A nap, amikor Nicky Hayden CART-autót tesztelt

2017. május 22-én, helyi idő szerint kora este Nicky Hayden alulmaradt élete legnagyobb csatájában. A világ pedig egy nagyszerű sportolóval és még kiválóbb emberrel lett szegényebb.

A sors útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás – és ennél nagyobb igazságot el sem lehet képzelni.

A sorsnak, vagy inkább nevezzük végzetnek azonban van egy sajátságos, fájóan fekete humorral bíró oldala, amire a 2006-os MotoGP-világbajnok értelmetlen tragédiája is bizonyítékot szolgáltatott.

Vannak emberek, akik még az átlagpolgárok számára szürke hétköznapokat is a határokat feszegetve élik meg, miközben olyan hivatást űznek, amelynek gyakorlása során a Kaszás minden másodpercben ott fényesíti borotvaéles munkaeszközét.

Ezek a rendkívül bátor, elhivatott férfiak és nők azonban a vállalt kockázat maximális tudatában mégis apait-anyait beleadnak szenvedélyükbe, amivel csodálatot váltanak kis az “egyszerű földi halandókból”. Minden nap farkasszemet néznek a halállal, de semmi pénzért sem cserélnének mással.

Éppen emiatt olyannyira morbid, amikor egy ilyen, rendkívüli veszélyekkel teli foglalkozást önként és boldogan választó embert végül egy, mondhatni banális esemény ragad el erről a világról.

A valaha volt egyik legnagyobb raliversenyzőként számon tartott Colin McRae és a NASCAR-sztár Davey Allison pályafutása során számtalan hajmeresztő, potenciálisan végzetes helyzetből került ki győztesen, hogy aztán civilben, helikopterbalesetek vessenenek véget az életüknek.

Ugyanígy említhetnénk még azt a Stan Foxot is, aki az 1995-ös Indianapolis 500-on a sportág történetének egyik legborzalmasabb bukását szenvedte el, sérüléseit pedig még a sokat látott orvosok is túlélhetetlennek minősítették. Az amerikai azonban csodával határos módon felépült, és bár versenyzői karrierjének vége szakadt, de képes volt teljes életet élni.

A Kaszás azonban nem nyugodott bele a vereségbe és 2000 decemberében, Új-Zélandon egy közúti baleset formájában befejezte azt, amit öt évvel korábban nem sikerült.

Nicky Hayden – aki sértetlenül sétált el nem egy, 300 km/h felett történt hajmeresztő bukás után, egy ártalmatlannak indult kerékpáredzés azonban fatális végkifejletet hozott számára – szintén egy illusztris név ezen a feketével keretezett listán.

Becenevén a ‘Kentucky Kölyök’ a kollégák és a rajongók egyhangú véleménye szerint a legközvetlenebb ember volt, akit csak a világ versenypályáinak paddock-ja látott.

A folyamatosan mosolygó amerikainak mindenkihez volt egy kedves szava, villámgyorsan tudott barátságokat kötni, és nem volt olyan személy, aki ne kereste volna a társaságát bármerre is járjon.

Nem azért, mert híres volt, hanem pusztán abból az okból, hogy jó volt a közelében lenni ennek a folyamatosan pozitív kisugárzású, jó kedélyű fiatalembernek. Ennyi volt az egész.

Amint azonban felvette a bukósisakját, előtört belőle a vérbeli versenyző, a meghátrálást nem ismerő harcos, aki 2006-ban, 25 évesen be is teljesítette gyermekkori álmát és felért a MotoGP trónjára. Az pedig csak tovább értékelte ezt a fegyvertényt, hogy a csúcson lévő Valentino Rossit győzte le, megakadályozva ezzel, hogy az olasz zsinórban hatodjára is behúzza a világbajnoki címet.

Ezzel Nicky máig a gyorsasági motoros-vb királykategóriájának utolsó, amerikai bajnokának számít.

A mindössze 35 évesen elhunyt versenyzőről nagyon sok történetet, érdekességet megírtak már.

Én most egy kevésbé ismert, mondhatni talán méltatlanul elfeledett sztorival szeretnék tisztelegni az emléke előtt, ami még Nicky pályafutásának igazán magas fokozatra kapcsolása előtt történt, kiegészülve egy, már ekkor sztárnak számító autóversenyzővel.

