NASCAR: Ha egy sztárpilóta elájul verseny közben

Kevés ijesztőbb dolgot lehet elképzelni a pályán annál, hogy egy pilóta versenytempó mellett hirtelen elveszti az eszméletét. Márpedig a NASCAR történetében erre is akadt példa, ráadásul a szervezet legismertebb arcának főszereplésével. 

A NASCAR Winston Cup (ma: NASCAR Cup Series) 1997. augusztus 31-én, a Darlington Raceway-en rendezett Mountain Dew Sourthern 500-a egyike azon versenyeknek, amelyek nem a pályán zajlott küzdelmek, vagy épp a végeredmény miatt égtek be a rajongók emlékeibe.

A szóban forgó futam rögtön legelső körében ugyanis olyasvalami történt, amire a mai napig nem született minden kétséget kizáró magyarázat.

Alig néhány másodperccel azt követően, hogy a felvezető autó elhagyta a pályát és a mezőny megkapta a várt zöld jelzést, a hétszeres bajnok Dale Earnhardt senkitől sem zavartatva a falnak csapta az autóját először a pálya első, majd a második kanyarjában is.

Az ütközés jelentős kárt okozott a járműben, de ennek ellenére a 46 éves pilóta négy keréken ki tudott hajtani a csapatához. A furcsaságok ezen rutinfeladat közben keltették fel a jelenlévők figyelmét, mivel Earnhardtnak két teljes körbe tellett, mire egyalátán megtalálta, hogy hol is kell rákanyarodni a pitlane-re.

Amikor végre odaért, a Richard Childress Racing emberei azonnal kisegítették őt a volán mögül és egyenesen a Darlington Raceway orvosi központjába kísérték.

A 3-as számú Chevrolet azonban nem állt ki a versenyből, miután a 80 körön át tartó javítási munkálatok után Dale helyét a tartalékos pilóta – egyben Richard Childress veje – Mike Dillon vette át, aki igyekezett távol tartani magát minden csetepatétól és végül a 30. helyen ért célba.

A hivatalos statisztikákban azonban nem olvasható Dillon neve, mivel a szabályok értelmében azt a versenyzőt értékelik a végeredményt tekintve, aki megkezdte a futamot. Márpedig ő ebben az esetben Earnhardt volt.

Mike-ot viszont ott és akkor ez érdekelte a legkevésbé.

“Dale Earnhardt a hősöm és a legjobbakat kívánom neki” – mondta a leintést követően Dillon. “Jól éreztem magam a pályán. Nagyszerű volt kint körözni pont ezzel az autóval… Remélem segítettem a csapatnak néhány ponttal. A legfontosabb dolog azonban, hogy Dale jól legyen.”

Érdekességképpen meg kell jegyzeni, hogy Earnhardt négy évvel később bekövetkezett tragikus halála után a 3-assal jelölt autó nem szerepelt a NASCAR legmagasabb kategóriájának nevezési listáján egészen 2014-ig. Ebben a szezonban viszont nem más gépe kapta meg ezt a számot, mint a Richard Childress Racing újonca, a csapattulajdonos unokája, továbbá a gárdánál immár ügyvezetőként jelen lévő Mike Dillon fia, azaz Austin Dillon.

Na, de most térjünk vissza 1997-be.

A baleset után nem sokkal napvilágot látott annak közvetlen kiváltó oka, aminek hallatán a NASCAR közössége egy emberként kapott a szívéhez. Kiderült ugyanis, hogy Earnhardt az ütközések előtt nemes egyszerűséggel elvesztette az eszméletét vezetés közben.

“Dale nem emlékszik semmire, még arra sem, hogy egyáltalán elkezdődött a verseny” -nyilatkozta az eset után közvetlenül Richard Childress. “Egyszer csak megtörtént.”

A versenyző saját tulajdonában lévő lévő csapatának, a Dale Earnhardt Inc.-nek elnöke, Don Hawk azt is elárulta, hogy Earnhardt – aki már a kvalifikáción is a csalódást keltő 36. rajthelyet szerezte csak meg – a futam előtt magához képest kifejezetten furcsán viselkedett.

