EZY: Az Indy 500 első csapatutasítás-botránya

A csapatutasítás intézményére a rajongók a motorsport rákfenéjeként tekintenek, az érintett gárdák vezetői azonban egyfajta stratégiai húzásként alkalmazzák a pontverseny végkimenetelét szem előtt tartva.

A kétségkívül nem éppen pozitív előjelű gyakorlat egyaránt döntött már el bajnoki címeket és siklatott ki ígéretesen induló karriereket. Az pedig, hogy valaki a pro, vagy éppen a kontra oldalról közelíti meg a témát csakis attól függ, hogy az illető a csapatutasítás melyik pólusán foglal helyet.

A legtöbb, alárendelt versenyző a szerződése érdekében igyekszik lenyelni a békát.

Noha egy, a főnökségtől érkező parancs utáni frusztráltságuknak vérmérséklettől függően többé-kevésbé hangot adnak, a következő alkalommal azonban ugyanúgy engedelmeskednek és elengedik csapattársukat a pályán, vagy éppen akkor sem kísérelik meg a favorizált kolléga megelőzését, ha annak autója bőven a támadási zónán belül halad.

hirdetés

Akadnak viszont kivételek, amikor egy pilóta a csapatfőnök által kiadott, határozott utasításra fittyet hányva úgy dönt, a saját akaratát érvényesíti.

Erre az egyik legismertebb példa a Forma 1 2013-as, Maláj Nagydíj utáni, csak ‘Multi 21’-ként elhíresült botránya. A kifejezés a Red Bull Racing egyik belső kódszavát takarta, ami a csapat két versenyzőjének egymáshoz viszonyított sorrendjét határozta meg, azaz a 2-es számú autó haladjon az 1-es előtt.

A szóban forgó futam utolsó kerékcseréi után Mark Webber állt az élen, mögötte Sebastian Vettellel, az RBR pedig arra utasította a duót, hogy a Multi 21 értelmében tartsák a pozíciójukat.

Vettel azonban ellenszegült és a felettesei utasítása ellenére a verseny végén megelőzte Webbert, amivel a futamgyőzelmet is behúzta.

Az ausztrál a leintés után a világ szeme láttára és füle hallatára, élő egyenes adásban vágta oda csapattársának többször is a Multi 21-et, amivel nemcsak a szezon legtöbbet emlegetett kifejezésévé tette azt, de az F1 történelemkönyvébe is bevonultatta.

A South Park című kultsorozat egyik epizódjában a szereplők arra a következtetésre jutnak, hogy akármit is próbálnak kitalálni, a Simpson családban már úgyis megcsinálták.

Nos, ez az Indianapolis Motor Speedwayre is igaz. Bármi is történik a világ motorsportjában, nagy eséllyel ahhoz hasonló dolognak több, mint egy évszázados fennállása során a Brickyard már szemtanúja volt.

Nem volt ez másként a Multi 21-gyel sem.

A történet főhőse, a pennsylvaniai Bill Holland 27 évesen, 1934-ben kezdte meg autóversenyzői pályafutását a lakóhelyéhez közeli dirt pályákon, a kiesett időt azonban a tehetségével gyorsan kompenzálni tudta.

hirdetés

Holland 1936-ban New Yorkba költözött, hogy közvetlen közelről dolgozhasson együtt a neves autótulajdonossal, Ralph Malamuddal. A páros kapcsolata gyümölcsözőnek bizonyult és az elkövetkezendő években számos futamgyőzelmet gyűjtöttek be a regionális és nemzeti dirt pályás open-wheel, valamint sprint car viadalokon.

Bill legnagyobb álma az Indianapolis 500 volt, sikerei ellenére azonban hosszú ideig képtelen volt összehozni magának egy ülést a neves versenyre.

