Greg Moore, a NASCAR sosem volt szupersztárja
A tragikusan fiatalon elhunyt tehetség be nem teljesült pályafutása kapcsán a legtöbben IndyCar és Formula 1-es bajnoki címeket vizionálnak. A NASCAR-karrier szinte szóba sem kerül, holott ennek nagyobb volt a valószínűsége, mint hinnénk.
A motorsport telis-tele van „mi lett volna ha…..” pillanatokkal. Vajon miként festene a nemzetközi autóversenyzés térképe, ha a kilencvenes évek közepén kudarcba fullad Tony George kísérlete az Indy Racing League megalapítására és így sosem történik meg az amerikai open-wheel második, egyben legsúlyosabb következményekkel járt szakadása?
Miként alakult volna Greg Moore karrierje, ha nem veszti életét a CART 1999-es, fontanai versenyén és a következő évtől megkezdi Team Penske-s pályafutását azzal az autóval, amelyet végül a tragédia után Helio Castroneves kapott meg?
Rajongók, volt ellenfelek és szakértők egyöntetűen az amerikai autósport egyik legnagyobb tehetségeként tartják számon a fiatalon elhunyt kanadait. A közvélekedés szerint Moore többszörös bajnok, Indy 500 győztes és a csillagok tökéletes együttállása esetén akár potenciális Forma 1-es világbajnok is lehetett volna.
A NASCAR-t azonban szinte senki nem említi meg vele kapcsolatban, pedig élete utolsó hónapjainak történései alapján Moore soha be nem teljesült karrierje jóval közelebb állt a stock-car versenyzés csúcsszervezetéhez, mint a száguldó cirkuszhoz.
Az ifjú pilóta képességeiről már akkor ódákat zengtek, amikor még a családja által finanszírozott csapattal rótta a köröket az Indy Lightsban. 1995-ben aztán felkarolta őt a Player’s/Forsythe Racing, amely gárda autójával elképesztő dominanciát mutatva, a szezon tizenkét futamából tízet megnyerve hódította el a nevelőszéria bajnoki címét.
Moore 1996-ban, a Forsythe-tal már a legnagyobbak között, a CART/PPG IndyCar Series-ben vezethetett, egy évvel később, Milwaukee-ban pedig felállhatott a dobogó legfelső fokára. Ezzel a sikerrel a 22 éves versenyző a modern kori IndyCar történetének akkori legfiatalabb futamgyőztesévé vált.
A soron következő, detroiti utcai viadalon ismét Greg látta meg elsőként a kockás zászlót, majd az 1998-az idényben újabb két, első helyért járó trófeának örülhetett.
A kanadai -aki az 1999-es CART idényt Homesteaden szintén győzelemmel kezdte- ekkoriban már egyre több, halvány utalást tett arra, hogy pályafutását nem feltétlenül csak open-wheel autókban képzeli el.
Moore nem is olyan burkolt érdeklődésén a stock-car szakág illetékesei kapva-kaptak és felkérték, hogy csatlakozzon az International Race of Champions (IROC) azévi szezonjának mezőnyéhez.
A meghívásos alapú, négy versenyből álló all-star bajnokság fordulóit a Daytona International Speedway, a Talladega Superspeedway, a Michigan International Speedway és az Indianapolis Motor Speedway ováljain bonyolították le.
A NASCAR Cupban akkortájt használt autókhoz hasonló Pontiac Firebirdök volánja mögött olyan nevek voltak megtalálhatóak, mint például Dale Earnhardt Sr. és Jr., Rusty Wallace, Mark Martin, Bobby Labonte, vagy éppen Jeff Gordon, míg az open-wheeleseket Moore mellett többek között Kenny Brack és Adrian Fernandez képviselte.
Greg korábban soha nem vezetett versenykörülmények között stock-car gépet, de egyáltalán nem vallott szégyent a nála sokkal tapasztaltabb nagyágyúk között.
Az első, daytonai versenyén sokáig az élmezőnyben autózott, a leintéskor pedig az ötödik pozícióban jegyezték.
A következő IROC futamot Talladegán a hetedikként zárta, míg Michiganben abroncsproblémák miatt a kilencedik, Indianapolisban pedig egy baleset következtében mindössze a tizenkettedik lett.
Bár ezen eredmények csak az összetett utolsó, tizenkettedik helyére voltak elegendőek, a NASCAR éles szemű emberei azonban rögtön látták, hogy Moore személyében egy csiszolatlan gyémántra lelhetnek.
Példaként Tony Stewart lebegett a szemük előtt, aki az IRL-ből pontosan ebben az évben átnyergelve rögtön elkapta a fonalat a NASCAR Cup mezőnyében.
Greg továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy szívesen versenyezne stock-carokkal, az érdeklődés pedig az ottani csapatok részéről kölcsönös volt, pláne annak fényében, hogy mindenki tudta, a fiatal tehetség érvényben lévő szerződése a Forsythe-tal a szezon végén lejár.
1999 tavaszán-nyarán Moore nem csak a CART, de a NASCAR legnagyobb szabad prédája is volt.
„Nagyon élvezem az IROC versenyeket, ahol már sikerült jó barátságokat is kötnöm Cup pilótákkal” – nyilatkozta 1999 májusában a USA Todaynek Greg. „A NASCAR határozottan egy olyan lehetőség, ami iránt igazán érdeklődöm. Egy versenyző karrierje ott sokkal tovább tarthat, mint a nyitott kerekes gépek között. Az autók sajátosságai miatt idősebben is nagyon versenyképes lehetsz, a vezetés nem annyira megterhelő fizikálisan, sokkal inkább fejben dől el minden.”
A CART-ban szereplő Arciero-Wells Racing társtulajdonosa, Cal Wells ekkoriban már közel járt ahhoz, hogy véglegesítse a NASCAR Cupban való szerepvállalását.
A PPI Motorsports-cal két autót tervezett indítani a bajnokság 2000-es szezonjában, méghozzá olyan szponzorok támogatását élvezve, mint a Tide és a McDonald’s.
Wells nyomatékosította, hogy az egyik gépbe mindenképpen egy CART/IndyCar versenyzőt kíván beültetni, a listán pedig Moore neve előkelő helyet foglal el.
Greg később elismerte, hogy ’99 nyarán fontolgatta a szériaváltás lehetőségét.
„Egyáltalán nem a pénzről van szó” – magyarázta akkor a PPI kapcsán. „Én futamokat akarok nyerni, egy újonc versenyzőnek viszont egy újonc csapattal ez rendkívül nehéz. Másrészt viszont lenne egy évem arra, hogy csak tanuljak.”
Wellsék mellett az Andy Petree Racing is megkörnyékezte Moore-t. A gárda felajánlotta számára a 33-as számú Chevrolet-t az 55-ös gépet vezető veterán Kenny Wallace oldalán, de a tárgyalások amilyen hirtelen elkezdődtek, olyan gyorsan véget is értek, a szóban forgó ülést pedig végül Joe Nemechek kapta meg.
1999 júniusában, a michigani IROC futamon aztán a Moore esetleges NASCAR-ra váltásával kapcsolatos pletykák új fokozatba kapcsoltak.
A kanadai szemmel láthatóan egyre jobban ráérzett a stock-car versenyzésre, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy képes volt egészen a második helyig felküzdenie magát és egyre jobban elkezdte szorongatni az élen álló Dale Earnhardtot. Az abroncsai azonban nem bírták a terhelést és a kockás zászlót végül Moore csak a kilencedikként látta meg.
A verseny után több, bennfentesnek tekinthető szakújságíró – beleértve a Sports Illustratednek és a Charlotte Observernek dolgozó Ed Hintont – arról számolt be, hogy a háttérben Greg és menedzsere megbeszéléseket folytat egy csapattal, aminek értelmében akár már heteken belül megejtheti debütálását a Winston Cupban.
A szóban forgó versenyként a szezon második daytonai futamát, a Pepsi 400-at emlegették, amelynek július 3-ai dátuma pontosan a CART egyik üresen álló hétvégéjére esett.
A Moore-ral tárgyalt gárdát soha nem nevezték meg, de megbízható források szerint a Bill Elliiott Racingről, vagy a Felix Sabateshez köthető Team SABCO-ról lehetett szó. Bár állítólag a szponzorációs csomag is rendelkezésre állt Greg bemutatkozásához, a szerződés azonban mégsem materializálódott.
Az ifjú versenyző a nyár folyamán igyekezett nyitva tartani a karrierjének jövőjét firtató kérdésekre adott válaszait.