2002 nyarán az amerikai Motorcyclist magazin főszerkesztőjének felesége meglepő ötlettel állt elő, mondván mi lenne, ha az AMA Superbike bajnoki címéért menetelő, szupertehetségként elkönyvelt Hayden – akinek ekkor már a Repsol Hondával megvolt az előszerződése a következő évi MotoGP szezonra -, és a negyvenkétszeres IndyCar-futamgyőztes, egyben a CART PPG Indy Car World Series 1991-es bajnoka, Michael Andretti egy rendhagyó esemény során tesztelnék egymás járműveit.

Ez a felvetés a Honda amerikai részlegének érdeklődését is felkeltette, a két sportember pedig boldogan rábólintott, így alig pár hónap leforgása alatt az ötletből valóság lett.

A nagy eseményre augusztus elején, az ohió Lexingtonban fekvő Mid-Ohio Sports Car Course 2.4 mérföld hosszú, 15 kanyarból álló vonalvezetésén került sor.

A “két világ találkozása” során több humorforrást is szült, hogy míg Hayden Honda RC51-ese mellett mindössze két szerelő teljesített szolgálatot, addig Andretti #39 Lola-Hondáját a Team Motorola komplett felkészítő gárdája őrizte, kiegészülve a japán motorgyártó néhány szigorú tekintetű mérnökével, miközben a garázsban szerteszét kábelek, műszerek és laptopok sorakoztak.

A Superbike járgány a maga nemében szintén high-technek számított, a CART-géppel párhuzamosan vizslatva azonban zongorázni lehetett a különbséget.

Az autót először természetesen az ekkor 39 esztendős Andretti vitte el három installációs körre, amelynek során az ilyenkor megszokottnál jóval keményebben taposott a gázra.

A produkció nem titkoltan a 21 éves Haydennek szólt, aki bár a jellegzetes mosolyával nézte végig a jelenetsort, a résztvevők egyhangú állítása szerint azonban emellett ott bujkált az arcán a “Te jó ég, mire vállalkoztam?” gondolatának kivetülése is.

A pitlane-re való visszatérése után Andretti némi elméleti oktatásban is részeítette Nicky-t a gép viselkedése terén aki azonban pályára még nem vihette a Lola-Hondát, mivel Michael már készen állt arra, hogy elsőként ő pattanjon fel az RC51 nyergébe.

“Még soha életemben nem motoroztam versenypályán” – mondta Andretti, mielőtt még fejére húzta volna a bukósisakot.

“Az utakon van már tapasztalatom még fiatalabb koromból, de ennek már jó 15 éve. Annyira elfoglalt voltam, hogy egyszerűen nem maradt erre időm. Szóval, ez most egy teljesen új élmény lesz számomra. Szerintem a legnehezebb része a váltásoknál lesz, mivel az utcai motorokkal van csak tapasztalatom. Na és a slick gumik, soha nem vezettem még slicken kétkerekűt. Megbízhatóak?” 

Hayden – aki egyébiránt négy nappal korábban zsebelte be az AMA Superbike titulusát, a maga 21 évével és 11 napjával pedig a sorozat legfiatalabb bajonoka is lett – erre bólogatott.

“Igen, igazán jók. Kell egy kis idő, mire hozzászoksz, de utána már elképesztő lesz.”

Amikor Andretti először hajtott ki a pályára, a Team Motorola helyszínen tartózkodó menedzserei, tisztviselői és PR-osai arcáról nyíltan leolvasható volt, hogy egyikük sem lelkesedik teljes szívből ezért a kalandért. Michael azonban profi, aki jól ismeri a saját határait.

Nem fogja túlvállalni magát, mert felesleges, bizonyított ő már eleget hosszú versenyzői karrierje során.

Az első körei biztatóak voltak, a motor – amely Hayden csapatfőnöke, Ray Plumb elmondása szerint versenybeállításokkal bírt – hangjából azonban nyíltan kihallható volt, hogy az előzetes várakozásainak megfelelően Andrettinek még nincs meg a komfortérzete a váltások terén.

“A motor nagyszerű, de nem érzem a váltót” – summázta, miután visszatért a pitbe.

