IndyCar: Horror Vancouverben (18+)

Az ünnepelt sztárokon kívül az autósport világa tele van ismeretlen hősökkel is, akik gyakran életüket kockára téve dolgoznak a versenyzők és a nézők biztonságáért. A sors morbid fintora révén azonban gyakran csak akkor ismerjük meg a nevüket, ha tragédia történik.

A Molson Indy Vancouver a CART PPG IndyCar World Series tizenhat fordulót számláló, 1990-es szezonjának tizenkettedik futama volt, egyben a naptár második kanadai versenye.

A rendezvény abból a szempontból külön jelentőséggel bírt, hogy a bajnokság ekkor látogatott el először a Brit Columbia tartományban fekvő Vancouverben lévő Pacific Place-en kialakított, 1.704 mérföld hosszú, ideiglenes utcai pályára.

A kanadai közönség két honfitárs pilótának is szurkolhatott a 26 autót számláló mezőnyben, miután a Shierson Racingnek teljes szezonban vezető Scott Goodyear mellett ekkor ejtette meg IndyCar debütálását a tősgyökeres vancouveri Ross Bentley is.

A 34 éves pilóta nagy lelkesedéssel készült élete első főkategóriás futamára, azt azonban még csak nem is sejtette, hogy pontosan ő lesz az, aki lefulladó autójával egy borzalmas tragédiában kicsúcsosodó eseménysorozat láncolatát indítja el.

A verseny pole pozícióját Michael Andretti szerezte meg a Newman/Haas Racing színeiben, Bentley-nek azonban be kellett érnie a legutolsó hellyel.

A rajtrácsot tovább böngészve a középmezőny végén, egészen pontosan a tizenhetedikként az egyetemes open-wheel szakág történetének legelső afroamerikai pilótája, Willy T. Ribbs várhatta a startot jelző zöld zászlót, aki egyébiránt öt évvel korábban, Estorilban, a Bernie Ecclestone által tulajdonolt Brabham istálló által szervezett teszten szintén első színesbőrű versenyzőként vezethetett Forma 1-es autót

A korábbi Trans-AM bajnok amerikai szintén újoncnak számított ebben a szezonban, Bentley-vel ellentétben azonban a vancouveri viadal neki már a hatodik IndyCar megmérettetését jelentette.

A Ray Neisewander Jr. és az ekkoriban a sikerei csúcsán lévő Bill Cosby tulajdonában lévő, Kim Green által irányított Raynor-Cosby Racing 25-ös számú Lola-Juddjával Ribbs az idény második futamának helyt adott Long Beachen mutatkozott be az IndyCarban, a felfüggesztés hibája miatt azonban a 71. körben fel kellett adnia a küzdelmet.

Willy három viadallal később, Detroitban tért vissza a mezőnybe, de a futamát ezúttal elektronikai hiba húzta keresztül, a harmadik bevetésének otthont adott Meadowlanden a motor mondta be az unalmast, Torontóban balesetbe keveredett, Denverben pedig újfent az elektronika csődölt be.

Érthető módon Vancouverbe érve Ribbs már nagyon vágyott arra, hogy ha kimagasló eredményt nem is ér el, de legalább a kockás zászlót meglássa.

A kaliforniai versenyző végül saját előzetes várakozásait is felülmúlva a tizedikként zárta a viadalt, a sikert azonban mégsem tudta felhőtlenül ünnepelni.

A Molson Indy Vancouver 17. körében Bentley kicsúszott, aminek következtében az autója azon melegében le is fulladt. A helyszínen tartózkodó sportbírók rögtön a segítségére siettek, hogy betolják a 27-es Lola-Cosworth-t.

Az incidens területe azonban szerencsétlen módon pontosan egy olyan kanyar elé esett, amelyen áthaladva a versenyzők még egyáltalán nem látták, hogy mi zajlik a pálya azt követő részén.

Ebből adódóan az érkező Ribbsnek fogalma sem volt Bentley problémájáról és az emiatt ott tartózkodó négy, védőfelszerelés nélküli emberről. Amikor pedig megpillantotta őket, már teljesen késő volt.

A kanadai autójának hátsó szárnya mögött lévő egyik sportbíró amint észrevette a nagy sebességgel feléjük tartó versenygépet, megpróbálta elrántani a közvetlenül mellette lévő kollégáját. Eközben Ribbs is igyekezett korrigálni és a külső ív felé húzódott, a zűrzavarban azonban a férfiak szintén a pálya jobb oldala felé szóródtak szét a #25 Lola-Judd pedig elkerülhetetlenül telibe trafálta őket.

A baleset következtében ketten kisebb zúzódásokat szenvedtek, őket a helyszínen ellátták.

A kaliforniai Bradley Weeks és a vancouveri Jean Patrick Hein azonban nem volt ilyen szerencsés.

Előbbi sportbírót súlyos végtagsérülésekkel szállították kórházba, ahol több operáción átesett, a neheze azonban csak ezt követően várt rá a hosszú és rendkívül fájdalmas rehabilitációs időszak alatt.

Weeks azonban még így is olcsón megúszta Heinhez képest.

