A NASCAR első szezonnyitója jobb volt, mint egy hollywoodi road movie
A versenyző, aki lopott üzemanyaggal akart elrajtolni, lovas nyereg, mint biztonsági felszerelés, autóstoppos kisgyerekek, egy feledékeny szeszcsempész és egy saját családja által magára hagyott legenda. Volt itt minden, mint a búcsúban.
A negyvenes évek közepén az autószerelőből lett üzletember, Bill France Sr. a sportban tapasztalt visszaéléseket és kusza szabályrendszereket látva úgy vélte, az amerikai stock-car versenyzésnek szüksége van egy vadonatúj, átfogó felügyelő szervezetre.
Ennek eredményeként hozta létre 1947-ben a National Championship Stock Car Circuit (NCSCC)-t, amelyhez mindenképpen meg szerette volna nyerni az American Automobile Association anyagi támogatását.
Miután azonban az AAA erre nemet mondott, France a saját kezébe vette a dolgot, bejelentette a hivatalos szabályrendszert és díjazást, aminek értelmében a ’47-es NCSCC bajnok 1000 dollárt kapott a trófea mellé.
A szezon Daytona Beachen kezdődött, majd közel negyven fordulót követően decemberben ért véget Jacksonville-ben. A népszerűség gyorsan nőtt, amit jól szemléltet, hogy a legtöbb helyszínen a jegyek iránti kereslet meghaladta a kínálatot.
A bajnoki címet végül Flonty Flock szerezte meg, a szezon végén, egész pontosan december 14-én pedig France tárgyalásra hívta az NCSCC 35 tisztviselőjét a floridai Streamline Hotelbe, hogy a stock-car szakág amerikai jövőjéről döntsenek.
Ezen mítinget még három hasonló követett, amelyek után megszületett az új szervezet, a National Stock Car Racing Association.
Mint azonban kiderült ezen név már foglalt volt, így némi szórend módosítással a végleges verzió a ma ismert National Association for Stock Car Auto Racing, azaz NASCAR lett.
A szervezet két hónappal később máris megrendezte első versenyét Daytona Beachen, amelynek elképesztő történetét ebben a cikkben lehet bővebben elolvasni:
A NASCAR legelső, hivatalos szezonja 1949 június 19-én, a Charlotte Speedway háromnegyed mérföldes dirt pályáján vette kezdetét úgynevezett sufnituninggal felkészített autókkal.
A Strictly Stock Series névre keresztelt bajnokság – amely a mai királykategória, azaz a Cup elődjének számít – debütáló futamát France Sr. szándékosan a nagy rivális NSCRA atlantai versenyével egy időpontra tette, azzal a szándékkal, hogy a konkurencia pilótáit a saját térfelére csábítsa.
És, hogy mivel érte el? Nagyon egyszerű: akkori mércével mérve komoly, ötezer dollár összdíjazásúvá tette a futamot, amelyből kétezer dollár tisztán a győztes zsebébe vándorolt.
Az ötlet bejött, az NSCRA nagyágyúi egymás után adták be nevezésüket az újszülött NASCAR versenyére, amely eközben a szurkolók figyelmét is egyre inkább felkeltette.
Az Indianapolis 500 példáját szem előtt tartva 33 autósra maximalizált mezőny végül hatalmas tömeg előtt gördülhetett pályára.
A 13.000 fő befogadására képes nézőtér csordulásig megtelt, az érdeklődés azonban még ennél is nagyobb volt, amit jól példáz, hogy a szervezők közel 5000 embert már nem tudtak beengedni a létesítménybe. Ez azonban nem gátolta meg a versenyre kíváncsi szurkolókat, akik a kordonokat áttörve bemasíroztak a pálya belső területére. France Sr. utasítására – szigorú rendőri biztosítás mellett – pedig végül mindannyian maradhattak is.
A charlotte-i dirt ovál egykori területe ma már csak két autópálya elválasztását szolgálja Charlotte városának reptere közelében, ami felettébb méltatlan sors annak fényében, hogy itt született meg az amerikai professzionális autósport legnépszerűbb bajnoksága.
AStrictly Stock Series pontosan azt jelentette, amire a neve is utal: szériaautók versengése, amelyeken a résztvevők csak minimális változtatásokat eszközölhettek, mint például az ajtók lezárása és a biztonsági övek beszerelése.
Ez utóbbi ráadásul a kezdeti években nem is számított kötelezőnek, de azok a versenyzők sem kerítettek nagy feneket neki, akik saját testi épségüket szem előtt tartva mégis éltek a megoldással. A legtöbben ugyanis biztonsági öv gyanánt katonai boltokból beszerzett hámot használtak, sőt, néhányan egyenesen a saját derékszíjukkal kötözték oda magukat az üléshez.
A futamra nevezők között ott volt egy bizonyos Archie Smith is.
A húszéves, dentoni fiatalember a helyi rádióban hallott az új stock-car szervezet, vagyis a NASCAR által indítandó versenyről és rögtön úgy érezte, neki bizony ott a helye a mezőnyben.