„Még semmi sincs eldöntve” – mondta július elején a kanadai Sportsnetnek. „Van két-három jó lehetőségem a CART-ban, de ugyanennyi szintén tetszetős megkeresést kaptam a NASCAR-ból is.”
Mindeközben a Team Penske egy komplett vérfrissítést eszközölt.
A patinás gárda utoljára 1994-ben tudott bajnoki címet és Indy 500 győzelmet szerezni Al Unser Jr. révén, azóta viszont a várt eredmények nem akartak jönni.
Roger Penske első körben átcsábította a saját térfelére a Team Rahal csapatmenedzserét, Tim Cindricet és rögtön megtette a Team Penske elnökévé. A két szakember ezt követően közösen döntöttek arról a versenyzőpárosról, akikkel a gárdát ismét az amerikai open-wheel csúcsára szánták visszaemelni.
A felállás egyik fele, nevezetesen Unser Jr. biztos pont volt, mellé pedig feltörekvő sztárként Moore-t nézték ki maguknak.
A kanadai elé egy olyan, minden szempontból előnyös ajánlatot tettek, aminek Greg képtelen volt nemet mondani.
Bár már a kilencvenes évek végén is több Forma 1-es csapat érdeklődött Moore iránt, a versenyző jó barátja, Tony Kanaan elmondása szerint azonban ő mégis úgy tervezte, hogy három, maximum négy további CART szezon után a NASCAR-ban folytatja tovább, erre pedig a Team Penske Cup csapatával minden lehetősége meg is lett volna.
A megállapodás részleteit – vagyis hogy a 2000-es CART szezonban Greg a 3-as számú, Al Unser Jr. pedig a 6-ossal jelzett autót fogja vezetni – a Roger Penske vezette csapat a fontanai szezonzáró előtti napon, 1999. október 30-án ismertette, a végleges szerződést pedig a tervek szerint a verseny után írták volna alá.
Erre azonban már soha nem került sor.
Moore a fontanai Marlboro 500 tizedik körében horrorisztikus balesetet szenvedett a Forsythe Racing 99-es számú autójával, az életét pedig a gyors orvosi beavatkozás ellenére sem tudták megmenteni.
24 éves volt.
A tragédia alapjaiban rázta meg a bajnokság közösségét, a mély gyász közepette azonban a shownak mennie kellett tovább.
KAPCSOLÓDÓ: A piros kesztyű legendája
Legfőképpen a szponzorok nyomása miatt Roger Penske-nek záros határidőn belül új versenyzőre volt szüksége, ő pedig a 2000-es szezonra érvényes szerződés nélkül álló Helio Castroneves személyében meg is találta a megfelelő embert a feladatra.
Mivel Moore pontosan abban az évben csatlakozott a CART/IndyCar mezőnyéhez, amikor megtörtént a második nagy amerikai open-wheel szakadás, soha nem nyílt alkalma arra, hogy elinduljon az Indianapolis 500-on, amely verseny onnantól fogva már az IRL privilégiuma volt.
Ennek ellenére mégis pályára gördülhetett egyszer az Indianapolis Motor Speedway 2.5 mérföldes oválján, méghozzá az IROC jóvoltából. A sors azonban úgy hozta, hogy a négy stock-car viadala közül magasan ez a verseny alakult a legrosszabbul, miután már a harmadik körben falnak csapta a Pontiacját.
Soha nem fogjuk már megtudni, hogy miként alakult volna a karrierje, ha például a CART orvosai hajthatatlanok maradnak és a szombati napon történt kisebb robogóbalesete során elszenvedett kézsérülése miatt mégsem adják meg Greg számára a rajtengedélyt másnapra, ahogyan azt eleinte tervezték is.
Tehetsége alapján benne volt számos CART bajnoki cím, sőt Indy 500 győzelmek is, de akár az is előfordulhatott volna, hogy ma már sokkal inkább tekintenénk rá egy olyan NASCAR szupersztárként, aki mellesleg anno az open-wheelben is letette a névjegyét. Aztán lehet jött volna egy visszautasíthatatlan F1-es ajánlat, ami mindent a feje tetejére állított volna.
Egy biztos, ezek már örökre a motorsport történelemkönyvének legnagyobb „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdései közé tartoznak.
képek:CBC, Toronto Sun