A versenyző, aki egy évtizeden át raboskodott saját teste börtönében

Az autóversenyzés az első pillanatától kezdve rendkívül rizikós üzemnek számít, és mint olyan, számos tragédiát vonultatott fel történelme során.

A sportág áldozatai között ugyanúgy megfordulnak már életükben is legendának számított szupersztárok – lásd. például Ayrton Senna és Dale Earnhardt -, mint a végzetes pillanatig szinte teljesen ismeretlen versenyzők, akik szomorú módon épp haláluk körülményei miatt maradtak meg a köztudatban, gondoljunk csak Gordon Smiley-ra, vagy éppen Russell Phillips-re.

Don Williams neve azonban még az imént említett két kollégájához képest is ismeretlennek számít a nagyközönség előtt, pedig az ő sorsa sokkal szívszorítóbban alakult az övékénél, példaként szolgálva arra, hogy igenis van rosszabb a halálnál.

Gordon ‘Don’ Williams 1947. május 14-én látta meg a napvilágot a Florida állambeli Madison városában.

A család tulajdonában lévő, meglehetősen sikeres műszaki kiskereskedésnek hála Don és két nővérének gyermekkora teljes anyagi biztonságban telt, az egyetlen feladatuk pedig a tanulás volt, miután a szülők nem titkoltan értelmiségi pályákra szánták csemetéiket.

Az édesapa, Gordon Sr., valamint az édesanya, Robbie erőfeszítéseit siker is koronázta és mindhárom gyermek elsőre felvételt nyert az általuk kiválasztott egyetemekre.

Don alma matere a Floridai Állami Egyetem lett, ahol a fiúszövetség tagjaként viharos gyorsasággal a diákközösség meghatározó alakjává vált. Ambíciózus viselkedését, rámenősségét és céltudatosságát látva senki sem lepődött meg azon, hogy tanulmányai végeztével kitüntetéssel vehette át diplomáját üzleti gazdaságtanból.

A nagybetűs életbe kilépve Don a családja példáját követve műszaki cikkek kereskedésével kezdett foglalkozni először Floridában, majd területét hamarosan kiterjesztette Georgia államra is.

Mindeközben persze a szebbik nemet sem hanyagolta, méghozzá olyannyira nem, hogy szinte az összes városban, ahol megfordult várta őt egy barátnő – akik persze mind azt hitték, ők az egyetlenek Don életében.

A fiatal, nőcsábász üzletembernek azonban volt egy másik oldala is, szabadidejében ugyanis sutba dobta gondosan vasalt ingjeit, hogy regionális, dirt pályás versenyeken mérethesse meg magát.

A szülei azonban egy pillanatra sem rejtették véka alá, hogy nem nézik jó szemmel fiuk hobbiját, aki így a családi békesség érdekében igyekezett titokban hódolni szenvedélyének, amibe csak a nővéreit avatta be.

Persze Gordon Sr.-t és Robbie-t nem volt egyszerű átvágni, így pontosan tudták legkisebb gyermekük mikor és hol tapossa a gázpedált, de az “amiről nem beszélünk, az nem létezik” elvet követve inkább szóba sem hozták.

Don rajongva szerette a családját, ezért nem esett nehezére, hogy idősödő szülei házában maradjon és segítse őket ott, ahol csak tudja. Pláne, hogy rengeteg utazással járó munkája amúgy sem nyújtott volna optimális talajt ahhoz, hogy saját otthont teremtsen magának.

Az autóversenyzéssel Williams 26 évesen, 1973-ban kezdett foglalkozni profi szinten, hamarosan pedig már nem nagyon akadt olyan floridai dirt pálya, ahol ne jutott volna el a győzelemig.

A regionális futamok sztárjává válva egyre több és több trófea bukkant fel a családi házban, a szülők azonban továbbra is úgy tettek, mintha azok nem is léteznének.

Don álmainak netovábbja azonban a 2.5 mérföldes Daytona International Speedwayen való versenyzés volt, 1979-ben pedig úgy döntött, eljött az ideje annak, hogy ezt meg is valósítsa.

Az ekkor 31 éves Williams kifizette a NASCAR licenchez szükséges 25 dollárt, vett egy Chevrolet Chevelle versenyautót és azon melegében beadta a nevezését a Winston Cup Daytona 500-át megelőzően kiírt Late Model Sportsman Division (a mai Xfinity Series elődje – nem összetévesztedő a hírhedt, 1989-96-os Sportsman Divisionnel!) Sportsman 300 nevű futamára.

Ambícióiban az sem gátolta meg, hogy korábban még soha nem vezetett fél mérföldnél hosszabb oválon, sőt, még aszfaltozott pályán sem.

Don természetesen semmit sem árult el a terveiből a szüleinek, így ők végig abban a hitben voltak, hogy gyermekük üzleti ügyben utazik Daytonára.

El lehetett képzelni tehát azt a meglepetést, ami édesanyját érte, miután február 17-én, a reggeli újságban meglátta a Sportsman 300 kvalifikációjának végeredményét, a listán Don Williams nevével.

Robbie tudta, hogy a fia melyik motelben szállt meg, így azon nyomban tárcsázta a recepció számát, itt azonban nem tudták kapcsolni Dont, mivel ekkor már a pályán tartózkodott.

Ha mindez nem lett volna elég, az asszony néhány órával később telefonhívást kapott Daytonáról, a vonal másik végén viszont nem a fia, hanem a Halifax Kórház egy alkalmazottja volt a testvére halálhírével.

Mindeközben Dont – aki nagyon közel állt a nagybátyjához – senki sem tájékoztatta a szomorú fejleményről, így teljes lelki nyugalommal, a 38. rajthelyről várta a verseny zöld zászlaját.

A nagy daytonai álom azonban csak a negyedik körig tartott Williams számára, amikor is a hátsó egyenesben, egy tömegkarambol részeként Joe Frasson és Freddy Smith összeütközött, előbbi autója pedig ezt követően a pálya kellős közepén fulladt le.

Az érkező Delma Cowart már nem tudta elkerülni a veszteglő járművet és teljes erővel megtorpedózta, fekete füstfelhővel kísért látványos tűzgömböt generálva. Csodával határos módon Frasson épségben ugrott ki az autóból, amit látva a közönség tapsviharban tört ki.

Ekkor ugyanis még nem tudták, hogy a legsúlyosabb sérülést egy olyan versenyző szenvedte el, akinek nem is volt közvetlen köze a horrorisztikus jelenetsorhoz.

A mezőny hátsó részében haladó Williams az előtte zajló eseményeket látva megpróbálta elkerülni a káoszt, de igyekezetében végül a falnak csapta a 68-as számú Chevy Chevelle-t, majd visszacsúszott a pálya belső területére (más verziók szerint ekkor egy másik autó is eltalálta).

“Hirtelenjében füst tört elő Don autójából” – emlékezett vissza a dirt pályás csapatfőnöke, egyben barátja, a balesetet a helyszínről végignézett James Colburn.

“Tapasztalatlanságából adódóan talán túl erősen taposott a fékre, ha nem pánikolt volna be ennyire, akkor szerintem nem vesztette volna el az uralmát az autója felett.”

Don sisakja és a szemüvege teljesen érintetlen maradt, a segítségére sietők azonban döbbenten tapasztalták, hogy teljesen eszméletlen, a füleiből pedig patakzik a vér.

A pilótát azonnal kórházba szállították, ahol megállapították, hogy többek között koponyaalapi törést, továbbá szem-, mellkasi és végtagsérüléseket szenvedett.

A Williams szülőkkel – akik ekkor a madisoni házban, közeli barátaikkal körülvéve gyászolták Robbie nemrég elhunyt bátyját – a NASCAR saját tiszteletese, Hal Marchman telefonon közölte Don életveszélyes balesetének hírét.

A kagylót Gordon Sr. vette fel, aki azonnal indulni akart Daytonába, az atya viszont erre úgy reagált, hogy valószínűleg mire odaérnek, a fiuk már nem lesz az élők sorában.

A család természetesen a beszélgetés után útra kelt ugyanabba a kórházba, ahol alig fél nappal korábban már egy szeretett rokonukat elvesztették.

Az előzetes prognózissal ellentétben érkezésükkor Don még mindig életben volt, az orvosok erőfeszítései ellenére azonban mély kómába zuhant.

A következő négy hétben nem történt változás az állapotában, március 7-én viszont úgy tűnt, a család és a barátok imái meghallgatásra leltek, miután Don ekkor már képessé vált arra, hogy önállóan lélegezzen.

A hozzátartozók lényegében reggeltől-estig a kórházban tartózkodtak arra várva, hogy a reménybeli versenyző végre felébredjen.

A napok gyors egymásutánban teltek, a Williamsek által használt szállodaszobák és bérautók költségeit pedig a Daytona International Speedway vállalta magára.

A NASCAR az akkor létező legnagyobb összegű, 15.000 dolláros biztosítást kötötte Donra, hamarosan azonban a családnak szembe kellett néznie azzal, hogy ez a pénzmennyiség csak az elenyésző részét fedezni a drága orvosi kezeléseknek.

A 31 éves pilóta támogatására egy külön alapítványt hoztak létre, amelynek segítségével további 50.000 dollárt gyűjtöttek össze, de ez az összeg sem tartott sokáig.

A hetekből hónapok, a hónapokból évek lettek, Don pedig továbbra is éber kómában maradt.

A Williamsek eközben egyre elkeseredettebben kezdték vádolni a NASCAR-t, amely állításuk szerint nem, hogy a korábban beígért anyagi támogatást nem biztosította számukra, de még csak kapcsolatba sem léptek a családdal.

Mindezt alá is támasztja a tény, miszerint a NASCAR egyetlen vezető tisztviselője – beleértve a teljes France dinasztiát – sem volt hajlandó nyilatkozni Don balesetével, valamint annak következményeivel kapcsolatban.

Egy alkalommal a szerencsétlenül járt versenyző barátja, Thomas Bishop személyesen tett látogatást a szervezet elnöke, Bill France Jr. irodájában, hogy arra kérje, segítse promótálni a Don javára felállított alapítvány adománygyűjtő akcióját. France Jr. azonban nemet mondott.

„Úgy fogalmazott, hogy ‘ha ezt egy emberért megtennénk, akkor onnantól fogva mindenkivel szemben így kellene eljárnunk’” – nyilatkozta Bishop egy rádióműsorban.

“Aztán átadott egy másolatot abból a felelősségvállalási nyilatkozatból, amelyet Don is aláírt, elfogadva vele a verseny közben felmerülő kockázatokat, majd kitett az ajtón. Soha életemben nem kezeltek engem ennél undorítóbban. Soha nem bocsátok meg France-nak. Soha.”

A France család úgy volt vele, hogy Don személyében egy teljes mértékben tapasztalatlan versenyző (Daytona előtt még egyszer sem vezetett félmérföldnél hosszabb pályán, aszfaltozott vonalvezetésen pedig a gyakorlata konkrétan zéró volt) bevállalta az indulást egy számára ismeretlen közegben, ennek következtében pedig balesetet szenvedett. Az ő döntése volt, miért kellene ezért a NASCAR-nak egy centet is fizetnie?

Ne feledjük, akkoriban a szervezet alacsonyabban rangsorolt bajnokságaiban nem igazán voltak komolyabb feltételei a versenyeken való indulásnak, lényegében mindenki a saját felelősségére vett részt azokon.

Don a nyolcvanas éveket otthon, ágyhoz kötve, vegetatív állapotban töltötte a családtagjai, barátai, a helyi lelkipásztor, valamint a körülötte elhelyezett trófeái körében.

Azt, hogy mit fogott fel a körülötte lévő világból nem tudni.

A hozzátartozók elmondása szerint úgy tűnt, teljesen magánál van, érti mi történik, de mozgásképtelen, ezért csak remélni tudják, hogy a fiatal férfi tudatáig talán mégsem jutott el semmi. Jobb ebben a hitben élni, mint arra gondolni, hogy Don egy évtizeden át volt kénytelen a saját teste foglyaként élni.

“Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ‘Don, tudod mi történt veled? Ha igen, akkor hunyd be a szemed’” – mondta az édesanya a Spartanburg Herald-Journalnak 1984-ben.

“Becsukta a szemét, olyan erővel, hogy az egészséges embernél már könnyeket préselt volna ki.”

Don édesapja, Gordon 1988-ban meghalt.

A fizikális, de legfőképpen mentális megerőltetést már Robbie sem bírta sokáig és miután még ugyenezen év őszén idegösszeroppanás, valamint egyéb egészségügyi problémák miatt összeesett a saját otthonában, a hozzátartozók jobbnak látták, ha egy szeretetotthonba szállítják az idős asszonyt.

Don Williams végül 1989. május 21-én, tíz évig és kilencvennégy napig tartó kómát követően hunyt el, édesanyja pedig három esztendővel később, 1992-ben követte.