A versenypályák névtelen hősei
Mikhail Aleshin, James Hinchcliffe, Robert Wickens és Ryan Newman csak négy név azon versenyzők közül, akik a magasan képzett biztonsági csapatok nélkül ma már nem biztos, hogy köztünk lennének.
Az orosz pilóta 2014-es fontanai, a két kanadai 2015-ös és 2018-as, indianapolisi, illetve poconói, valamint az amerikai 2020-as daytonai balesete ugyanis könnyedén tragikus véget érhetett volna a kritikus pillanatokban a segítségükre siető szakemberek rendkívüli hozzáértése és gyors döntéshozó képessége nélkül.
Az IndyCar és a NASCAR AMR Safety Teamje még a bajnokságok történéseit csak hellyel-közzel nyomon követők számára is ismerős.
Ezek a magasan képzett, komoly szakmai múlttal rendelkező emberek az amerikai versenypályák valódi, hétköznapi hősei, és akárcsak a világszerte, az utcákon szolgálatot teljesítő kollégáik, nem várják el ezért a megkülönböztetett bánásmódot – pedig maximálisan megérdemelnék.
Az IndyCar mondhatni egyedülállónak számít a motorsportban azzal, hogy már évtizedeik óta egy komplett, egészségügyi és mentésben jártas szakemberekből álló csapattal utazik valamennyi versenyhelyszínre.
Ennek egyik legnagyobb előnye a közös tréningek kivitelezésének könnyedsége mellett, hogy a tagok a széria közösségének állandó részévé váltak, személyes ismeretséget alakítottak ki a pilótákkal, csapattagokkal, az így szerzett információk pedig a munkájukat is nagyban megkönnyítik.
„Sok előnye van annak, ha személyesen ismerjük a pácienst” – mondta a neves neurológus, dr. Steve Olvey, aki pályafutása során nagyban hozzájárult a sportág biztonságának növeléséhez.
„Ezáltal tudomásunk van a kórtörténetéről. A röntgenfelvételek értelmezése olykor borzasztó nehéz, mikor például az új sérüléseket a régiek miatt fedésben látod. Előfordul, hogy a versenyzők tesztelés során szenvednek balesetet, amikor mi nem vagyunk ott, egyes sérüléseiket pedig figyelmen kívül hagyják, mivel a helyi orvosok a közúti balesetekben gondolkodnak. Mark Blundellt például simán elengedték súlyos nyaksérülésekkel.”
A biztonsági csapat korábbi legikonikusabb főtámogatója, a hollandiai székhelyű, hidraulikai berendezéseket gyártó Holmatro volt, amely cég 1990 óta járult hozzá az amerikai open-wheel versenyzéshez korszerű eszközeik által.
Az 1967-ben alapított cég eleinte a hajógyárak számára állított elő megbízható és modern eszközöket, tevékenységét azonban később a tűzoltástechnikai, ipari és mezőgazdasági területekre is kiterjesztették globálisan.
Az 1996-os szakadást követően ezen cég egyike volt azon keves támogatónak, amelyek úgy váltak az újonnan megalakult Indy Racing League partnereivé, hogy a CART-hoz is hűségesek tudtak maradni. Az IRL már a ’96 januárjában, a Walt Disney Speedway-en rendezett legelső versenyének is egy saját, utazó biztonsági csapattal vágott neki, és akárcsak a riválissá vált CART, ők is a Holmatro termékeinek szavaztak bizalmat.
Az évek során történt menedzsmentbéli változások és szponzorok jövés-menése közepette a hollandok biztos pontok maradtak mindkét bajnokságban, amin még a 2008-as újraegyesülés sem változtatott.
Az IndyCarban jelenleg szolgálatot teljesítő AMR Safety Team az IRL biztonsági csapatából nőtte ki magát, amelyhez a megszűnő Champ Car ugyanilyen alakulatából is igazoltak át szakemberek.
A Holmatro 2010 óta volt főtámogatóként jelen a team életében, a korábbi névadó szponzort, a Delphit váltva.
2018-tól pedig már az Egyesült Államok vezető, sürgősségi betegellátással és szállítással foglalkozó szervezete, az American Medical Response látja el a tisztséget, akik egyébiránt 2017-től már a NASCAR-ban is képviseltetik magukat.