1947-ben az esélytelenek nyugalmával látogatott el a Speedwayre, tudván, hogy a negyvenedik életévét taposva már egyáltalán nem számít opciónak az autótulajdonosok számára, akik az újonc pilóták kiválasztáskor igyekeztek a fiatal korosztály feltörekvő tehetségei közül válogatni.

A szerencse egy sportpolitikai botrány képében azonban váratlanul mellé állt.

Az Amerikai Hivatásos Autóversenyzők Közössége (ASPAR) 1947 tavaszán bojkottal fenyegette meg az Egyesült Államok legnagyobb, autóversenyeket – beleértve az Indianapolis 500-at – felügyelő szervezetét, az American Automobile Associationt, mivel keveselték a pénzdíjazást.

Az AAA nem volt hajlandó teljesíteni az ASPAR követeléseit, amelynek tagjai ennek következtében bejelentették, hogy távol maradtak az Indy 500-tól. Erre válaszként a felügyelő szerv hivatalosan kizárta a bojkottban résztvevőket, aminek értelmében hiába gondolnák meg magukat, már nem engedélyezik számukra az utólagos nevezést.

Ezt a döntést később hosszas tárgyalásokat követően az AAA visszavonta, az ASPAR-pilóták pedig visszatérhettek a Speedwayre.

Még ezt megelőzően viszont, a májusi programot közvetlen megelőzően kiadott hivatalos nevezési listán az ASPAR-érdekeltek távollétében összesen 35 autó szerepelt, ebből legalább kilencnek sofőrje sem volt, további tizenhárom mellett pedig tapasztalatlan pilóták nevei szerepeltek.

Az érintett tulajdonosok fejvesztve keresni kezdték a megfelelő versenyzőket. Közéjük tartozott Lou Moore is, akinek a 16-os számú, eredetileg az ASPAR-botrányban érintett Tony Bettenausennek szánt Blue Crown Specialjébe kellett sürgősen találnia egy pilótát. Az üzletember nem gondolkodott sokáig és felajánlotta az ülést a lényegében egész álló nap a pálya mellett lebzselő Hollandnak.

Billt természetesen egy percig sem kellett győzködni és néhány órával később boldogan alá is írta a szerződését, aminek értelmében immár hivatalosan is ő lett az 1941-es Indy 500 győztesének, Mauri Rose-nak a csapattársa.

Annak ellenére, hogy a késői megállapodás miatt elég kevés ideje maradt a gyakorlásra, Holland gyorsan felvette a ritmust a 2.5 mérföldes oválon, a kvalifikáción pedig megszerezte a nyolcadik rajthelyet.

Bill az Indy 500 zöld zászlaját követően azonnal megkezdte a felzárkózást és a századik mérföld felé közeledve már az élre is tudott állni, míg a második helyen Mauri haladt.

A 120. körhöz érve a Holland-Rose páros már tetemes előnyt autózott ki magának. Az egyetlen pilóta, aki mindaddig tudta tartani a lépést a Blue Crownokkal Rex Mays volt, de a hajrá felé közeledve ő is egyre jobban kezdett leszakadni róluk.

Lou Moore két autója ekkorra már bőven a mezőny felett állt, a köztük lévő különbség azonban jelentős volt, lévén Holland több, mint 57 másodperccel vezetett csapattársa előtt.

hirdetés

Mauri viszont nem adta fel és 50 mérfölddel a vége előtt már sikerült 34 másodpercre faragnia hátrányát.

Mindössze tíz kör választotta már csak el a futamot a kockás zászlótól, amikor Moore-ék pitfalán megjelent egy csapattag kezében egy táblával, amin a Hollandnak címzett ‘EZY’ felirat volt olvasható, majd ezt követően előkerült egy újabb, ezúttal már Rose-nak szóló a ‘Még 10 kör van hátra’ mondattal.

Az ‘EZY’ kód a csapaton belüli, előzetes megállapodás értelmében azt jelentette, hogy ha az utolsó körökhöz érve valamelyik versenyzőjük van az élen, akkor a biztonságos célba érés érdekében vissza kell vennie a tempóból, a másik pilótának pedig tartani a pozíciót.