“Körülbelül két perccel a startot megelőzően páran megjegyeztük, hogy Dale nem olyan, mint szokott lenni.”

Earnhardtot a balesetet követően a pályán lezajlott gyors ellenőrzés után a helyi kórházba szállították további vizsgálatok céljából.

Innen másnap a Bowman-Gray Baptista Kórházba küldték tovább, ahol az orvosok egy messzemenőkig részletes, három napon át tartó tesztsorozatnak vetették alá az EKG-től kezdve a teljes testre kiterjedő CT-ig, emellett pedig különböző mérgezésekre – beleértve a szén-monoxidot – utaló jeleket is kerestek.

Earnhardt végül szeptember 3-án hagyhatta el az intézményt és első útja az RCR főhadiszállására vezetett, ahol Childress állítása szerint tökéletesen egészségesnek tűnt.

A NASCAR még aznap bejelentette, hogy Dale részt vesz egy sajótkonferencián, amelyen azonban végül mégsem jelent meg.

“Ő mindig is a kemény srác imázsát viselte” – mondta a Washington Postnak David Allen, aki 1981 óta volt Earnhardt menedzsere. “Természetesen ez a helyzet mindenkit aggodalommal tölt el, szeretnénk tudni, hogy mi történt. Az ismeretlennel mindig sokkal nehezebb megbirkózni.”

Mindennek fényében nem meglepő, hogy Dale-t ideiglenesen partvonalra tette a NASCAR.

A szervezet protokollja szerint a versenyzőknek a szezonnyitó előtt kollektíve át kell esniük egy általános orvosi vizsgálaton, ezt követően azonban már csak akkor van szükség erre, ha ténylegesen valamilyen betegség, vagy sérülés üti fel a fejét.

Earnhardtnak a februári Daytona 500-on volt ugyan egy csúnya balesete, de nem esett baja, ezért már ott a helyszínen megkapta az engedélyt a további vezetésre.

“Mi nem vagyunk orvosok, úgyhogy szükségünk van valakire, aki megmondja, hogy készen áll-e a folytatásra” – magyarázta a NASCAR szóvivője, Kevin Triplett.

“Amint ez megtörténik, már ülhet is vissza az autójába.”

A későbbiekben az is kiderült, hogy Earnhardt két alkalommal is elájult a volán mögött Darlingtonon. Először a másodperc tört részének erejéig még a pace car fázis alatt, majd következett az immár balesetbe torkollt epizódja a zöld zászló után.

A már ekkor legenda státuszban álló pilóta az ütközés hatására tért magához, majd így szólt a csapatrádióba:

“Sajnálom srácok, de két versenypályát látok magam előtt.”

A két kórházban, tizenhat szaktekintély felügyeletével elvégzett tesztek eredményei a hivatalos tájékoztatás szerint minden esetben negatívnak bizonyultak. Konkrét választ viszont nem tudtak adni arra, hogy mitől is ájult el versenytempó mellett a NASCAR legértékesebb pilótája.

A történtek után egy héttel, a Richmond International Raceway-en megrendezett versenyen való indulásra Earnhardt megkapta a zöld jelzést.

A média lecsillapítására a hétvége pénteki napján egy sajtótájékoztatóra kerítettek sort a pályán Dr. Charles Branch, a Bowman-Gray neurológus főorvosának részvételével.

“Ez egy elég gyakori jelenség” – magyarázta Dr. Branch.

“Úgy gondoljuk, hogy egy átmeneti fennakadás lépett fel az agy működésében, amit migrénhez hasonló epizód idézett elő. Ennek következtében a véredényekben egy kisebb görcs alakult ki, ami megakadályozta a vér megfelelő áramlását, ezáltal egy ideiglenes működési zavart idézve elő. Egy másik eshetőség, hogy a korábbi, fejsérüléssel járt balesetek következtében kialakult kisebb hegek okozták a pillanatnyi kihagyást, de az sem kizárt, hogy egy olyan szívproblémáról van szó, aminek révén stresszhelyzetben a pulzusszám emelkedés helyett inkább zuhanni kezd.”