Az AMR emellett az Indianapolis Motor Speedwayen rendezendő versenyek (Indy GP, 500, Harvest GP) alatt a járműveket is biztosítja – kivétel ezalól a mentőhelikopter.
Ami a Holmatrót illeti, az ő jelenlétük továbbiakban is megmaradt az általuk gyártott eszközök révén.
Az IndyCar és a NASCAR mellett a drag-szakág elsőszámú szervezete, a National Hot Rod Association (NHRA) alá tartozó bajnokságok is maguk mellett tudhatnak hasonló szisztéma szerint működő biztonsági csapatot.
A mai Safety Safari elődjét, a Drag Safarit 1954-ben nem más hozta létre, mint az NHRA alapítója, Wally Parks.
A négyfős brigádot a szervezet területi igazgatója, az egykori motoros rendőr Bud Coons vezette, a fő feladatuk pedig ekkoriban még a szakág országos promóciója volt, aminek részeként a biztonságot érintő kérdéseknek is kiemelt figyelmet szenteltek. Bár ez a kezdeményezés alig két év múlva véget ért, az NHRA azonban később felismerte, hogy szükség van egy állandó, utazó team-re, amelynek az alapvető feladata a versenyek biztonsági feltételeinek garantálása.
A Safety Safari végül a 60-as évek végén kezdte meg működését, miután számos súlyos sérüléssel, sőt halállal járó baleset történt a pályákon. Parks úgy vélte, egy jól képzett, összeszokott biztonsági csapattal az oldalán az NHRA redukálni tudná ezeket a sajnálatos incidenseket, az idő pedig őt igazolta.
A csapat általában az elsők között érkezik meg a versenyek helyszínére, nem ritkán már az azt megelőző hétfői napon, hogy a pályát maximálisan felkészítsék a dragsterek fogadására. A Safety Safari embereinek eszköztárából nem hiányoznak a különféle forrasztó lámpák, kézi kaparók, valamint a hatalmas, ipari porszívók, amelyek segítségével az aszfalton lévő felesleges gumimaradványokat és egyéb szennyeződéseket takarítják el, végül pedig azt egy speciális, a tapadást elősegítő anyaggal fújják le.
Az elsődleges feladatuk azonban a vészhelyzetek kezelése.
A Safety Safarihoz valamennyi versenyhelyszínen csatlakozik néhány, az adott városban állomásozó mentőorvos és tiszt is, szolgálatukat pedig a szervezet bőségesen honorálja.
A Safety Safari abban könnyebbséget élvez a többi versenysorozathoz képest, hogy nekik, a drag szakág jellegéből adódóan egyszerre csak két járműre kell figyelniük futamonként, amelyek ráadásul egyenes vonalban haladnak. Ugyanakkor viszont az NHRA eltérő kategóriái révén (Top Fuel, Funny Car, Pro Stock és Pro Stock Motorcycle) több típusú versenygépet kell kívül-belül ismerniük annak érdekében, hogy a legmagasabb hatékonyság mellett tudják végrehajtani a mentéseket.
Az IndyCar AMR Safety Teamjére ennek pontosan a fordítottja igaz: ezen csapat szakembereinek utcai, épített és oválpályákon is a leggyorsabban kell reagálniuk, akár egy, a fél mezőnyt érintő, több sérülttel járó tömegbaleset esetén is.
A járművek tekintetében azonban csak egy típussal kell megküzdeniük.
A körülbelül harminc főből álló Safety Team tagjai minimum húsz év szakmai tapasztalattal bírnak, a versenyhétvégék alkalmából pedig legalább tizennnyolc csapattag utazik együtt az IndyCarral: általánosságban véve egy traumatológus és egy ortopéd orvos, két sürgősségi esetekre specializálódott mentős és tizenkét tűzoltó/általános mentős.
„Más szériákban ez nem jellemző” – mondta 2006-ban, Cristiano da Matta szarvasbalesete kapcsán Lon Bromley, a Champ Car Safety Team akkori vezetője.
„Ha valakivel valami történik, vagy megbetegszik akkor az én embereimhez fordul, de nem csak [a Champ Car alkalmazottakat], de az ő barátaikat és családtagjaikat is szívesen látjuk. Mi egy nagyon szűkkörű csoportot alkotunk és itt mindenki tudja, hogy törődünk az emberekkel, mindegy, hogy egy elvágott ujjról van szó, vagy egy személyes beszélgetésről. Csodálatos dolog ehhez a közösséghez tartozni.”