Az utasításnak Holland engedelmeskedett is és lassított, Rose azonban továbbra is teljes gázzal nyomta és nyolc körrel a leintés előtt már alig hét másodperc volt a lemaradása csapattársához képest.

 Moore a pitben gyorsan realizálta a helyzetet és azon kezdett aggódni, hogy Mauri pillanatokon belül befogja Billt és ekkor ádáz harcba kezdenek az elsőségért, ami nagy eséllyel balesetbe torkollhat, a biztos kettős győzelem helyett két összetört autót eredményezve.

A csapat újabb táblákat mutatott fel. Hollanddel annyit közöltek, ‘OKAY’ utalva arra, hogy tökéletes pozícióban van és mindent ugyanúgy csináljon, ahogyan addig, míg Rose-zal egyszerűen csak tudatták, hogy a második helyen áll.

Hét körrel a leintés előtt Maurinak esze ágában sem volt feladni a győzelmet és az utasításra fittyet hányva padlóig nyomta a gázt, aminek eredményeként a tempója bő tíz mérföld per órával magasabb volt a csapat kérésre spóroló üzemmódban vezető Billénél.

Ennek megfelelően hamarosan utol is érte csapattársát és játszi könnyedséggel elszáguldott mellette.

Az újonc ekkor még nem gyanított semmit, mivel végig a saját versenyére koncentrált, így azt hitte, veterán kollégája körhátrányban van és ezzel a manőverrel éppen a körét vette vissza.

Az előzés pillanatában Rose még integetett is egyet Hollandnek, aki viszonozta a gesztust azt gondolva, hogy csapattársa már előre gratulált neki a küszöbön álló győzelméhez.

Amint Mauri az élre állt a gárda pitjében pánikhangulat alakult ki. A pilóták tájékoztatásával megbízott csapattag fel is írta a Rose-nak szóló táblára, hogy az első helyen áll, ami láttán Moore annyit mondott neki: „Ne engedd, hogy Holland ezt meglássa!”.

Az utolsó körökben Billnek folyamatosan mutatták az ‘EZY’ kódot, aki ennek megfelelően tartotta is a némiképp visszafogott sebességet.

A kockás zászló után a mezőny autói még két extra, biztonsági kört teljesítettek .

Ez bevett szokásnak számított akkoriban, mivel a csapatok attól tartottak, hogy ha az időméréskor valami hiba történik, akkor az autó mellett nem a valóban megtett versenytávot tüntetik fel, ami a jó helyezésükbe kerülhet.

Ezt követően Rose egyből a győzelmi ceremóniára kijelölt területre hajtott, ahol a rá váró újságíróknak úgy nyilatkozott, hogy csak azért tudott győzni, mivel Hollandnek váratlanul motorproblémái adódtak.

A tajtékzó Moore rögtön korrigált és nem csak azt jelentette ki a sajtó képviselői előtt, hogy semmilyen gond nem volt Bill erőforrásával, de arról is szót ejtett, hogy az ‘EZY’ kódot a kettős győzelem érdekében mindkét versenyzőnek szánták.

Az üzletember ennek kapcsán magára vállalta a felelősséget és nyilvánosan elnézést kért a felfordulásért.

Holland akkor tudta meg, hogy mégsem az övé az Indy 500 győzelem, amikor kihajtott a pitbe és meghallotta, amint a hangosbeszélőn az ő nevét a második helyezettként mondták be.

„Miért utasítottak folyamatosan arra, hogy tartsam a lassabb tempót?” – fakadt ki a csalódott és dühös Bill. „Visszavettem, még integettem is Rose-nak amikor elment mellettem. Azt hittem, hogy egy körrel vezetek előtte.”

Holland szavait senki nem kommentálta a csapaton belül, később azonban néhány újságíró azt állította, hogy hallották, amint a Lou Moore garázsból ordibálás szűrődött ki és Bill „határozottan boldogtalannak tűnt”.

A versenyt mindössze tizenkét autó fejezte be, a top 10-ben pedig csak két olyan jármű volt megtalálható, amelyeket a késői megállapodás után mégis nevezési engedélyt kapott ASPAR-os pilóták vezettek.

Rose átlagsebessége 116.338 mph volt, ami 28 mph-val bizonyult lassabbnak a verseny 200 köréből 143-at az élen töltött Hollandénél.

A harmadik helyet Ted Horn kaparintotta meg, aki egyébiránt arról nevezetes, hogy tíz Indy 500-ából zsinórban kilencet zárt a legjobb négy között, győzni viszont soha nem tudott.

A másnapi újságok címoldalon hozták az Indy 500-on történteket, egyaránt Holland szavait idézve, aki keserűen úgy fogalmazott:

„Ez volt a legpiszkosabb eljárás, amivel valaha találkoztam. Minden, amit kaptam az ‘EZY’ kódjelzés volt. Azt hittem, Rose már körhátrányban van mögöttem. Félgázon mentem, amikor ő elsuhant mellettem. Még integettem is neki, azt hiszem ez egy tízezer dollár értékű kézmozdulat volt. Senki egy szót sem szólt a csapattól, azt is a hangosbeszélőből tudtam meg, hogy nem én nyertem. Ekkor rákérdeztem az egyik szerelősrácnál, hogy miért nem mondták ezt meg nekem, mire ő csak annyit válaszolt, hogy Moore megtiltotta nekik. Kilencven mérföld per órával vettem be a kanyart, miután megkaptam az ‘EZY’-t. Azt hittem, a győzelem már a zsebemben van. Ha nincs ez az utasítás, akkor másfél körrel nyerek. Hogy őszinte legyek, nem tudom ez egy hiba volt-e a csapat részéről, vagy direkt csinálták.”

Moore azonnal próbálta menteni a menthetőt.

„Nincs kedvezményezett versenyző a csapatnál. Az ‘EZY’ jelzést mindkettejüknek szántuk. Tudom, hogy nagyon sok pletyka kering. Sajnálom, ha félreértés történt. Bill előtt fényes jövő áll.”

Rose szintén méltatta az újoncot.

„Minden tiszteletem Hollandé. Ha ő nem lassul le az utolsó pár körben, akkor én a második vagyok, de ennek is ugyanannyira örültem volna. Azt hittem, valami baj van Bill autójával, tényleg.”

Az újonc kvalifikációs teljesítménye láttán Moore még a verseny előtt egy újabb szerződést kötött vele, aminek értelmében Holland két évre elkötelezte magát a csapatnál.

Az ‘EZY’-fiaskó után azonban Moore felajánlotta Bill számára, hogy ha úgy dönt, akkor szabadon távozhat a kontraktusból minden jogi és anyagi következmény nélkül.

A versenyző ezt visszautasította és maradt a gárda kötelékében.

A történtek után az újságíró, egyben Moore személyes jó barátja, Norman Werking egy rádióinterjúban betekintést nyújtott az üzletember csapaton belüli politikájába.

Szavai pedig különösen annak fényében érdekesek, hogy Moore korábban maga is versenyzett és 1928-1936 között kilenc alkalommal is elrajtolt az Indy 500-on, egyéni legjobbjaként két harmadik és egy második helyet szerezve.

„Lou a pilótáira nem emberi lényekként tekintett. Ha megtehette volna, hogy robotokat ültet a gépekbe, biztos élt volna ezzel csak azért, hogy kiiktassa az emberi hiba lehetőségét. Ez a válasz a Mauri Rose – Bill Holland botrányra: Lou számára ők csak X és Y versenyzők voltak. Személy szerint én úgy gondolom, hogy nem szándékosan hozták ki Rose-t győztesnek. Lou mindent gazdasági szemmel nézett, a szerződések alapján pedig Holland a pénzdíj 35%-át tarthatta volna meg, Rose viszont 40%-át. Ebből a szempontból kifizetődőbb lett volna neki, ha Bill nyer.”

