A bunyó, amely örökre megváltoztatta a NASCAR-t

Már jóval a rajt előtt borítékolható volt, hogy az 1979-es Daytona 500 korszakalkotó jelentőségű lesz. Arra azonban senki nem számított, hogy végül egyetlen, a leintést követő perc lesz az, amivel a verseny örökre beírja magát a motorsport történetébe.

Vannak események, amelyek annyira ikonikusnak számítanak, hogy az utókor saját elnevezést is kreált számukra. Ilyen Alex Zanardi híres, Bryan Hertával szembeni manővere a CART PPG Indy Car World Series 1996-os, Laguna Seca-i futamán, amelyet csak úgy ismerünk, mint ‘Az Előzés’ (The Pass).

Tizenhét évvel korábban, a NASCAR Cup Daytona 500-án pedig nézők millió lehettek szemtanúi annak, amint kitör ‘A Bunyó’ (The Fight).

A NASCAR minden korábbinál jobban készült az 1979-es szezon nyitányára, mivel ebben az évben először, szó szerint kiléphettek a nagyszínpadra.

A CBS jóvoltából ugyanis a Daytona 500 lett az első olyan ötszáz mérföldes verseny, amelyet teljes egészében, élőben közvetítettek a teljes Egyesült Államok területén.

Ekkoriban ezt még maga az Indianapolis 500 sem mondhatta el magáról, amely hiába számított az USA legnagyobb presztizsű viadalának, a televízió előtt ülő nézők csak a leintés után órákkal, az esti időszakban láthatták felvételről, akkor is gyakran alaposan megvágva.

A nagy napon az anyatermészet is a CBS és a NASCAR mellett állt. Az ország észak-keleti és középnyugati részét a verseny hétvégéjén hatalmas hóviharok bénították meg, aminek következtében az érintett területeken lakók lényegében a saját házukon belül rekedtek, ez pedig mondani sem kell nagyon kedvező helyzet volt a tévés nézettségi ráta szempontjából.

Amint pedig eljött a rajt pillanata, villámgyorsan körvonalazódott, hogy a Daytona 500 izgalom szempontjából sem fogja meghazudtolni önmagát, megelégedettséggel töltve el a NASCAR és a CBS jelenlévő tisztviselőit.

A verseny lényegében egy percig sem „ült le”, alig akadt olyan kör, amely eseménytelenül zajlott volna, a kiélezett harcokat pedig jól szemlélteti, hogy a 41 autót számláló mezőnyből mindössze húsz látta meg a kockás zászlót.
A győzelem végül Richard Petty-nél landolt, aki ezzel pályafutása hatodik Daytona 500-as sikerét ünnepelhette.

Csak ez ott, akkor senkit nem érdekelt.

A futam hajrájában az áhított elsőségért két, az imént említett Királyhoz hasonlóan nagy népszerűségnek örvendő pilóta harcolt.

A #11 Oldsmobile volánja mögött az a Cale Yarborough nyomta a gázt, aki a NASCAR történetében először tudott egymás után három bajnoki címet begyűjteni (1976, 1977, 1978), ezt a fegyvertényt azóta egyedült Jimmie Johnsonnak sikerült végrehajtania – igaz, ő 2006-2010 között meg sem állt zsinórban ötig.

Yarborough nemezise, az 1967-es Grand National (a Cup Series elődje) szezon és az 1970-es Indy 500 legjobb újonca, Donnie Allison szintén Oldsmobile-t vezetett, szám szerint az 1-est.

A két klasszis a verseny finiséhez közeledve tekintélyes előnyt autózott ki magának a mezőny többi tagjához képest, amint pedig lengett az utolsó kört szimbolizáló fehér zászló úgy tűnt, az áhított győzelem végül Allison kezében landol.

Yarborough azonban nem adta fel, folyamatosan támadta kollégáját, a Daytona International Speedway hátsó egyenesében pedig meg is kísérelte az előzést. Allison válaszként blokkolta az utat előtte, majd amikor Cale be tudott szúrni melléje villámgyorsan ráhúzta a kormányt.

Yarborough ettől autójának bal oldali kerekeivel ráfutott a fűre, aminek következtében elvesztette uralmát a gép felett és nekicsapódott Allisonnak. Bár mindketten igyekeztek korrigálni, de ennek csak további ütközések lettek az eredményei és másodperceken belül a hármas kanyar külső falában találták magukat, majd visszacsúsztak a pálya belső részére.

A győzelem így a mindaddig a harmadikként jegyzett, Yarborough-hoz és Allisonhoz képest több, mint fél kör lemaradásban állt Petty ölében landolt.

Miközben a saját csapatával, a Petty Enterprisesszel versenyző Király és népes rajongótábora elkezdte ünnepelni a történelmi – mint fentebb már említésre került – hatodik Daytona 500 győzelmet, Bobby Allison a levező körön leállította a motort, hogy megnézze a testvérét.

A folytatás már sporttörténelem.

„Donnie már majdnem megnyerte a versenyt, amikor Cale egyszerűen nekiment” – emlékezett vissza Bobby 2010. május 11-én, az észak-karolinai Charlotte-ban lévő NASCAR Hírességek Csarnokának hivatalos megnyitóján.

„Én keresztülhajtottam a törmeléken, mivel a dolgom az volt, hogy befejezzem a futamot. Láttam közben, hogy Donnie kimászik az autójából, tehát tudtam, hogy nem sérült meg komolyabban. Miután körbeértem és áthaladtam a kockás zászló alatt, elindultam a levezető körre és a baleset helyszínénél odakiáltottam Donnie-nak, hogy visszavigyem-e a pitbe.

Ekkor Cale rám ordított, hogy az egész az én hibám volt. Az enyém, aki akkor a közelben sem volt! Nem tudom, ezt egyáltalán hogy gondolta! Azt hiszem, válaszként megkérdőjeleztem a származását, amit nagyon nem kellett volna, mert elkezdett felém rohanni, néhány méterre tőlem hirtelen megállt, mondott valamit, mire én újra szóba hoztam a felmenőit, igaz kicsit már cifrábban, mint azelőtt. Ebben a pillanatban rám rontott és a kezében lévő sisakját nagy erővel az arcomnak vágta. Baromira fájt, aztán meglepetten láttam, hogy a vér már az ölembe csurog. Kiugrottam az autóból, mert úgy éreztem, ezt a dolgot ott helyben, azonnal el kell intézni. A folytatás az én verziómban természetesen az, hogy miután kiszálltam, Yarborough megütötte az öklömet az orrával.”

A verekedésbe Donnie Allison is bekapcsolódott. A három férfit csapattagok és sportbírók egyaránt próbálták szétválasztani, több-kevesebb sikerrel.

Mindezt élő adásban, Egyesült Államok-szerte nézők millióinak szeme láttára.

Nem árulunk el meglepő dolgot azzal, hogy az esti híradókban, valamint a másnapi újságokban maga a verseny, beleértve Petty győzelmét csak egy mellékes információt képezett. A szenzáció a Yarborough-Allison összecsapás lett, ami bár alig tartott egy percig, mégis elegendő lett ahhoz, hogy még négy évtized múltán is a NASCAR egyik legikonikusabb eseményének számítson.

Ironikus módon az esetnél jobb dolog nem is történhetett volna a szervezettel. A NASCAR népszerűsége néhány nap alatt hatalmasat nőtt, ami a helyszíni és televíziós nézőszámban egyértelműen megmutatkozott. Az emberek – még azok is, akiket amúgy hidegen hagyott az autóversenyzés – elkezdték követni a futamokat csak, hogy lássák, vajon legközelebb mivel rukkolnak elő a fiúk.

A NASCAR azonban már nem volt ennyire elnéző és az Allison testvéreket, valamint Yarborough-t egyaránt 6.000 dollár pénzbírsággal sújtotta. Emellett Donnie-t hat hónap próbaidőre helyezték, mivel úgy látták, direkt húzott rá 190 mph feletti tempó mellett Cale-re, elindítva ezzel a mindkettejük kiesését maga után vonó balesethez vezető láncreakciót.