A széria biztonságtechnikai részlegének műveleti vezetője, egyben a csapat korábbi első embere, Mike Yates tájékoztatása szerint a csapat tagjainak mintegy háromnegyede tiszti rangban áll és az IndyCarban való munkájuk mellett saját területükön is szolgálatot teljesítenek.
Vannak köztük hadnagyok, századosok, sőt, még tűzoltó parancsnokok is, akik hosszas pályafutásuk során értékes tapasztalatot szereztek balesetek és egyéb incidensek, katasztrófahelyzetek során felmerülő problémák kezelésének terén.
Ami az utánpótlást illeti, az AMR Safety Team rendkívül vonzó karrierlehetőségnek számít, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a magas követelményeknek megfelelő jelentkezők várólistája több száz főt számlál.
A saját, utazó biztonsági csapat intézményének ötlete már a CART 1979-es megalapításának évében felmerült, de a tényleges megvalósítására 1984-ig kellett várni.
Ebben nagy szerepet játszott az egykori versenyző, Wally Dallenbach, aki 1980-ban csatlakozott a szériához, mint versenyzésért felelős igazgató, majd egy évvel később a vezető steward posztját vette át – ez utóbbi betöltése során a világ autósportjának öt legbefolyásosabb tisztviselője között tartották számon.
Az állandó orvosi és mentőcsapat felállítását a már említett dr. Steve Olvey is szorgalmazta, arról azonban már jóval kevesebbet hallani, hogy egy bizonyos Carl Hortonra milyen fontos szerep hárult.
Horton 1968-ban alapította mentőautókat és egyéb, mentésben résztvevő gépjárműveket gyártó cégét, a Horton Emergency Vehicles-t, aminek révén a nyolcvanas évekre már jelentős vagyonra tett szert. Ekkoriban még a versenyek biztonsági személyzetének zömét az adott pálya és a promóterek biztosították, az autósport iránt rajongó üzletemberben pedig az 1981-es Michigan 500 alatt tudatosult, hogy ezen mindenképpen változtatni kell.
Horton otthonában nézte a futam élő közvetítését, amelynek során többek között egy tűzeset a pitlane-en, valamint egy ezzel nem kapcsolatban álló baleset borzolta a kedélyeket, utóbbi ráadásul kis híján véget vetett a Daytona 500, Le Mans-i 24 órás és négyszeres Indianapolis 500 győztes AJ Foyt karrierjének.
Három évvel később, 1984 szeptemberében, a kanadai Sanair Speedway-en rendezett Molson Indy Montréal egyik edzésén Rick Mears vált komoly baleset részesévé, aminek következtében a későbbi négyszeres Indianapolis 500 győztes súlyos lábsérüléseket szenvedett.
A becsapódás ereje szinte teljesen szétzúzta a Penske Racing versenyzőjének lábát, valamint bokáit és csak dr. Olvey gyors reagálásának volt köszönhető, hogy az amerikai egyáltalán szállítható állapotba került.
A CART orvosi igazgatója mai körülményekhez mérve középkori viszonyok között küzdött Mears-ért, amit jól példáz, hogy a sérült pilótát a kanadai erdészet egy helikopterének padlóján szállították kórházba, miközben az infúziós tasak egy, szögről lógott. Ez volt az a pillanat, amikor Olvey eldöntötte, minden erejével változtatni fog a körülményeken.
A montréali kórházba érve a doktornak újabb csatát kellett megvívnia, miután a helyi orvosok csak az amputációban látták az egyetlen megoldást, Olvey-nak azonban sikerült meggyőznie Mears-éket, hogy ezt ne engedélyezzék, és inkább egy indianapolisi traumatológust, dr. Terry Trammell-t ajánlotta figyelmükbe. A család beleegyezett, Roger Penske pedig a saját magángépét küldte Trammell-ért, aki végül igazolta Olvey bizalmát és kezelése által Mears hamarosan lábra tudott állni.
A történteknek két pozitív járuléka lett: először is Olvey végképp eltökéltté vált a pályák melletti egészségügyi személyzet munkakörülményeinek javítása irányába, másrészt pedig Trammell ily módon került kapcsolatba a CART-tal, ami később egy több évtizedes együttműködést vont maga után.
„Terry [Trammell] és én részletes statisztikát kezdtünk vezetni a pályákon előforduló sérülésekről” – emlékezett vissza Olvey az Autoweek hasábjain 2000-ben.
„Emellett egy intenzív ellátásra szakosodott nővért is magunk mellé szerződtettük, aki minden versenyre elkísért minket, így már a helyszínen kezelni tudtunk kisebb töréseket, égéseket és zúzódásokat.”
1984-ben dr. Olvey már a kilencedik évét taposta az amerikai open-wheelben, előbb a USAC, majd az 1979-es szakadás óta a CART kötelékein belül, az autóversenyzéssel azonban már kisgyerekként szerelembe esett. A szülei először hatéves korában vitték ki a Speedway-re, húsz évvel később pedig már mint medikus, önkéntesen dolgozott a pálya orvosi központjában.
A USAC-hez maga a szervezet vezére, Dick King invitálta, miután lenyűgözték mindazok az eredmények, amelyeket a fiatal orvos az Indianapolisi Metodista Kórházban elért, beleértve az általa alapított, intenzív ellátásra szoruló páciensek ápolását megreformáló, speciális programját.
King olyannyira meg akarta szerezni Olvey-t, hogy még azt is felajánlotta neki, ha bevállalja a valamennyi versenyhétvégén való részvételt, akkor nem csak busás fizetést ad, de minden egyéb költségét állni fogja. Olvey igent mondott az ajánlatra, új munkája során pedig az elsődleges feladata, egyben küldetése a pálya melletti orvosi ellátás egységesítése lett.
„Mindez akkoriban történt, amikor a magán mentőszolgálatok még egyáltalán nem számítottak mindennaposnak, tehát a mentőautó egyben halottaskocsiként funkcionált, szó szerint” – fedett fel egy morbid részletet az LA Times-nak adott 1994-es interjújában Olvey. „Vagyis, ha egy versenyző nagyon súlyosan megsérült, akkor betették a halottaskocsiba és elvitték a legközelebbi kórházba, ha pedig ott a sérülése fatálisnak bizonyult, akkor máris helyben volt a kocsi, amivel vihették is a halottasházba.”
Olvey három év után végül távozott a USAC-től a CART kedvéért, ironikus módon pont AJ Foyt győzködésének engedve. Helyét dr. Henry Bock vette át, aki több egyéb mellett később komoly szerepet játszott az oválpályákon mára teljesen megszokott SAFER fal kifejlesztésében. 1996-tól egészen 2006-os nyugdíjazásáig az Indy Racing League orvosi igazgatójaként tevékenykedett, felügyelve a széria saját biztonsági csapatát, amelyből a mai Safety Team nőtte ki magát.
A CART-on belül Olvey egyre nagyobb tiszteletet és megbecsülést vívott ki, miközben fáradhatatlanul kutatta az egészségügyi ellátás javításának lehetőségeit. A Mears-baleset napjaiban már állandó kapcsolatban állt Carl Hortonnal, aki egy, életmentő beavatkozások végrehajtására is alkalmas mentőautót adott a szériának, emellett pedig anyagilag is támogatta az éppen csak formálódó, exkluzív biztonsági csapatot, hamarosan pedig cége annak névadó szponzorává is vált.
„Lehetetlen leírni azt az értéket, amit a Horton Safety Team képvisel a számunkra” – mondta 1986-ban Mario Andretti. „Higgyék el nekem, a teljes motorsportot tekintve nincs ehhez fogható csapat.”
A legenda szavai örök érvényűnek bizonyultak, hiszen ez tökéletes igaz ma is az AMR Safety Team – és persze a Safety Safari – kiváló szakembereire, akiknek nem csak számos versenyző, de csapattagok, sőt, még nézők is sokat köszönhetnek.
Miközben a pályán gladiátorként viaskodó autók pilótáit ünnepeljük, nem szabad megfeledkeznünk a sportág névtelen hőseiről sem, vagyis az IndyCar, a NASCAR, az NHRA, valamint a világ valamennyi létesítményében szolgálatot teljesítő biztonsági csapatok nagytudású szakembereiről.
“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough