Az Indy 500 történetének legbizarrabb autója

A hatvanas évek derekán Smokey Yunick megálmodott egy radikális, összetéveszthetetlen dizájnú autót az Indianapolis 500-ra. A jármű már bemutatása pillanatában valódi ikonná vált, noha soha nem mutatkozhatott be éles versenykörülmények között.

Évszázados történelme során az Indianapolis 500 számos innovatív, autóipari megoldást vonultatott fel. Vannak köztük olyanok, amelyek nélkül ma már nem lehetne elképzelni a sportágat (lásd. pl. visszapillantó tükör), ahogyan arra is bőven akadt példa, hogy egy korszakalkotónak hitt megoldás sorsa végül a bukás lett.

Ez utóbbi kategóriába tartozik Smokey Yunick egyik saját tervezésű autója is, amely azonban annak ellenére, hogy el sem jutott a zöld zászlóig, meghökkentő külseje révén mégis az Indianapolis Motor Speedway egyik ikonikus versenygépévé vált

Az ukrán bevándorlók sarjaként már az Egyesült Államokban született Henry Yunickot jó eszű gyerekként tartották számon, édesapja hirtelen halála után azonban 1939-ben, 16 éves korában kénytelen volt abbahagyni tanulmányait, hogy a családi farmon dolgozhasson.

A szerencsétlen fordulat megpecsételte Yunick további életét, csak éppen sokkal pozitívabb előjellel, mint azt elsőre gondolnánk.

Az ambiciózus tinédzser számára a farmon való munka, amibe a traktorok és egyéb gépek karbantartása is beletartozott, azt is lehetővé tette, hogy kedvére fejlessze szerelői képességeit. Yunick a szabadidejében sem távolodott el a technikai dolgoktól és előszeretettel mérette meg magát motorkerékpár versenyeken, amelyekre kivétel nélkül a saját maga által épített kétkerekűekkel nevezett.

Itt ragadt rá egyébiránt a ‘Smokey’ becenév, utalva az egyik motorjára, ami a pályán a többiekével összehasonlíthatatlan füstfelhőt volt képes produkálni.

1941-ben, amikor az amerikaiak beléptek a második világháborúba, Yunick is csatlakozott a légierőhöz több, mint ötven európai bevetést teljesítve a ‘Smokey és a tűzoltók” nevet viselő B-17-es Flying Fortresszel.

 

A pilótaként eltöltött időszaka alatt szerelmesedett bele a finoman szólva is egyedi megjelenésű Blohm & Voss BV 141-es katonai felderítőgép dizájnjába.

A modell, amelyből mindösszesen harmincnyolc darabot gyártottak le, arról vált ismertté, hogy az üvegezett pilótafülkét konkrétan a jobb oldali szárnyra tervezték, a motor és a törzs pedig ezzel párhuzamosan, bal oldalt helyezkedett el.

A háború után Yunick a floridai Daytonába költözött, ahol 1947-ben megnyitotta saját, szerényen csak ‘Smokey’s Best Damn Garage in Town’ névre keresztelt autószerelő-műhelyét.

hirdetés

Smokey szaktudásának villámgyorsan híre ment, a vállalkozásnak pedig nem csak magánszemélyek, de profi versenycsapatok is kuncsaftjai lettek.

Köztük volt a NASCAR Grand Nationals-szel szemező Marshall Teague is, aki azzal kereste meg Yunickot, hogy segítsen neki összehozni egy jó autót a szériában való bemutatkozásra.

Smokey rábólintott a feladatra, noha mindaddig köszönőviszonyban sem volt stock-car gépekkel.

Ő azonban imádta a kihívásokat és rögtön neki is állt, hogy felkészítsen egy Hudson Hornetet, amelyet aztán a későbbi kétszeres bajnok Herb Thomas vihette először pályára a Grand Nationals 1951-es szezonjában, az azévi, darlingtoni Southern 500-at pedig meg is nyerte vele.

 

Ez volt az az áttörés, aminek köszönhetően Yunick neve egyszer és mindenkorra ismertté vált a NASCAR-on belül.

Már az ötvenes évek első felében a Chevrolet nem hivatalos versenycsapatának vezetője lett, később pedig a Ford és a Pontiac zászlaja alatt is megfordult.

Utóbbi gyártó autójával 1960-ban Marvin Punch-csal a volán mögött, majd 1961-ben Fireball Roberts vezetésével – is megnyerte a Daytona 500-at, ezzel ő lett a verseny történetének első, kétszeres győztes autótulajdonosa.

1958-ban Yunick figyelme egyre inkább az open-wheel szakág felé fordult, amire a szabad fejlesztések lehetőségének hála valódi játszótérként tekintett.

Smokey fantáziájának és mérnöki képességeinek révén vonulhatott be a sporttörténelembe 1959-ben a mára legendásnak számító Reverse Torque Special, emellett pedig neki tulajdonítják az aerodinamikai korszak kezdetét köszönhetően annak a húzásának, hogy az 1962-es Indy 500-on szárnyat helyezett el Jim Rathmann roadsterére.

Az elem nagy mértékben megnövelte a leszorítóerőt. Ennek hála Rathmann olyan kanyarsebességet tudott elérni, amilyet mindaddig nem pipált az IMS 2.5 mérföldes oválja, a nagy légellenállás miatt azonban az átlagtempó mégis viszonylag alacsonynak bizonyult.

Az Indy 500-at akkoriban felügyelő United States Auto Club végül betiltotta a szárnyak használatát, nem sokkal később azonban az elemek újra feltűntek a Can-Am bajnokságban, majd a Forma 1-ben is.

A USAC aztán a hetvenes évek elején úgy döntött, ismét legálissá teszik az alkalmazásukat.

Yunick 1964-ben újra képviseltette magát a Speedwayen és amit magával vitt, attól mindenkinek leesett az álla.

Smokey közel két évtizeddel a második világháborús szerepvállalása után sem tudta kiverni a fejéből a Blohm & Voss BV 141 bizarr aszimmetriáját és úgy érezte, ezt a dizájnt tökéletesen át lehetne ültetni a szárazföldre, azon belül is az IMS ováljára.

A repülőgép kialakítása által inspirálva az autó cockpitjét bal oldalra helyezte át, ami súlyelosztás szempontjából igencsak biztató perspektívába helyezte a majdani éles bevetést.

A furcsa jármű már bemutatása pillanatában komoly rajongótáborra tett szert, beleértve az IMS legendás elnökét, Tony Hulmant is.

Az ember, aki ténylegesen pályára is vihette az autót a NASCAR veterán, az Indy 500-on azonban újoncként megjelenő Bobby Johns volt.

A tősgyökeres floridai versenyző rendkívül optimistán nézett a kihívás elébe és többször is lenyilatkozta, száz százalékig biztos abban, hogy képes lesz kvalifikálni magát a tradicionálisan harminchárom fős mezőnybe.

Az edzések során azonban kiderült, hogy a meghökkentő autó teljesítménye messze elmarad a várttól.

A kvalifikáció utolsó napján aztán jött a kegyelemdöfés, miután Johns az 1-es kanyarban elvesztette a gép felett az uralmát és nagy erővel a külső falnak vágódott.

A versenyző egy karcolás nélkül megúszta a balesetet, a hivatalosan Hurst Floor Shift Special névre keresztelt, a cockpit külleme miatt viszont csak ‘kapszulaautóként’ emlegetett jármű azonban olyan mértékben összetört, hogy már nem tudták időben megjavítani egy újabb kvalifikációs kísérlet megtételéhez.

Yunick radikális kreációjának ennyiben ki is merült a pályafutása, pláne, hogy az 1965-ben eszközölt szabálymódosítások – amelyben többek között a cockpit pozícióját is meghatározták – után már nem is kapott volna engedélyt a nevezésre.

A fiaskót követően Yunick újra működőképes állapotba hozta a Hurst Floor Shift Specialt, majd eladta az Indianapolis Motor Speedway múzeumának, ahol érthető okokból máig az egyik legnépszerűbb látványosságnak számít.