A mindössze húsz esztendős egyetemi hallgató testét Ribbs autójának bal hátsó kereke teljesen maga alá gyűrte, majd nagy erővel a földnek csapta.

Helyszíni beszámolók szerint még az odaérkező, sokat látott mentősök és orvosok is elborzadtak az eléjük táruló látványtól.

A horrorisztikus baleset következtében Hein koponyája többszörösen betört, méghozzá olyan mértékben, hogy a pálya érintett területén számos kisebb, a hajas fejbőrt is magán viselő csontdarab szóródott szét.

Ha ez még nem lett volna elég, a fiatal önkéntes életveszélyes mellkasi, hasi és nyaksérüléseket is szenvedett.

Heint kórházba szállították, az életét azonban nem sikerült megmenteni és helyi idő szerint késő délután halottnak nyilvánították.

Az ezt megelőző néhány óra eseményei meglehetősen ködösnek számítanak.

A hivatalos sajtóközlemény alapján a sportbírót megoperálták, a baleset körülményeit testközelből ismerő személyek beszámolói szerint azonban erre egyáltalán nem került sor.

Sőt, olyan hírek is napvilágot láttak, miszerint Hein már a földet érésének pillanatában életét vesztette, jogi és sportpolitikai okokból azonban ezt ott, helyben nem erősíthették meg.

A Molson Indy Vancouvert utcai pályán rendezték, így a kanadai törvények szerint a verseny során bekövetkező fatális incidensek kivizsgálása is a rendőrség hatáskörébe tartozik, méghozzá a közúti balesetek protokollját követve.

Ugyanez a szituáció állt fenn a Jeff Krosnoff tragédiájáról elhíresült, hat évvel későbbi, torontói CART-futamon is.

A vancouveri helyzetet tovább bonyolította, hogy hiába látták a helyszínre érkező mentők, hogy az áldozat semmilyen életjelet nem mutat, a sérüléseiből kiindulva pedig az újraélesztésre történő, minden erőfeszítés felesleges, a halál beálltát hivatalosan csakis a területileg illetékes halottkém állapíthatta meg.

A szakember azonban nem tartózkodott a pálya közelében, az IndyCart akkoriban felügyelő CART részéről ráadásul Hein helyszíni halottá nyilvánítása nem is lett volna optimális forgatókönyv.

A szervezet hosszú távra tervezett Vancouverben, a projekthez fontos szponzorokat és partnereket sikerült megnyerni, amelyek képviselői szinte kivétel nélkül a helyszínen tartózkodtak.

Az érdekeket a „sérült”  – csúnyán fogalmazva – mielőbbi pályáról való eltüntetése és a verseny folytatása szolgálta, a tragédia tényét pedig a szokásokhoz híven csak az egyébként Al Unser Jr. győzelmét hozott kockás zászló után kívánták ismertetni.

„Ez egy íratlan szabály” – idézett egy neve elhallgatását kérő CART-tisztviselőt az Orlando Sentinel a verseny után.

„A nézőknek egyszerűen nem szabad látniuk, hogy valaki meghal a pályán, ezért még az is megengedett, hogy úgy tegyenek, mintha még életben lenne az áldozat. Bekötik neki az infúziót, oxigénmaszkot kap és berakják a mentőbe, ezzel azt a hamis illúziót keltve a rémült rajongókban, hogy még van remény.”

Néhány nappal később Bradley Weeks és Jean Patrick Hein családja jogi képviselőik útján bejelentették, hogy pert indítanak Willy T. Ribbs és az őt versenyeztető Raynor Cosby Racing ellen foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés miatt.

Mindeközben lezajlott a kötelezően előírt rendőrségi vizsgálat is, amelynek eredményeként végül senkit nem tettek felelőssé a történtekért. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a Weeks és a Hein család végül elállt a pereskedéstől.

>>> A versenyző, aki szerint a NASCAR olyan, mint az al-Kaida

Ribbs az 1990-es szezonban még két futamot ment az IndyCarban: Mid-Ohión kiesett, Laguna Secán pedig a tizenharmadikként ért célba.

Az év végén Bill Cosby bejelentette, hogy kiszáll a Raynor Racingből, Willy pedig a következő idénytől már a Walker Racingnél folytatta pályafutását, amelynek színeiben első afroamerikaiként hajthatott pályára az Indianapolis 500-on.

Érdekesség, hogy Hiro Matsushita személyében szintén a 75. Indy 500-on mutatkozhatott be a futam történetének legelső japán nemzetiségű versenyzője is.

A NASCAR-t is megjárt Ribbs legjobb IndyCar-eredményének az 1991-es, denveri viadalon elért hatodik helye számít.

Ami Ross Bentley-t illeti, ő immár a fizetős versenyzőket mindig tárt karokkal váró Dale Coyne Racinggel összesen harminchét további versenyre nevezett, de ebből csak huszonötre tudta kvalifikálni magát. A sportautózás világában azonban némiképp több siker kísérte útját, beleértve pár győzelmet is.

Jean Patrick Hein tragédiája azonban örökre kapcsolódási pontot képez a két versenyző karrierjében, amit saját bevallásuk szerint soha nem lesznek képesek teljes egészében maguk mögött hagyni.