Ez utóbbit vetíthette elő Dale azon híres szokása is, hogy közvetlenül a versenyek előtt, a legváratlanabb pillanatban tudott mélyen álomba szenderülni, amit sokan egyszerűen a hidegvérének tudtak be.

Jó példa erre, hogy míg a mezőny legfittebb pilótáinak is 80-100 körül mozgott a pulzusa a rajtot megelőzően, addig Earnhardté csak 65-70 volt, a felvezető körökön pedig lement akár 55-60-ra is.

Earnhardt családjában ráadásul bizonyítottan jelen volt a szívproblémákra való hajlam, vegyük csak édesapját, a szintén NASCAR versenyző Ralph Earnhardtot, aki fiatalon, mindössze 45 esztendősen hunyt el infarktusban

“Egyedül terhességi tesztet nem csináltak” – mondta nevetve Dale a rajta elvégzet vizsgálatokra utalva. “Mindent, de tényleg mindent megnéztek és az égvilágon semmit nem találtak.”

Az ekkor már ötvenegy futam óta nyeretlen Earnhardt a richmondi versenyt a 22. helyről rajtolva a 15.-ként fejezte be, közben viszont egyáltalán nem számított tényezőnek a pályán.

A szurkolók, valamint a média továbbra is nehezményezte, hogy még a nemzetközileg is elismert orvoscsapat sem képes épkézláb indokot adni a rejtélyes ájulásra, mondván az “úgy gondoljuk” és “azt hisszük” kezdetű mondatokat nem lehet minden kétséget kizáró magyarázatként kezelni.

A helyzetet csak tovább bonyolította, hogy a richmondi sajtóesemény után mind Dale Sr., mind pedig a hozzá közvetlen közel állók valamennyi, Darlingtonra irányuló kérdésre már csak kitérő választ adtak – ha egyáltalán reagáltak valamit is.

Ha pedig mindez nem lenne elég, az RCR és a NASCAR is mélyen hallgatott azt illetően, miért hagytak autóba ülni egy olyan versenyzőt, akin már a rajt előtt látszott, hogy nincs jól, ebből adódóan pedig akár beláthatatlan katasztrófát is okozhatott volna a pályán.

Nem meglepő tehát, hogy a sajtó spekulációkba fogott azt illetően, mi is zajlik valójában a háttérben, a Winston Cup mezőnyének több tagja pedig nem rejtette véka alá az Earnhardt rejtélyes rosszulléte miatti félelmét.

Azt ugyanis még az orvosai is elismerték, hogy a negatív tesztek ellenére is több a kérdőjel, mint válasz.

“Nem valószínű, hogy újra bekövetkezik” – nyilatkozta Dr. Branch. “Semmi olyat nem találtunk Earnhardtnál, ami indokolttá tenné, hogy ne folytassa tovább eddigi tevékenységét. Ugyanakkor nem garantálok semmit, mert ez előtt az eset előtt továbbra is egy bizonyos szinten értetlenül állunk.”

A szintén hét Cup bajnoki címmel bíró Richard Petty fia, Kyle Petty egyenesen kifakadt a Sports Illustratednek adott interjújában:

“Bolond lennék, ha azt mondanám, hogy nem aggódom! Egyáltalán miért engedik pályára, ha azt sem tudják mi történt?”

A darlingtoni futamot megnyert Jeff Gordon egyetértett.

“Mindenki azt szeretné, ha végre megmondanák, hogy mi történt. Válaszokat akarunk.”

A veterán Sterling Marlin szerint a richmondi versenyen még nem aggódott Earnhardt egy esetleges újabb eszméletvesztésének lehetősége miatt. A nagysebességű superspeedway-eken viszont már más a leányzó fekvése.

“Mi történne, ha mondjunk Daytonán, vagy Talladegán vezetve sötétedne el előtte a világ, pont akkor, amikor egy, akár tucatnyi autót számláló boly előtt halad? Bele sem akarok gondolni.”

Minderre France Jr. csak annyit reagált:

“Kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük az orvosi csapatot?”

Megfelelő magyarázat hiányában természetesen beindultak – és máig virulnak – a különféle spekulációk, amelyek elég széles skálán mozognak a tiltott szerek használatától kezdve egészen a NASCAR segítéségével eltitkolt betegségekig.

Egy azonban biztos, az 1997-ben, Darlingtonon történtek már végérvényesen bekerültek abba a képzeletbeli fiókba, amelyben a sporttörténelem megválaszolatlan kérdéseit rendszerezik.

Miért is engedett a NASCAR versenyzeni egy olyan pilótát, aki elméletileg akár bármelyik pillanatban elveszthette volna az eszméletét?

Talán mert egy valódi legendáról volt szó, aki már a puszta jelenlétével sokat hozott a szervezet és partnereik konyhájára? Kockáztattak? Esetleg France Jr.-ék nagyon is jól ismerték a történet teljes hátterét csak éppen nyomós okuk volt arra, hogy ezt ne hozzák nyilvánosságra?

Olyan nyomós ok, aminek elhallgatása még azt is megérte nekik, hogy a közvélemény azzal vádolja őket, gondatlanul életveszélybe sodorják a Winston Cup mezőnyének tagját?

Fél évvel a darlingtoni események után 180 fokos, pozitív fordulat állt be nem csak Earnhardt, de a NASCAR sajtójában is. Dale ugyanis ekkor végérvényesen felért a csúcsra, ráadásul olyan tökéletes körülmények között, amihez csak Richard Petty 1984-es, daytonai győzelme volt fogható.

Egyúttal pedig az is újfent bizonyítást nyert, hogy nem volt fontosabb ember a NASCAR közegében Dale Sr.-nál.

Earnhardt hiába büszkélkedhetett hét bajnoki címmel és ekkor már hetven győzelemmel a legmagasabb kategóriában, addigi összesen tizenkilenc Daytona 500-áról mindig üres kézzel távozott.

Életkorából adódóan az idő ellene dolgozott, egyre kevesebb és kevesebb eséllyel kecsegtetve őt majdani sikerre. Nem csoda, hogy ’98-ban mindenki, még a vele nem szimpatizálók is őt szerették volna ünnepelni látni a Victory Lane-en, koronát téve nem mindennapi pályafutására.

A közönséghez hasonlóan maga a NASCAR sem vágyott másra, mint legnagyobb sztárjának diadala, aminek megvalósulása minden értelemben óriási profittal kecsegtette a szervezetet.

A ráhangolás már jóval a verseny előtt megkezdődött, és az újságcikkek, tévéműsorok immár nem Darlington kapcsán foglalkoztak Earnhardt-tal, hanem inkább azt találgatták, vajon az 1998-as év lesz-e végre az „ő éve”

Daytonában. A futam napja, február 15-e egyben a NASCAR első versenyének 50. is évfordulója is volt, így a felvezető ceremónia során a szervezet külön szegmenst szentelt a hivatalosan is a bajnokság valaha volt ötven legnagyszerűbb pilótája előtti tisztelgésnek, amelyen az elit klub még életben lévő harmincnégy tagja is személyesen jelen volt.

Az időzítés tökéletesnek bizonyult tehát ahhoz, hogy az ekkor már élő legenda státuszban lévő pilóta véghezvigye azt az egyet, ami még hiányzott impozáns életrajzából és elsőként lássa meg a kockás zászlót a „The Great American Race”-ként is emlegetett versenyen.

Ami ezután következett, mára motorsport-történelem. Earnhardt megnyerte a versenyt és amikor a levezető kör után visszatért a pitlane-re minden egyes csapat, minden egyes tagja sorfalat állt és tapsoltak, amint a 3-as autó elhaladt mellettük.

„Ez volt a legmonumentálisabb tisztelgés az amerikai autóversenyzés történetében” – emlékezett vissza az SI újságírója, Ed Hinton. 

„Még AJ Foytot sem ünnepelték ennyire, amikor 1977-ben negyedszerre is megnyerte az Indianapolis 500-at. Érzelmileg túlcsorduló pillanatok voltak ezek.”

Dale Earnhardt pályafutása hátralévő részében már nem ismétlődött meg a darlingtoni epizód. Öt további győzelmet szerzett a NASCAR főkategóriájában, mígnem a 2001-es Daytona 500 utolsó körében elragadta a halál.