A gond csak annyi volt, hogy Archie nem volt éppen eleresztve anyagilag.
“A nevezési díj 25 dollár volt, nekem viszont messze nem volt annyi pénzem” – emlékezett vissza egy későbbi interjújában Smith.
7″5 centes órabérrel dolgoztam, apu pedig hallani sem akart arról, hogy kisegítsen. Végül azonban olyan kitartóan könyörögtem neki, hogy megenyhült és inkább kölcsönadta nekem a szükséges összeget, csak hagyjam már őt békén.”
Archie a saját autójával indult el Charlotte-ra, leragasztotta a fényszórókat, az ajtókat bőrövekkel rögzítette, biztonsági öv gyanánt pedig egy kiszuperált lovas nyereg szíjait használta fel.
Mielőtt azonban megérkezett volna a pályára, még tett egy kis kitérőt annak érdekében, hogy bebiztosítsa magát üzemanyag terén is.
“Okosabb akartam lenni mindenkinél, úgyhogy elmentem a közeli repülőtérre és a kiszolgáló személyzet járművei számára tárolt üzemanyagtartályból először teletankoltam a kocsimat, majd elkezdtem megtöltögetni a kannákat is, amiket direkt ezért vittem magammal. Naná, hogy észrevettek az ottani alkalmazottak és rögtön rám is támadtak, hogy mégis mi a fenét csinálok én ott. Ekkor elmondtam, hogy versenyezni készülök és természetesen kifizetek mindent. Nem is lett más választásom, mivel túlerőben voltak.”
Smith végül a hatodikként ért célba, NASCAR-karrierje azonban kérészéletűnek bizonyult. Charlotte után még elindult a három hónappal később rendezett martinsville-i viadalon is, ahol a tizedikként intették le, ezt követően azonban anyagi okokból végleg fel kellett adnia a versenyzést.
Természetesen nem csak a versenyzők szereztek tudomást a NASCAR első futamáról.
Egy ekkor mindössze tízéves fiút úgy felvillanyozott az esemény híre, hogy fogta magát és tanítási időben, engedély nélkül távozott az iskolából, majd gyalogosan elindult az autópálya felé, ahonnan aztán stoppolva jutott el a Charlotte Speedway-re (az már más kérdés, hogy milyen sofőrök vettek fel és fuvaroztak el egy magányos gyereket).
Ezt a kisfiút egyébként Howard Wheelernek hívták, aki később felvette az apja által használt Humpy becenevet, a motorsport történelemkönyvébe pedig a Charlotte Motor Speedway (nem összetévesztendő a Charlotte Speedway-jel!) legendás elnökeként vonult be.
A charlotte-i futamra tartott még egy bizonyos Lee Petty is. A majdani háromszoros bajnok nem egyedül vágott neki az útnak, hanem vitte magával népes családját – köztük 12 éves fiát, vagyis a majdani ‘Királyt’, Richardot – és szintén szép számú baráti körét is.
A Petty-brancs autókonvojának egyike az a jármű volt, amellyel Lee a versenyen is elindult, így duplán is fájó ponttá vált számára, amikor a futam kellős közepén egy mély keréknyomra hajtva óriásit bukott a családi Buickkal.
Ebből adódóan ugyanis Lee-nek nem csak idő előtt fel kellett adnia a küzdelmet, de még napokon át Charlotte-ban is rekedt, amíg újra működőképes állapotba nem hozták az autót.
A társaság női tagjai ugyanis kerek-perec kijelentették, hogy márpedig ők nem hajlandóak tovább maradni és azonnal hazamennek. Szíve szerint Petty is velük tartott volna, csak éppen neki már nem maradt hely egyik kocsiban sem. A kis Richard eleinte szolidaritást vállalt és apja mellett maradt, de néhány óra elteltével ő is inkább lelépett és autóstoppal hazafelé vette az irányt.
És, hogy ki nyerte magát a 200 körös versenyt? A kockás zászlót elsőként Glenn Dunnaway látta meg, utólag azonban diszkvalifikálták.
Az amerikai – mint a stock-car világában akkoriban ténykedők többsége – szeszcsempészettel kereste meg a kenyérre valót, a szajrét pedig ugyanazzal a Forddal terítette, mint amivel Charlotte-on is elrajtolt.
Dunnaway még két nappal a futam előtt is „dolgozott”, a nagy sietségben pedig elfelejtette, hogy a járművén számos olyan, a sebesség fokozására irányuló módosítást is végrehajtottak, amit a NASCAR egyértelműen tiltott.
A gép persze lebukott a verseny utáni technikai ellenőrzésen, Glennt pedig azonnal ki is zárták.
A győzelem ezáltal a másodikként célba ért Jim Roperre szállt át, aki egyébiránt korábban egy képregényújságból értesült a futam megrendezésének híréről.
Lee Petty pedig máris elmondhatta magáról, hogy bevonult a történelembe, hiszen azzal, hogy a 107. körben leamortizálta a családi Buick-ot ő lett az első versenyző a NASCAR-ban, aki futam közben autót tört.
“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough