Amikor Jim Clark átruccant a NASCAR-ba (és Jochen Rindt volt a tartalékosa)
Öt évtizeddel ezelőtt egy valódi, európai szupersztár bukkant fel a NASCAR világában. Ennek pedig legalább akkora jelentősége volt, mint Juan Manuel Fangio sosem volt és Fernando Alonso már-már szappanoperába illő drámákkal teli Indy 500-ainak.
1967-ben Jim Clark karrierje csúcsán volt. Az ekkor 31 esztendős skót már kétszeres világbajnoknak mondhatta magát, az 1965-ös Indianapolis 500-on aratott elsőségével pedig a Borg-Warner Trófeára is felkerült az arcképe.
Miután a szezonzáró Mexikói Nagydíjon megszerezte huszonnegyedik F1-es futamgyőzelmét – amivel egyébiránt beállította az akkor Fangio által tartott rekordot is – Clark két kollégájával, Jochen Rindttel és Jackie Stewarttal rögtön a Bahamákra utazott egy kis kikapcsolódás reményében.
A vakációt azonban egy váratlan telefonhívás szakította meg, a vonal végén nem mással, mint magával Bill France-szal.
A NASCAR alapítója, egyben atyaúristene ekkoriban már hónapok óta dolgozott azon, hogy bajnokságának promócióját egy újabb fokozatba kapcsolja.
Ehhez pedig keresve sem találhatott volna jobb „eszközt” a világ legismertebb, legjobbnak tartott autóversenyzőinek részvételénél, akik közül történetesen néhányan pont Észak-Amerikában tartózkodtak.
Ami pedig a legszebb volt, hogy az F1-es szezon végeztével lényegében semmilyen elkötelezettségük nem volt a következő hetekre nézve.
A hatvanas évek ugyanis teljesen más világ volt, az akkori pilótákat nem kötötték olyan szigorú szerződések a csapatok és szponzorok részéről, mint manapság, ebből adódóan sokkal könnyebben mozoghattak a különböző szériák között.
Clark azok táborát erősítette, akik igyekeztek is élni a kínálkozó lehetőségekkel, így érhető módon nagyon izgatott lett, amikor France felajánlotta számára, hogy részt vehet a NASCAR Grand National (a mai főkategória, a Cup Series elődje) október 29-én, a rockinghami North Carolina Motor Speedwayen (jelenlegi nevén Rockingham Speedway) rendezendő American 500-án.
A telefonhívást néhány óra múlva egy távirat követte, amelyben a Holman-Moody csapat társtulajdonosa, John Holman közölte vele, hogy ha rábólint a futamra, akkor azon melegében rendelkezésére bocsátja az egyik autóját.
A gárda az év februárjában Mario Andretti révén megnyerte a Daytona 500-at, így Clark biztos lehetett abban, hogy egy versenyképes gépet tudhat majd maga alatt.
Ez volt az a pont, amikor a skót végérvényesen meghozta a döntést az indulásáról és azonnal félbe is szakította a vakációját, hogy a néhány nap múlva esedékes American 500 előtt még időben odaérjen Rockinghambe.
A NASCAR egyrészt el volt ragadtatva, hogy sikerült leakasztaniuk egy nemzetközi szupersztárt, másrészt viszont elkezdtek aggódni is, mondván vajon a rövidebb versenytávokhoz és jóval könnyebb autókhoz szokott Clark bírni fogja-e az akár több, mint öt órásra nyúló futamot.
Nem volt mese, kellett egy B-terv.
A vészmegoldást France egy készenlétben álló, helyettesítő pilótában látta, aki szükség esetén átvehette volna a kormányt Clarktól.
A gond csak az volt, hogy egy, nyíltan főként marketing szempontból indítandó sztárversenyző mellé nem lehetett akárkit beugróként állítani. Erre a szerepre az ideális jelölt csakis egy hasonló kvalitású, lehetőleg európai személy lehetett.
France pedig nem kispályázott, újra felvette a telefont és tárcsázta Jackie Stewart számát.
Bár Clark két vb-címével szemben a honfitárs egyelőre csak két futamgyőzelemnél járt, a neve azonban máris ismerősen csengett a motorsport rajongók fülében.
Ráadásként a folyamatos balra kanyarodás sem volt számára idegen, lévén 1966-ban egy utolsó pillanatban bekövetkezett műszaki hiba fosztotta meg az Indy 500 győzelemtől és végül csak a hatodik lett, de még így is őt választották meg a legjobb újoncnak.
Stewart azonban nemet mondott France ajánlatára, aki ezt követően a „bahamai triumvirátus” harmadik tagját, Jochen Rindtet környékezte meg.
Az osztrák ekkor F1-es győzelemmel még nem, egy Le Mans-i 24 órás elsőséggel viszont annál inkább büszkélkedhetett, emellett pedig öt hónappal korábban az Indy 500-on is megejtette oválpályás bemutatkozását.
Rindt igent is mondott France felkérésére, a másnapi napilapok pedig már címlapsztoriként hozták le, hogy az American 500 nevezési listáján két Forma-1-es pilóta neve is ott szerepel.
A 66-os számú Holman-Moody Ford Fairlane-nel ugyanis Clarkot és Rindtet egyaránt nevezték, az elsődleges versenyzőnek azonban természetesen előbbi skót számított.
Bár a világ egyik legjobb pilótájaként tartották számon, aki az F1 és az Indy 500 mellett Le Mans-ban is bizonyított (1960-ban a harmadikként zárt egy Aston Martinnal, ráadásul úgy, hogy rajta kívül a top 7-ben csakis Ferrarik szerepeltek), a NASCAR-ban Clarknak mégsem voltak túl nagy elvárásai magával szemben.
„Nincsenek illúzióim arról, hogy idejövök és mindenkit laposra verek” – nyilatkozta az első edzés előtt.
„Talán, ha egy tömegkarambolban az első húsz, vagy harminc autó kiesik, akkor lehet valami esélyem a győzelemre. Kíváncsiságból vagyok itt, szórakozásból csinálom. Szeretnék képet kapni arról, hogy miként zajlik az ilyen típusú versenyzés.”
Clark ekkor már nyíltan kijelentette, hogy nem akarja a teljes futamot végigvezetni, a terv pedig az, hogy nagyjából féltávnál biztosan helyet cserélnek Rindttel.
Az American 500-on nem csak a két F1-es számított igazi sztárnak, hiszen rajtuk kívül még ott volt a mezőnyben az 1963-as Le Mans-i győztes Ludovico Scarfiotti, továbbá az ötödik IndyCar bajnoki címe felé menetelő, ebben az évben, tehát 1967-ben élete első Le Mans-i 24 órását, valamint pályafutása harmadik Indy 500-át is megnyert AJ Foyt.
A verseny rajtsorrendjét egy négy fordulóból álló kvalifikáción döntötték el, ebből hármat október 26-28. között bonyolítottak le, míg a pole-ért a 29-ei, vasárnapi verseny zöld zászlaja előtt néhány órával csatáztak.
Clark nem a North Carolina Motor Speedwayen ült először NASCAR gépben, mivel öt évvel korábban, 1962-ben már tesztelhette Fireball Roberts Pontiacját a Daytona International Speedwayen. Ez azon
ban csak egyetlen, rendkívüli alkalom volt és tapasztalat szempontjából nem sokat tett hozzá éles debütálásához.
A skót már az első mérföldek után realizálni kényszerült, hogy a nulláról kell elkezdenie tanulni az autó viselkedését és az egy mérföldes oválpályát, mindebből adódóan pedig nem tudott értékelhető visszajelzéseket szolgáltatni a csapat felé, amelynek tagjai így lényegében a sötétben tapogatóztak.
„Nem hiszem, hogy képes leszek olyan gyorsan alkalmazkodni a stock-carokhoz, mint az Indy autók esetében sikerült” – jelentette ki Clark már az érkezése pillanatában. „Minden időre szükségem lesz, amit csak a volán mögött tölthetek.”
Clark tapasztalatlansága mellett az sem könnyítette meg a 66-os Ford Fairlane mögött álló gárda dolgát, hogy a teljes projekt kevesebb, mint 36 órán belül állt fel.
Szerencsére azonban számíthattak a másik autójukat vezető – a verseny pole-ját később megszerzett – David Pearsonra, aki sokat segített az optimális beállítások megtalálása terén.
A kvalifikáció első felvonása előtt a Ford három másik gyári versenyzője – Cale Yarborough, LeeRoy Yarborough és Bobby Allison – szintén megtettek néhány kört a 66-ossal a pályán.
Az autón végzett, szó szerint csapatmunka közben megtette a hatását, a sebesség terén hatalmas előrelépést tettek, aminek köszönhetően már nyugodtabban várhatták az időmérő második napját.
Az edzések során maga Clark is folyamatos javulást produkált, egyre nagyobb és nagyobb sebességre volt képes, olyannyira, hogy két nappal a futam előtt már az élmezőnyhöz közeli köröket rakott össze.
A péntek azonban kis híján tragédiába torkollott.
Egy kvalifikációs kísérletnek négy, egymás után megtett kör átlagsebessége számított. Clark annak rendje és módja szerint kihajtott a pályára, a bemelegítő köre után pedig, amint lengett a zöld zászló bele is taposott a gázba.
Első gyors körén, rögtön az első kanyarban azonban hirtelen leesett az autó jobb első kereke, aminek következtében a 66-os keresztbe csúszott a pályán, nagy erővel nekicsapódott a külső korlátnak, majd a belső, füves területen állt meg.
Clarknak a baleset következtében nem esett baja, az autó azonban már ezt nem mondhatta el magáról és a szerelőknek a nap teljes hátralévő részében, valamint még az éjszaka folyamán is megfeszített tempóban kellett dolgozniuk annak érdekében, hogy másnap ismét bevethetővé tegyék.
A versenyző a történtek után elismerte, hogy már a felvezető körön érezte, valami nem stimmel a járművével.
„Nem aggódtam, úgy voltam vele, hogy elkezdem a kísérletem és a probléma talán majd magától megoldódik. Aztán végül majdnem kirepültem azzal az átkozott autóval még a pályáról is. Eléggé húzós utazás volt, hogy őszinte legyek.”
Hiába javították meg a 66-ost, a balszerencse szombaton sem pártolt el Clark mellől.
Közvetlenül a második kísérlete előtt a Buck Baker-féle Fordot vezető JT Putney autójában felrobbant a motor, aminek következtében az 1-es kanyar kis túlzással úszott az olajban.
A területet feltakarították ugyan, de még így is eléggé csúszós maradt, ezért az incidens után következett Clarknak nem volt más választása, mint, hogy a pálya ezen részén jelentősen visszavegyen a tempóból.
Ennek hála csak 114.349 mph-s átlagot tudott összehozni, ami a 44 fős mezőny 25. rajthelyére lett elegendő, noha az egyéni legjobbja ekkor már alig pár tizedmásodperccel maradt csak el a mezőny csúcsától.
A futam előtt közvetlenül aztán Clark hirtelenjében a 24. pozícióban találta magát, mivel Ludovico Scarfiotti Plymouth-a megbukott a technikai ellenőrzésen, ezért azonnal kizárták.
Nem ez volt viszont az egyetlen változás a 66-os körül.
Az eredeti terv ugyebár az volt, hogy a verseny második felében Rindt vezet majd, a csapat azonban aggódott amiatt, hogy az osztrák nagyon kevés kört tett csak meg a pályán. Ezt tovább tetézte, hogy a pilóták testalkata közötti különbség miatt – Clark 172 cm magas, atletikus volt, míg Rindt 183 cm és vékony felépítésű – nem lehetett úgy belőni az autót, hogy az mindkettejük számára kényelmes legyen.
Mindezek következtében végül arra az elhatározásra jutottak, hogy jobb lenne, ha inkább Clark versenyezné végig a teljes távot, de Rindt természetesen továbbra is megmaradt az esetleges helyettes szerepében.
France marketingkampánya sikeresnek bizonyult, amit mi sem szemléltet jobban, mint, hogy az 500 mérföldes American 500-ra az összes, szám szerint 53.378 darab jegy elkelt.
A zöld zászlót követően Clark igyekezett megfontoltan vezetni, kerülte a felesleges test-test elleni csatákat.
Az autó épségét szem előtt tartva araszolgatott előre, az 57. körben azonban kis híján még így is belekeveredett egy többszereplős balesetbe. Rendkívüli reflexeinek köszönhetően viszont sikeresen kikerülte a közvetlenül előtte piruettező gépeket és hamarosan már a legjobb tizenöt között találta magát.
A 146. körben Clark a tizenharmadik helyen állt két kör hátrányban, amikor az autójában dolgozó 427 köbinches Ford motor sűrű füstfelhő kíséretében megadta magát.
A kiesés a 30. helyet jelentette a végelszámolásnál, miközben a Holman-Moody csapat másik két versenyzője, Bobby Allison és David Pearson az első és második helyeken értek célba.
„Igazán élveztem, de ez teljesen különbözik a Forma-1-től” – summázta tapasztalatait Clark a futam után. „A verseny sokkal szorosabb, az autók elképesztő közelségben vannak egymáshoz, ezért nagyon gyorsan kell döntéseket hoznod. A NASCAR sokkal több agymunkát igényel az F1-nél. Különösen a kanyarokban ha egy kicsit is elszámolod magad és később fékezel, mint kellene, akkor azonnal korrigálnod kell, hogy ne találd magad a falban. Ezt én is elkövettem sajnos, de örülök, hogy esélyem nyílt arra, hogy kipróbáljam mit is tudok itt.”
Később Clark és a versenyen végül csak nézőként jelenlévő Rindt is úgy nyilatkozott, hogy a következő évben újra belekóstolnának a NASCAR-ba.
„Örülök, hogy a motorhiba előtt sikerült feljönnöm a 13. helyig” – magyarázta Clark, akin az egész hét folyamán fürtökben csüngtek a média képviselői.
„Nem kerültem bajba, kivéve azt a pár alkalmat, amikor még szoktam a forgalmat. Az F1-es road futamokon a rajt után nagyon gyorsan szétszóródunk a pályán, itt viszont szinte végig egy rakásban maradtunk. Megszerettem a stock-carokat és ezt a pályát is. A következő alkalom, hogy lehetőségem nyílhat ismét ilyen autót vezetni valószínűleg jövőre ilyenkor lesz esedékes, de most még semmi konkrétumot nem tudok.”
A rajongók is méltatták a skótot.
„Utáltam, hogy Clark nem tudta befejezni” – mondta egy veterán szurkoló az AP-nek. „Biztos vagyok benne, hogy jó eredménnyel zárt volna. Soha nem láttam még olyan srácot, aki ilyen gyorsan felvette a tempót úgy, hogy közben ki is tud maradni a balhékból.”
Rindt szintén lelkes volt:
„Kívülről nézve is nagyon izgalmas volt, el tudom képzelni, hogy belülről mekkora élmény lehet. Ha kapok egy jó autót, akkor egy napon mindenképpen versenyezni szeretnék itt.”
Az élet azonban úgy hozta, hogy már egyikük sem tért vissza a NASCAR világába.
Clark öt hónappal az American 500 után, 1968. április 7-én, mindössze 32 esztendősen halálos balesetet szenvedett a Hockenheimringen rendezett, Deutschland Trophäe Formula–2-es futamon.
Rindt két évvel és öt hónappal később követte őt az égi versenypályákra. Az osztrákot 1970. szeptember 5-én, a monzai Olasz Nagydíj szabadedzésén, a Forma-1 történetének egyik legbrutálisabb bukása következtében érte utol a halál.
A tragédia előtt Rindt állt a pontverseny élén, az előnye pedig a hátralévő négy futam ellenére is megmaradt, ennek következtében ő lett az F1 első és máig egyetlen posztumusz világbajnoka.
A sors morbid fintora, hogy az osztrák nem sokkal korábban tett ígéretet arról a családjának, hogy ha megszerzi a címet, akkor végérvényesen szögre akasztja a sisakját.
Clark megjelenése óta eltelt egy fél évszázad, ezidő alatt azonban Jacques Villeneuve személyében csak egyetlen-egy olyan versenyző mérette meg magát a NASCAR legmagasabb kategóriájában, aki bemutatkozásakor már F1-es világbajnoknak mondhatta magát.
A kanadai 2007-2011 között összesen öt Cup futamra nevezett, ebből négyre tudta kvalifikálni magát, legjobb eredményét pedig legelső versenyén, a Talladega Superspeedwayen érte el, ahol a 21.-ként jegyezték.
képek: News and Courier (archive), Auto Racing Magazine (archive), Indianapolis Motor Speedway, Holman Moody Inc. Twitter
