A versenyző, akit a Victory Lane-en tartóztattak le

Az 1935-ös Indianapolis 500 győztesének bűnlajstroma hosszabb volt, mint a legendás verseny távja.

Kelly Petillo neve nem sokat mondhat a honi, sőt megkockáztatom a nemzetközi autósportokat szerető közönségnek sem, holott ennek a versenyzőnek élettörténete igazi unikumnak számít, azonban nem feltétlenül pozitív tekintetben.

Mindenek előtt azonban lássuk, kiről is van szó.

Cavino Michelle Petillo 1903. december 5-én látta meg a napvilágot a Pennsylvania állambeli Pittsburgh-ben, olasz emigránsok gyermekeként.

A család később Los Angelesbe költözött, ahol egy kis vegyeskereskedést nyitottak, miközben a kis Cavino is megkezdte tanulmányait. A Kelly becenév is az iskolában ragadt rá, miután középső nevét, a Michelle-t tanárai folyton „Me Kelly”-nek ejtették, s ez olyannyira megtetszett a fiúnak, hogy később a hivatalos irataiban is már ezen a néven szerepelt.

Diákévei alatt folyamatosan dolgozott a családi vállalkozásban is, gyakran beállt a pult mögé kiszolgálni a vevőket, valamint az áru fuvarozásával is a legtöbbször őt bízták meg.

Átlagon felüli autóvezetői képességei is itt mutatkoztak meg először, miután a San Gabriel hegységen keresztül egészen Fresnoig vezető utat rekordidő alatt teljesítette, a gyorsaság azonban nem ment a minőség rovására, hiszen minden alkalommal épségben terítette az árut.

Kellyt már ezen korai éveiben előszeretettel illették a ‘durva’ jelzővel, az a fajta fiú volt, aki hamar dühbe gurult és nem félt használni az öklét. Balhéi révén a helyi bandák körében sokszor csak „The Shiv”-ként (amerikai szleng, kés, vagy egyéb éles tárgyakra mondják, melyeket fegyverként is lehet használni) emlegették, a közösség pedig – annak ellenére, hogy bizonyította, tud dolgozni – semmilyen jövőt nem jósolt neki, rács mögött töltött éveket viszont annál inkább.

Petillo a huszas évek végén kezdett versenyezni főként endurance futamokon, ekkoriban vált babonájává, hogy egy pár gyermekcipőt akasztott az autóba, amely szokása karrierje végéig megmaradt.

1929-ben keresve sem lehetett volna jobb helyet találni dél-Kaliforniánál annak, aki hivatásos autóversenyzővé szeretett volna válni, ugyanis az ország legjobb pilótái ekkoriban mind az itteni Legion Ascot dirt pályán mérették meg magukat.

Kelly úgy gondolta, hogy van keresnivalója a legkiemelkedőbbek között, s az idő később őt is igazolta. Két év múlva már a legjobb tíz között jegyezték, 1932-ben pedig gondolt egy merészet és megkísérelte kvalifikálni magát az Indianapolis 500-ra.

Nem csak, hogy ez sikerült is neki, de a versenyt is az előkelő tizenkettedik helyen zárta.

A sikerszéria itt nem állt meg, ugyanis lehetőséget kapott, hogy Ascotban ő vezesse a ‘Poison Lil’ fantázianevű Sparks and Weirick autót, melynek volánja mögött 1932. augusztus 17-én meg is nyerte a rangos versenyt, ezzel pedig immár hivatalosan is az ország egyik legjobb versenyzőjeként kezdték emlegetni.

Ugyanebben az évben még három futamot nyert Ascotban, összetettben pedig a nyolcadik helyen zárt a bajnokságban olyan akkori nagyágyúk mögött, mint Ernie Triplett, vagy éppen Wilbur Shaw. 1933-ban még tovább lépkedett előre, és immár az összetettbeli negyedik helyet mondhatta magáénak Ascottban. Rajongótábora nőttön-nött, annak ellenére, hogy versenyzőtársai finoman szólva sem voltak elragadtatva a pályán kívüli, renitens és agresszív magatartásától.

1934-ben – miközben már nem csak az Ascoton, de a nem kevésbé nagy presztizsű Jungle Parkban is letette a névjegyét – ismét nekivágott az Indianapolis 500-nak, ahol a legnagyobb meglepetésre pályacsúccsal szerezte meg a pole pozíciót, a futamon pedig a tizenegyedikként intették le.

December 23-án megnyerte a Mines Field Race-t, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a futamot a sűrű köd miatt félbe kellett szakítani, így a döntés pillanatában élen álló Petillo-t hirdették ki győztesként.

Kelly karrierjének csúcspontja 1935-ben érkezett el, azonban ezt az időszakot nem csak a fényes sikerek jellemezték, hanem Kelly személyiségének az addigiaknál is nagyobb torzulása.

Miután a győzelmi sorozatát tekintve szépen-lassan már az ‘Ascot királyának’ is kezdték aposztrofálni, emberünk elkezdte a felkészülést az azévi Indianapolis 500-ra.