„Elég szívás, de próbálom kitapasztalni ezt a dolgot. Nem tudok lefelé váltani az 1-es kanyarnál. Jól hallhatták, hogy felfelé váltott, pedig én akkor pont lefelé akartam.”

A második etapja már sokkal jobban ment Michaelnek. Az elején még 1:50-es időket futott, amit néhány kör után már 1:44-re csökkentett. Összehasonlításként Hayden előző évi, pole-t érő köre 1:27.130 volt.

“Néhány helyen letettem a lábamat, de sajnos a térdemet nem” – summázta színlelt szomorúsággal a próbálkozásait Andretti.

Most már Nicky-n volt a sor. A fiatal versenyzőt beszíjazták és készen állt arra, hogy ő is megtapasztaljon egy számára merőben új technikát. Ehhez azonban még el kellett hagynia a pitet.

“A kuplung ezen az autón nagyon érzékeny” – magyarázta Andretti Haydennek.

“Ne aggódj, ha lefulladsz, még mi is állandóan ezt csináljuk.”

A pitlane-en lévők között ekkor egy kisebb fogadási hullám indult el azt illetően, hogy a Kentucky Kölyök vajon problémamentesen eljut-e elsőre a pályáig, avagy nem.

Utóbbiak nyertek, Nicky ugyanis az első adandó alkalommal lefulladt.

Másodjára azonban már profikat megszégyenítően iramodott ki a pályára. Az első körén még óvatosan vezetett, próbálta kiismerni az autó viselkedését és alkalmazkodni ahhoz. A második és harmadikban viszont már folyamatos, nagy léptékű fejlődést mutatott, aminek láttán a Team Motorola emberei is csak elismerően bólogattak.

A negyedik körben azonban az egyik pályamunkás a zártláncú rádión keresztül arról értesítette a csapatot, hogy Nicky megpördült az 5-ös kanyarban.

Az incidenst mind Hayden, mind pedig az autó megúszta egy karcolás nélkül, miután éppen csak, hogy hozzáért a gumibálákhoz.

A hiba ellenére Nicky boldogan konstatálta első etapját.

“Nagyon klassz volt! Minden egyes körben magabiztosabb voltam. Nehéz volt megszokni, hogy ennyire szorosan be vagyok kötve, alig volt mozgásterem,. A kanyarban megpróbáltam kicsit megdönteni a fejem, de ez semmit nem segített. Amikor megpördültem, az autó rengeteg tapadást vesztett. A versenymotor soha nem veszít ennyit itt, ez a dolog viszont olyannak érződött, mintha egyáltalán nem lett volna tapadás. Ráadásul nagyon alacsonyan ülsz, alig látsz valamit. Lefelé haladva a hátsó egyenesben motorral mindent belátsz, ebben az autóban viszont folyton, akaratomon kívül azon kaptam magam, hogy próbálkozok felülni, hogy egyáltalán lássam merre tartok. Ugyanakkor elképesztő volt. Amikor végigszáguldottam azon a kanyaron és gázt adtam nagyon-nagyon felgyorsult. Majd amikor a megpördülés után a gép végre megállt arra gondoltam, húha, ez még csak nem is fájt! Baromi jó volt!”

Andretti ezt követően figyelmeztette Haydent, hogy óvatosabban kell bánnia a gázpedállal, ugyanakkor azt is elismerte, hogy Nicky abszolút kezdőként remekül kezelte a technikát.

Különösen a körülmények tükrében.

“Az autó nem igazán viselkedett jól, mivel a pálya nagyon csúszós volt amikor először kiment”– magyarázta Andretti. „

A versenyhétvégéken általában az első edzés első 45 percében ki sem hajtunk, hagyjuk, hogy a többiek felgumizzák az aszfaltot. Úgy vagyunk vele, hogy ha korábban kezdünk, akkor csak az időnket, valamint az abroncsainkat pocsékoljuk. Ezekre pedig nagyon kell vigyáznunk, mivel a komplett hétvégére csak hét szett áll rendelkezésre.”

Miközben Hayden másodjára is kigördült a pályára, a Motorcyclist Magazine helyszínen tartózkodó riportere megkérdezte Andrettit, hogy tájékoztatta-e a lelkes ifjoncot arról, miként változik a komoly aerodinamikájú gép tapadása a növekvő sebesség hatására.

