaként vált ismertté, továbbá ő volt az a pilóta is, aki hat évvel később bejuttatta a futam harminchárom fős mezőnyébe a Penske Racing 7-es számú autóját, miután annak eredeti gazdája, Mario Andretti Forma 1-es kötelezettségei miatt nem tudott ott lenni a kvalifikáción.

Alig néhány hónap randevúzás után Arlene és Mike oltár elé állt, az ekkoriban középiskolai tánctanárként dolgozó ifjú feleség pedig rendre felbukkant a versenypályák mellett. A sportág atmoszférája már az első pillanattól rabul ejtette és egy napon úgy döntött, ő is ki akarja próbálni magát a volán mögött.

A házasság időközben tönkrement, Arlene azonban a válás ellenére továbbra is megtartotta a Hiss vezetéknevet, Mike pedig a későbbiekben rendszeresen segítette őt vezetéstechnikai tanácsokkal.

A fiatal nő 1964-ben mutatkozott be a versenypályán a Sports Car Club of America (SCCA) amatőrök számára kiírt sorozatában, a Showroom Stock Car Seriesben, ahol később két bajnoki címet is szerzett.

A hetvenes évek elején már egyre inkább ott motoszkált Arlene fejében a gondolat, hogy ideje lenne szintet lépni és a profik mezőnyében is letesztelni képességeit.

1976 elején végül a tettek mezejére lépett és bejelentette ott akar lenni az azévi Indianapolis 500-on, mint a verseny történetének első női pilótája.

A hírt rögtön felkapta az amerikai média, a feminista szervezetek pedig egyenesen példaképnek kiáltották ki. Ne feledjük, ezekben az időkben a hölgyek még a pitlane-ről is ki voltak tiltva és ezen szabály alól a mindenkori győztes női családtagjai sem képeztek kivételt.

A szponzorok által delegált modellek – köztük a világ leghíresebb boxcicája, Linda Vaughn – is csak a hivatalos fotók erejéig nyerhettek belépést, a ceremónia után pedig azonnal el kellett hagyniuk a pálya ezen területét.

Az Indy 500-at ekkoriban felügyelő United States Auto Club (USAC) nem volt túlságosan elragadtatva az Arlene körüli médiafelhajtás láttán.

A szervezetnek nem Hiss nemével volt problémája, hiszen néhány héttel korábban már elfogadták az ekkor még szintén open-wheel tapasztalat nélküli Janet Guthrie előzetes nevezését a futamra. Guthrie azonban már profi versenyzőnek számított, a sportautózás világában kimagaslóan teljesített, az 1967-es sebringi 12 óráson pedig egyenesen kategóriagyőzelmet szerzett.

Vele szemben viszont Arlene csak kicsi, regionális pályákon edződött, ellenfelei pedig szinte kivétel nélkül amatőr hobbiversenyzők voltak.

A USAC végül úgy döntött, ad egy esélyt Hissnek és egy összesen több, mint ezer mérföldes képességfelmérő tesztet írt ki számára az Ontario Motor Speedwayen, amely vizsgát az ambiciózus hölgy többé-kevésbé teljesítette is.

„Az OMS egy 2.5 mérföldes ovál és szinte teljes egészében megegyezik az Indianapolis Motor Speedway-jel” – nyilatkozta Arlene körei után az Orlando Sentinelnek egy USAC tisztviselő. „Ms. Hiss leggyorsabb köre 176 mph körüli volt, amivel az itteni, tavalyi versenyre kvalifikálni is tudta volna magát. Az Indianapolis 500 mezőnyéhez viszont már nem lett volna elég.”

Arlene az OMS mellett a Phoenix International Raceway egymérföldes oválján is tesztelt, ahol 28 másodperces köröket produkált átlag 126 mph-s sebesség mellett. Ezzel a teljesítménnyel Arlene bőven bejutott volna a pályán rendezett mindkét előző évi open-wheel futam mezőnyébe.

A USAC kompromisszumos megoldásként kiadta ugyan a versenyzői licencet Arlene-nek, de csak feltételesen. A teljes értékű engedélyt – ami az indianapolisi nevezésének elfogadásához is szükségeltetett – a szervezet Indy autókkal való, éles versenytapasztalathoz kötötte.

„Ms. Hiss csak korlátozott mértékű tapasztalattal bír az SCCA Showroom Stock Car sorozatból, de ott elég jól szerepelt” – folytatta a témában megszólaltatott USAC tisztviselő.

„Egy férfi ilyen versenyzői múlttal talán még feltételes licenchez sem jutott volna. Mint mondtam, talán. Ezt nagyon nehéz reálisan megítélni.”

Arlene a USAC Championship Car szezon 1976-os, phoenixi szezonnyitóján meg is ejtette debütálását a Copper State Racing Eagle-Offyjával, amelyre a versenyzőnő külön kérésére – a stock-car gépeihez hasonlóan – felfestették a védjegyének számított, kissé provokatív felhangú női szimbólumot is.

Amint pedig lengett a rajtot jelző zöld zászló és a pilóták beletapostak a gázba, a helyszínen lévő nézők valódi motorsport-történelemnek lehettek szamtanúi: a Jimmy Bryan 150 névre keresztelt forduló lett ugyanis az első az amerikai open-wheel szakág történetében, amelynek mezőnyében Arlene Hiss révén egy női versenyző is megtalálható volt.

A sztori, miszerint egy egyszerű középiskolai tánctanárnőnek sikerült véghezvinnie a lehetetlent és bejutnia a világ egyik legkeményebb versenysorozatának mezőnyébe, alaposan feltüzelte a médiát. Az újságírók Arlene minden lépését követték, a legkisebb helyi napilapok ugyanúgy vezércikkben számoltak be róla, mint például a New York Times.

Hiss a kvalifikáción a 21. rajthelyet szerezte meg a 22 autót számláló mezőnyben, a kockás zászlót pedig a 14.-ként látta meg.

Ezek a statisztikai tények akár még egy sikeres debütálást is sejtethetnének, a valóság azonban sajnos ettől távol állt.

Arlene huszonkét kör hátrányban ért célba a győztes Bobby Unserhez képest, a futam során pedig egyszer még a pitbe is kiparancsolták ön- és közveszélyes lassúsága miatt. A leintés után számos versenyző nyilvánosan kifakadt Hiss produkciója miatt és olyanok is akadtak, akik egyenesen a USAC tisztviselőinek tettek szemrehányást, amiért jóváhagyták a nő részvételét.

„Ez a férfiak terepe, tehát [Arlene-nek] meg kellene ütnie az általunk felállított mércét, ha ellenünk akar versenyezni” – mondta Gary Bettenhausen, aki egyébként a pálya mellől nézte végig a futamot, miután a kvalifikáción nem tudott részt venni műszaki hiba miatt.

Unsert a médiafelhajtás zavarta a leginkább.

„Ez egy szomorú nap. Nagyon szomorú nap, amikor valami nő versenyautóba ülhet, aztán körbe-körbe szerencsétlenkedik a pályán lassabban, mint bárki más, az újságírók és a tévékamerák viszont mégis körülötte csoportosulnak, teljesen figyelmen kívül hagyva a valódi versenyzőket.”

A USAC meg sem próbált magyarázatokba bocsátkozni a fiaskó után.

„Jelenleg úgy látom jónak, ha inkább nem kommentálom a dolgot” – válaszolta a szervezet igazgatója, Dick King arra a kérdésre, hogy pontosan kik és miért engedélyezték a szemmel láthatóan alkalmatlan Hiss indulását.

A versenyzőtársak felháborodása ellenére Arlene elégedetten konstatálta debütálását, külön kiemelve, hogy egyben vitte be a célba az autóját.

„Az volt a célom, hogy kimaradjak a csatákból, ne kockáztassak, csak tanuljak. Pontosan így is történt, még csak el sem fáradtam.”

Hiss a fekete zászlóval történt kiintését is megmagyarázta.

„A pálya külső részére húzódtam, hogy elengedjem a gyorsabb autókat. Szerintem a versenyirányítás aggódott, hogy esetleg fáradok, ezért behívtak egy ellenőrzésre. Mondtam nekik, hogy teljesen jól vagyok, aztán vissza is engedtek a pályára”

A National Speed Sport News riportere, Chris Economaki személyesen, a helyszínről nézte végig a futamot.

„Arlane szereplése nagyon nagy keserűséget váltott ki azon fiatal pilóták között, akik hosszú évek óta, minden lehetséges módon támogatják a USAC-t egy majdani versenyzési lehetőség reményében. Rajtuk kívül a mezőny többi tagja is felháborodását fejezte ki. Nem Arlene vezetési stílusával volt baj, mert egyenletesen, problémamentesen ment, csak épp irgalmatlan lassú tempó mellett.”

Az eredeti tervek szerint Hiss a soron következő, trentoni fordulóra is nevezett volna, de erre végül már nem került sor. Ezen verseny azonban mégsem maradt női induló nélkül, hiszen Janet Guthrie itt mutatkozhatott be az open-wheel mezőnyben.

Ő már nagyságrendekkel jobban szerepelt, mint másfél hónappal korábban Hiss, a futamot azonban váltóhiba miatt nem tudta befejezni.

Guthrie fő célja az volt, hogy már ebben az évben bejusson az Indy 500 mezőnyébe. A három fázisból álló, kötelező újonctesztet, a Rookie Orientation Programot teljesítette is, de az edzések során felmerült, sorozatos műszaki hibák miatt végül kénytelen volt már a kvalifikáció előtt visszalépni. A következő esztendőben visszatért a Speedwayre és sikeresen be is verekedte magát a mezőnybe, amivel sporttörténelmet írt.

Arlene számára viszont Phoenix után egyszer és mindenkorra véget ért az open-wheel karrier.

Az 1976-os szezon további részében átnyergelt a USAC stock-car sorozatába, amelyben összesen öt futamot teljesített. Legjobb eredményét, egy ötödik helyet a Texas World Speedwayen érte el, de a hátránya még így is húsz kör volt a győztes AJ Foyttal szemben.

Még ugyanebben az évben megkísérelte kvalifikálni magát a NASCAR Winston Cup idényzáró, Ontario Motor Speedwayen rendezett Los Angeles Times 500-ára, de nem járt sikerrel.

A következő szezonban még egyszer megpróbálkozott a NASCAR-ral, a királykategória helyett azonban ekkor már beérte a regionális Pro Series West bajnoksággal, de végül itt sem jutott túl a kvalifikáción.

Arlene ezt követően végleg szögre akasztott a sisakját és innentől fogva új életére helyezte a hangsúlyt.

A sors útjai azonban kiszámíthatatlanok. Hiss évekkel a phoenixi verseny után, véletlenül ismét összefutott Bobby Unserrel, ami végül egy jó barátságot eredményezett.

„Ő volt a legnagyobb kritikusom” – nyilatkozta Arlene az LA Timesnak 1986-ban. „

Később újra találkoztunk és a helyzet úgy hozta, hogy muszáj volt szóba elegyednünk. Amennyire nem vártam ezt a pillanatot, utólag olyan szerencsésen alakult. Összebarátkoztunk és máig tartjuk a kapcsolatot. Rájött, hogy nem csak szórakozásból próbálkoztam az autóversenyzéssel, mint azt korábban hitte. Az is kiderült, hogy rengeteg közös van bennünk, Bobby egy remek ember.”

Arlene azt is elárulta, hogy ki volt az a versenyző, aki messzemenőkig kiállt mellette rövid pályafutása során a profik között.

„AJ Foyt mindig a védelmemre kelt. A texasi USAC stock-car futam után mindenkinek csak azt mondogatta, hogy milyen jó munkát végeztem. Összességében véve én nagyon különleges helyzetben voltam a pályán. A srácok többségét a volt férjem révén évek óta ismertem, szóval nem számítottam idegennek, mondhatni egy ideje már az ő kis világuk része voltam, csak éppen nem versenyzői minőségben. Fura volt számukra, hogy az egyik pilótafeleséget hirtelen tűzálló overálban látják.”

Sokak szemében érdekesnek hatott, hogy a hétköznaponként gimnazistákat táncra tanító Arlene szabadidejében olyan férfias területen méreti meg magát, mint az autóversenyzés. Ő azonban csak nevetett ezen.

„Néha úgy érzem, négy különböző személyiséget is próbálok belegyömöszölni az én kis saját életembe. A tanítás és a versenyzés viszont valójában nagyon is jól megfért egymás mellett, mert a futamok főként nyáron voltak, az iskola pedig ősszel kezdődött.”

Arlene igyekezett leszögezni, hogy 1978-as visszavonulásának nem volt köze az őt ért kritikákhoz, sem pedig a neméhez. Egyszerűen csak nem volt szponzora.

„Gyűlöltem, hogy véget ért. Nem én akartam meghozni ezt a döntést. Belefáradtam abba, hogy kilincseltem a csapatoknál és mégsem jutottam üléshez, mivel nem volt pénzem. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy nő vagyok. Rengetegen jártak hasonló cipőben, beleértve az exemet is. Simán az anyagiakon múlt.”

A versenyzéssel egy időben a tánctanításnak is hátat fordított, majd két kutyájával a kaliforniai Lake Elsinore mellé költözött. Később hobbiszinten lovakkal kezdett foglalkozni, biogazdaságot üzemeltetett, mindemellett pedig egy autóalkatrészeket forgalmazó cég kereskedelmi részlegét vezette.

„Hiányzik a versenyzés” – mondta 1986-ban. „Ezért is nem járok ki futamokra. Tévében szívesen megnézem, mert rengeteg régi barátom van ma is a mezőnyben és szeretem látni, miként muzsikálnak a pályán. Személyesen kimenni egy versenyre és csak nézni viszont nagyon nehéz lenne.”

Téved, aki azt hiszi, hogy Arlene-re a versenyzéssel való szakítása után unalmas, egyhangú élet várt.

Korábbi terveinek megfelelően folytatta felsőfokú tanulmányait, a kilencvenes évek elején pedig közgazdaságtanból, valamint társadalom- és viselkedéstudományból is PhD fokozatot szerzett.

A későbbiekben, vendégprofesszorként megfordult a Coloradói Állami Egyetemen, a michigani Baker College-ben, a georgai Brenau Egyetemen, a New Hampshire-i Egyetemen, valamint az Angliában lévő Liverpooli Egyetemen is.

A kétezres évektől Hiss specialitása az online oktatás lett. Jelenleg is saját távkurzusokat vezet a Felső Iowai Egyetemen, amelyek keretein belül alapképzésben résztvevő hallgatóknak tanít üzleti ismereteket és kritikai gondolkodást.

Az oktatás mellett a zene is kiemelt szerepet játszik Hiss életében.

Kevés szabadidejében dobon, tubán és washboardon játszik egy dixieland együttesben, kaliforniai otthonában pedig egy professzionális hangstúdiót is kiépíttetett.

Bár már igencsak nagymama korban van, a munkája és a zenélés mellett még arra is marad energiája, hogy saját terápiás kutyáival járjon különböző szanatóriumokat és bentlakásos otthonokat.

Kivételes alkalmakkor pedig a négylábúak mellett az együttesét is magával viszi és mondani sem kell, mindig nagy sikert arat.

Arlene Hiss rövidke szereplése az autóversenyzés profi ligájában nem volt egy tündérmesébe illő diadalmenet. A sporttörténelemben azonban még így is örökre nyomot hagyott, mint az amerikai open-wheel szakág fennállásának első női pilótája. Ezt pedig senki nem vitathatja el tőle.

képek: New York Times, Mark Sproule, Pinterest (ismeretlen forrás)