„Mindhármunknak fejenként 6.000 dollárt kellett kiperkálnunk a történtek miatt, mivel [a NASCAR-nál] úgy látták, hogy ezzel negatív fényben tüntettük fel a sportágat” – mondta egy 2011-es, FOX-nak adott interjúban Bobby Allison, aki tisztában van azzal, hogy a daytonai ökölharc révén beírta magát a stock-car szakág történelmébe, emellett azonban azt sem rejtette véka alá, hogy úgy érzi, valamilyen szinten kihasználták őket.

„Mint kiderült, pontosan a NASCAR lett az, akik a legtöbbet profitáltak belőle. Rengeteg pénzt kerestek és még mindig keresnek azzal, hogy eladták a képek és videófelvételek jogait a médiának, beleértve dokumentumfilmeseket is, cikkek és riportok tízezrei születtek ‘A Bunyóról’, annak érdekében, hogy a nézettség növelése céljából kielégítsék az emberek veleszületett kíváncsiságát.

A ránk kirótt 6.000 dolláros bírság horribilis volt. Akkoriban a NASCAR még nem számított mainstreamnek, nem voltak dollármilliókat hozó szponzorok, még a legjobb versenyzőknek sem járt a manapság megszokott, rocksztárokhoz méltó fizetés. Ők mégis példát akartak statuálni velünk, miközben a mai napig kőkemény pénzeket keresnek azzal, hogy újra és újra felhozzák az 1979-es Daytona 500 utáni percek sztoriját.”

Bobby hozzátette, hogy a NASCAR végül mégis visszautalta nekik a helyezésekért járt pénzdíjat.

„Én a 11. helyen végeztem, amiért 4.000 dollár járt, tehát muszáj voltam megkérni otthon a feleségemet, Judy-t, hogy írjon már egy csekket 2.000 dollárról, hogy ki tudjam fizetni a büntetést, máskülönben a következő héten nem versenyezhettem volna. Az elkövetkezendő hetekben viszont mindannyian jófiúk voltunk, ezért a NASCAR úgy döntött, visszafizeti a 4.000 dollárt, Judynak viszont még mindig lógnak 2.000-rel.”

Yarborough egy 2008-as, a New York Times-nak adott interjújában maga ismerte el, hogy a karrierje során szerzett három bajnoki címéről és négy Daytona 500 győzelméről összesen nem kérdezték tizedannyit sem, mint arról a bizonyos ökölpárbajról, vagy ahogyan mindenki csak hivatkozott rá ‘A Bunyóról’.

„Milliószor elmondtam már és máig tartom is, hogy újra megtenném” – válaszolta Yarborough arra a kérdésre, megbánta-e azt a bizonyos első ütést.

„Enyém volt a leggyorsabb autó olyan tökéletes beállításokkal, hogy simán kilőhettem volna Donnie mellett. Talán ez volt az egyetlen hiba a részemről. Könnyedén elmehettem volna mellette és akkor lazán megnyerem a versenyt. Én viszont megpróbáltam show-t csinálni. Sajnos végül tényleg egy nagy show lett belőle. A NASCAR szempontjából viszont ez volt a legjobb forgatókönyv, ami csak megvalósulhatott.”

Yarborough azt is elárulta, hogy Bobbyval együtt gyorsan túlléptek a történteken és már a verseny követő napon együtt mentek horgászni, a kettejük közti jó kapcsolat pedig máig változatlan.

Az 1979-es Daytona 500 az összeesküvés-elméletek híveinek is kedvenc témáját képezi, mondván ez a verekedés és annak utána tapasztalt, a NASCAR számára pozitív előjelű utóélete adta az ihletet a versenypályákon később bekövetkezett számos, gyakran valóban színpadiasan előadott, pilóták közti konfrontációkhoz.

Abban azonban mindenki egyetért, hogy az Allison fivérek és Yarborough közti összecsapás vezette be a NASCAR-t a mainstream médiába, ezzel örökre megváltoztatva a sportot.