“Azt hiszem, ez kiment a fejemből, de mindegy, most már késő” – vigyorgott Michael, majd hozzátette:

„Sokkal, de sokkal ügyesebb a kölyök, mint amire számítottam. Elképesztően tehetséges, most először vezet open-wheel autót, ráadásul rögtön a legerősebbet és máris ilyen szintet üt meg.”

Nicky egyre jobb és jobb köröket hozott, a kezdeti 1:39-es idejét gyorsan lefaragta 1:34-re, majd 1:32-re, a legjobbját pedig az utolsóban produkálta 1:30.52-vel, amiből sejthető, hogy ha lehetősége lett volna tovább maradni a pályán, akkor ennél is jóval gyorsabbá tudott volna válni.

“Engedték, hogy vezessem az autót, úgy értem, nem csak pace car mögötti sebességgel araszolva, hanem tényleg nyomhattam neki” – nyilatkozta a nap végén Hayden, aki egyúttal azt is kijelentette, hogy rendkívül büszke magára, amiért a 12 köre során csak egyetlen-egyszer pördült meg.

„Nagyon klassz volt, csak ne lett volna annyira szűk a cockpit. Remek tapasztalat. Meg szeretném köszönni Andrettinek és mindenkinek a csapatnál, hogy olyan rendesek voltak velem és ennyit segítettek. Rengeteget tanultam az autóversenyzésről, arról, amit Michael főállásban űz. Óriási élmény volt. Tudni szerettem volna, hogy milyen érzés egy ilyen géppel gyorsan menni, ugyanakkor óvatos is akartam lenni. Tudják, nagy hétvége áll előttem, van egy bajnoki cím, amit meg kell nyerni. Emellett pedig abban is biztos vagyok, Andretti egy darabban akarja visszakapni az autót. Miután megpördültem, rögtön arra is gondoltam, hogy talán egy picit le kéne nyugodnom.”

Annak kapcsán, hogy mit gondol Andretti produkciójáról az ő RC51-ésvel, a fiatal amerikai így nyilatkozott:

“Tetszett neki, és jól érezte magát a pályán, akárcsak én az ő autójával.”

A nap végén adta magát a kérdés, hogy Nicky – aki emlékként sisakot is cserélt Andrettivel – tervezi-e a jövőben megduplázni az alatta lévő kerekek számát és komolyabban is kipróbálni magát az open-wheel szakágban.

“Ó, én motoros srác vagyok, de ki tudja mit hoz a jövő? Bármi lehetséges.”

Bár mindig is rajongott az autósportokért, az élet végül mégsem sodorta Haydent ebbe az irányba, a versenymotorok világában azonban valódi legendává vált.

A rendhagyó teszt után négy nappal, augusztus 11-én bezsebelte az AMA Superbike titulusát, ezzel a sorozat addigi legfiatalabb bajnokává vált.

A következő szezonban pedig, immár a MotoGP mezőnyében elért két harmadik helye, továbbá összetettbeli ötödik pozíciója révén az év újonca lett. Első győzelmét 2005-ben, pont hazája nagydíján, Laguna Secán aratta, majd egy idénnyel később, 2006-ban, öt harmadik, három második, valamint két első helye által megvalósította élete álmát és a MotoGP világbajnoka lett

2015-ben az Indianapolis Motor Speedway-en rendezett Red Bull Indianapolis Grand Prix felvezetőjének részeként rendezték a kategóriák harcát, amelynek során egy IndyCar autót és egy MotoGP szörnyet eresztettek egymásnak. Előbbit ezúttal már a harmadik generációs Andretti, azaz Marco terelgette, míg a kétkerekűt Dani Pedrosa hajtotta. A mókából azonban Hayden ekkor sem maradhatott ki, miután ő lengette a zöld zászlót a nem mindennapi, kétfős mezőnynek.

A győztesek jönnek és mennek, de a legendák örökké velünk maradnak.

Sosem feledünk, Kentucky Kid.

képek: Motorcyclist Online, Motor Trend

források: Motorcyclist Online, Mansfield News Journal, Chicago Tribune, Indy Star