Évekkel később a témában megszólalt Mauri Rose fia, Mauri Rose Jr., aki lényegében megerősítette, hogy az apja nagyon is jól tudta, az ‘EZY’ kód neki is szólt, de a csapat utasítására fittyet hányva a saját kezébe vette a versenyt.

„Apu mindig azt mondta, hogy amikor az autó a garázsban, vagy a pitben volt, akkor Lou Moore a vezér, a pályán viszont már ő maga a főnök a volán mögött. Pontosan ennek megfelelően is cselekedett. Moore-t igazából nem érdekelte, hogy ki győz egészen addig, amíg mindkét autó az első két helyen van. Apu meg akarata nyerni a futamot, ezért ment a Speedwayre. Amikor Holland visszaintett neki, az pedig csak még jobban feltüzelte.”

Az 1947-es befutó a következő évi Indy 500-on is megismétlődött: Rose – ezúttal már trükközés nélkül – nyert, megszerezve harmadik Indy 500 győzelmét, a második helyen pedig Holland ért célba.

1949-ben azonban a sors igazságot szolgáltatott.

Az azévi Indy 500 hajrájában újfent Holland vezette a versenyt, a második helyet pedig Rose birtokolta. Ekkor a Moore-csapat pitfalán ismét megjelent az ‘EZY’ tábla, amit Bill tiszteletben tartott, Mauri viszont egy az egyben lemásolva a két évvel korábbi forgatókönyvet spórolás helyett még jobban beletaposott a gázba, befogta csapattársát, majd el is száguldott mellette megkaparintva az első helyet.

Az autó azonban nem bírta a Rose által diktált brutális tempót és lassulni kezdett, aminek következtében Holland visszavette a vezetést és végre beteljesíthette az álmát az Indianapolis 500 Victory Lane-jén.

Az ünneplés mellett Lou Moore mérhetetlen dühöt is érzett amiatt, hogy a végül nyolc kör hátrányban csak a tizenharmadikként rangsorolt Rose magasról tett az ő utasítására, így azonnali hatállyal kirúgta a csapattól.

Mauri Rose még két Indianapolis 500-on vett részt immár Howard Keck autójával. 1950-ben a harmadikként zárt, 1951-ben pedig egy baleset következtében már a 126. körben búcsúzni kényszerült, ami a tizennegyedik pozíciót jelentette számára az összesítésben.

A versenyző 1967-ben még egyszer visszatért a versenyre, miután az Indianapolis Motor Speedway akkori elnöke, Tony Hulman felkérte arra, hogy a pace carral ő vezesse fel a mezőnyt a zöld zászlóig.

Bill Holland 1950-ben egy újabb második helyet szerzett Johnny Parsons mögött az Indy 500-on, egy évvel később azonban az AAA egy évre eltiltotta a versenyzéstől, miután részt vett egy jótékonysági futamon Floridában. A szankció oka az volt, hogy ezen eseményt a NASCAR bonyolította le, az AAA akkori szabályai szerint pedig a pilótáiknak szigorúan tilos volt más felügyelő szervezetek által kiírt viadalokon szerepelniük.
Holland 1953-ban rajtolt el utoljára az Indianapolis 500-on, de csak a tizenötödikként végzett miután technikai problémák miatt a 177. körben a futam feladására kényszerült.

A Lou Moore-féle ‘EZY’ tanúsítja, hogy a csapatutasítás és az annak ellenszegülő versenyzők már a második világháború utáni motorsportban is megtalálhatóak voltak. Egyúttal pedig arra is példaként szolgál, hogy igenis létezik az a bizonyos karma.

képek: IMS, IndyCar