A világ egyik leghíresebb rajtszámának nyomában

Ha minden az eredeti tervek szerint alakult volna, akkor ma már nem csak Valentino Rossi révén lehetne világhírű a 46-os. Hollywood azonban közbeszólt.

Jeff Gordon azon versenyzők igencsak szűkkörű táborát erősíti, akik a teljes pályafutásukat ugyanannak a csapatnak a kötelékében töltötték, mára pedig már egyenesen annak alelnökeként jegyzik.

Az amerikai élő legenda NASCAR Cup bemutatkozásának évétől, 1992-től kezdve egészen 2016-ig volt hűséges a Hendrick Motorsports-hoz, amely időszak alatt 81 pole-pozíciót, 93 győzelmet és négy bajnoki címet gyűjtott be a #24 Chevrolet volánja mögött.

Ez a szám a negyed évszázados, főkategóriás szereplése révén lényegében összeforrt Gordon nevével, így érthető módon igencsak megkavarta a rajongók lelkivilágát, amikor a 2015 végén hivatalosan nyugdíjba vonult sztár a következő év őszén ismét sisakot húzott, hogy sérült csapattársát, Dale Earnhardt Jr.-t helyettesítse a 88-as Chevy-ben.

Ennek a rendkívüli, nyolcfutamos kis epizódnak ellenére a 24-esről máig mindenkinek Gordon neve ugrik be elsőre, noha a szóban forgó gépet – a szám visszavonultatását követelő rajongók hadának akarata ellenére – 2016 óta az ifjonc Chase Elliott terelgeti, jövőre pedig az autók jelölésének csapaton belüli átvariálása révén már William Byron kapja meg.

Gordon-rajongók ezrei viselnek 24-est jelképező tetoválást, a bajnokra visszavezethető, ezzel a kétjegyű számmal díszített relikviák pedig még mindig az élvonalban tanyáznak az eladások terén.

A 24-es tehát legalább olyan ikonikusan kötődik Jeff Gordonhoz, mint a 46-os Valentino Rossihoz. Ebből adódóan pedig nehéz elképzelni, hogy ha a Hendrick Motorsports eredeti tervei váltak volna valósággá, akkor az amerikai ugyanazzal a számmal lépett volna pályára, mint később a kilencszeres gyorsasági-motoros világbajnok.

Igen, a kilencvenes évek elején Gordon autójának a 46-ost szánta a csapat.

A sztori azonban csak 2015-ben kapott szárnyra, amikor is Gordon egykori csapatfőnöke, Ray Evernham Twitteren közzétett egy képet, amelyen a mára legendássá vált szivárvány-festésű Chevy oldalán ott virít a hatalmas 46-os.

Bár a fotó nem Jeff autóját ábrázolta – erről majd később – mégis elsőre legalább akkora paradoxonnak beillő látvánnyal bírt, mint amikor 2016-ban, az ideiglenesen visszatérő versenyző Dale Jr. 88-as Chevy-jét vezetve elszáguldott Chase Elliott mellett és a kommentátor azt találta mondani: „Jeff Gordon előzi a 24-est.”

Na, de akkor hogyan is kapcsolódik a 46-os a NASCAR valaha volt egyik legnagyobb szupersztárjához?

Gordon 1992-ben szerződött le a Hendrick Motorsports-hoz, debütáló Winston Cup futamára pedig a szezonzáró, atlantai Hooters 500-on került sor.

Ezt megelőzően Rick Hendrick már eldöntötte, hogy a fiatal tehetség autója a 46-os számot kapja, amelyet versenykörülmények között a csapaton belül mindaddig csak egyetlen-egyszer vittek pályára.

Greg Sacks az 1989-es, phoenixi Autoworks 500-at a harmincadik helyről kezdhette meg, de a futam féltávjánál fel kellett adnia műszaki hiba miatt.

Az 1985-ös daytonai Firecracker 400 győztese néhány héttel később ismét bepattanhatott az ezzel a számmal jelölt járműbe, de ezúttal már merőben más céllal.

Sacks-ot ugyanis felkérték arra, hogy a készülő Mint a villám című film versenyjeleneteiben legyen a NASCAR világát a 46-os autóval meghódító Cole Trickle-t megszemélyesítő Tom Cruise dublőre.

Itt kezdődtek a problémák.

Gordon moshohaapja, John Bickford a Hendrickékkel való megállapodás után azonnal elkezdett puhatolózni az iránt, hogy miként tudná fia hivatalos védjegyeként bejegyeztetni a 46-ost. Kiderült azonban, hogy a licencjogok már két éve a Paramount Pictures tulajdonában vannak, így lényegében semmit nem értékesíthettek ezzel a számmal, ami nem kapcsolódott a mozifilmhez.

Bickford ezt követően fordult a Hendrick Motorsports-hoz, hogy üzleti megfontolásból nem lehetne-e Jeff számára egy másik számot biztosítani.

A csapat – amely tisztában volt azzal, hogy Gordonban egy csiszolatlan gyémántot találtak – jól tudta mekkora pénzek forognak kockán a merchandise eladásokban, ezért ők maguk is hajlottak a váltásra.

A kérdés azonban az volt, hogy melyik szám legyen a #46 helyett?

„Átrágták magukat egy rakás, a NASCAR-ban szabadon elérhető számon, amiket Rick-nek [Hendrick] és Jeffnek is megmutattak” – nyilatkozta Bickford 2015-ben a Motor Racing Networknek. „Mi egy olyan számot akartunk, amelynek semmihez nincs történelmi kapcsolódása és nyilvánvalóan nem ütközik licenc-problémákba. A 24-es végül adta magát, semmilyen jelentősége nem volt a sportágon belül.”

Még szerencse, hogy Gordonék nem számítottak babonás embereknek, hiszen az igaz, hogy ez a szám egy volt a sok közül, azon ritka alkalmakkor viszont, amikor ott díszelgett egy NASCAR autó oldalán nem sok jóval örvendeztette meg a mindenkori versenyzőt.

Richard Petty még feltörekvő pilótaként, az 1959-es Grand Nationals (a mai Cup őse) fayetteville-i szezonnyitóján vezette a 24-essel jelölt Oldsmobile-t, a futam pedig végül egyike lett azon keveseknek, amelyeket a későbbi hétszeres bajnok a legszívesebben meg nem történtté nyilvánítana.

A 150 körös viadal során Petty-t végig műszaki gondok hátráltatták és többször is csak a hihetetlen képességeinek köszönhette, hogy nem végezte matricaként a pálya falán. A versenyt végül a huszonöt fős mezőnyben a tizenharmadikként zárta, tíz kör hátrányban.

Az 1983-as Cup bajnok Bobby Allisonnak tizenhét évvel korábban, 1966-ban volt „szerencséje” a 24-es számú autóhoz, az ebben eltöltött tizenegy versenyből pedig csak négyet tudott a top 10-ben zárni.

Allison szezon közben csapatot váltott, a helyét pedig a #24 Fordban a charlotte-i futam erejéig Curtis Turner vette át, de a tizenkilencedik körben motorhiba miatt kiállni kényszerült.

Azt viszont csak nagyon halkan tesszük hozzá, hogy egyfajta furcsa egybeesésként a Jeff születését követő első NASCAR Cup versenyen, az 1971. augusztus 6-án, a Bowman Gray Stadiumban rendezett Myers Brothers 250-n egy bizonyos Cecil Gordon (csak névrokon) a 24. helyen ért célba a 24-es autóval.

Gordon legendájához azonban nem csak ez a szám, de az autója jellegzetes, színpompás fényezése is hozzájárult, aminek révén a bajnok kilencvenes évekbeli Chevy-je a motorsport történetének egyik legismertebb autójává vált.

De hogyan született meg ez a figyelemfelkeltő ruha?

Az új főszponzor, vagyis az autófestékekben utazó DuPont Automotive Finishes-hez passzoló szivárványos mintázat már Gordon debütáló futama előtt megszületett, az egyetlen különbség a későbbi, világhírűvé vált verzióval szemben mindössze annyi volt, hogy a középső részen lévő kék szín helyére a művész Sam Bass akkor még feketét álmodott meg.

hirdetés

Bickford visszaemlékezése szerint a DuPont emberei azonban nem elégedtek meg puszta grafikákkal és élesben is látni akarták, hogy miként néz ki. Mivel azonban Gordon szerződtetése egyelőre nem volt publikus és az autója sem volt még felöltöztetve, így kénytelenek voltak sebtiben két másik Chevy-t Bass tervei alapján teljes egészében átfényezni, a róluk készült fényképeket pedig továbbították a DuPontnak.

A cég ezt követően elküldte néhány tisztviselőjét a csapathoz, hogy a saját szemükkel is meggyőződhessenek az autó külleméről.

„A DuPont azt próbálta szemléltetni, hogy ők a ‘színek vállalata’, ebből adódóan Samtől is azt kérték, hogy ezt szem előtt tartva tervezze meg a festést” – magyaráza Bickford. „Innen származott aztán a szivárványos sáv és a színek sorozata, amivel hűen promótálták a DuPont nevet.”

A fentebb látható, Evernham által Twitteren közzétett, 46-os autót ábrázoló kép azonban később, 1993-ban készült, amikor Gordon már teljes szezonos versenyzőként rótta a köröket a 24-essel a NASCAR Cup pályáin.

A fotón látható Chevy-t a Hendrick Motorsports a DuPont támogatásával Buddy Baker számára készítette fel a júliusi, talladegai futamra, így köszönetet mondva a veterán pilótának azért, hogy segített Gordonnak a superspeedway-versenyekre való tréningje során.

Az ekkor már 52. életévében járó amerikainak azonban nem sikerült élnie a lehetőséggel és már a kvalifikáción elvérzett.

Az 1993-as Cup szezonban egyébként ez már a második alkalom volt, hogy Hendrickék nevezték a 46-ost. Az év első futamán, a Daytona 500-on az uralkodó Indianapolis 500 győztes Al Unser Jr. léphetett vele pályára, de sok sikert neki sem hozott: a kvalifikáción csak a 40. rajthelyet tudta megszerezni, magán a futamon pedig baleset miatt már a 157. körben kiesett és végül csak a 36.-ként rangsorolták.

A NASCAR csúcskategóriájában egyébiránt a #46 összesen tizenegyszer jutott el a Victory Lane-ig, ebből utoljára 1962 januárjában a Concorde Speedway-en, Jack Smith-el a volán mögött.

A fentiek tükrében adja magát a kérdés, hogy mi lett volna, ha nincs a Mint a villám című film? Lehet, hogy ma már nem csak a motorversenyzés rajongói lennének libabőrösek a 46-os szám láttán/hallatán?

„Mindenkinek azt szoktam mondani, hogy én a Mint a villámot nézve tanultam ki a csapatvezetői szakmát” – válaszolta nevetve Evernham arra, hogy el tudja-e képzelni magát a 24-es helyett a 46-os autó mellett. „Tökéletes lett volna. Én lehettem volna a valódi Harry Hogge, Jeff pedig az igazi Cole Trickle, mivel mi amúgy is gyakran idéztünk a rádión a filmből. Szerintem mindenki annyira hozzászokott Jeff kapcsán a #24 látványához, hogy teljesen természetesnek vette. Egyáltalán nem számít, hogy mi volt az autóján, mert azzal a karrierrel, amilyet ő futott be, bármilyen számot híressé tett volna.”