A Mines Field Race-en aratott győzelméért kapott 3500 dollár mellett minden félretett pénzét, sőt, még a családi vagyon egy komolyabb részét is feláldozta, csak hogy saját autót tudjon vásárolni a nagy versenyre. Édesapja jelzálogot vett fel a boltjára, emellett mozgósította az egész rokonságot, hogy szálljanak be amennyivel csak tudnak.

A család egyik közeli barátja, bizonyos Arrigio Balboni, aki repülőgép roncstelepet üzemeltetett a városban, felajánlotta Kellynek, hogy nézzen szét, és ha valami használhatót talál, vigye el nyugodtan. Louis ‘Curly’ Wetteroth építette a versenyautó karosszériáját, Petillo pedig a munka többi részét magára vállalva bütykölte tovább a saját kis műhelyében.

Az első tengely egy totálkáros Plymouth-ból származott, míg a sebességváltó egy Studebakerből lett kiszerelve. Minden jól alakult, azonban mégis volt egy aprócska bökkenő: nevezetesen a motor, ami nem volt. Ekkor jött a képbe egy újabb jóakarója, aki hitelre a rendelkezésére bocsátott egy vadonatúj Offenhauser erőforrást, azzal a kitétellel, hogy csak akkor tart igényt fizetségre, ha Kelly pénzdjat nyer Indianapolisban.

A kvalifikáció jól kezdődött, hiszen Petillo az előző évhez hasonlóan ismét a pole-ban találta magát, azonban öröme nem tartott sokáig, hiszen fennakadt a műszaki vizsgálaton, ahol úgy találták, vétett az üzemanyag-szabályok ellen, így elvették az összes idejét.

Második kísérlete sem alakult fényesen, ezúttal a motorja füstölt el. Végül harmadik nekifutásra szerezte meg a huszonkettedik rajtpozíciót, ahonnan indulva meg is nyerte az 1935-ös Indianapolis 500-at. Sikersorozata tovább folytatódott, melynek eredményeképpen ő lett az azévi AAA nemzeti bajnok.

A viselkedése és stílusa egyre jobban kiverte a biztosítékot sokaknál. Az általános vélekedést jól prezentálják egy korabeli csapattulajdonos szavai: „Nagyon örülnék neki, ha Petillo nekem vezetne, de kizárólag abban az esetben, ha egy ketrecben, megkötözve, szájkosárral hoznák a pályára és csak addig engednék ki, amíg versenyez”.

A következő években azonban már volt túl kegyes hozzá a Speedway. Győzelme után, 1936-ban nem tudta kvalifikálni magát a versenyre, és bár 1937-1941 között végig ott volt a mezőnyben, a legjobb eredménye csak egy 18. hely lett 1939-ben.

A sprint és midget autók világában viszont továbbra is sikeres volt, az IMS-el azonban kezdett elmérgesedni a viszonya. Miután elutasították a nevezését az Indy 500-ra, 1946-ban 50.000 dollárra perelte a pályát, mondván a szervezők úgy próbálják manipulálni a végeredményt, hogy nem megszűrik kit engednek indulni és kit nem. Az ügyet végül dobta a bíróság.

A hirtelen jött hírnév és pénz hatására minden eddiginél jobban kifordult önmagából. Rengeteget ivott, aminek révén a korábbiaknál is többször keveredett verekedésekbe, előfordult, hogy egymaga rombolt szét egy egész kocsmát.

1941. augusztusában bejelentés érkezett a Los Angeles-i rendőrséghez, miszerint a Petillo tulajdonában lévő night clubban zavargás tört ki.

Az egyenruhások érkezésének azonban a jelen lévő Kelly nem igazán örült és azonnal szóváltásba került velük, aminek hevében a versenyző a falnak lökte, majd kicsavarta az egyik rendőr karját. Petillót hivatalos személy elleni erőszak miatt őrizetbe vették, de néhány nappal később ejtették az ügyet.

A következő év tavaszán emberünk ismét a fogdában találta magát, miután erősen ittas állapotban, autójával egy tehervonatnak ütközött.

Ebben az időszakban Petillo a balhés természetét már az otthona falai között sem tudta kordában tartani, aminek eredményeképpen tizenkilenc év házasság után, 1943. április 12-én felesége beadta a válókeresetet. Az asszony állítása szerint nem bírta már tovább mindazt a fizikai és érzelmi terrort, amelyben férje tartotta.

Mint később kiderült, Petillo az alkalmazottaival sem bánt kesztyűs kézzel. 1945-ben egy, az éjszakai klubjában dolgozó táncosnő, bizonyos Anna Grimet feljelentést tett ellene a rendőrségen, mivel állítása szerint főnöke többször megütötte. Petillót ismét letartóztatták, ezúttal bántalmazás vádjával.

Még ugyanebben az évben gyilkossági kísérlet miatt is őrizetbe vették, miután július 1-én összetűzésbe került két ittas tengerésztiszttel, akik a sokadik felszólításra sem voltak hajlandóak elhagyni a klubot. Petillo a tettlegességig fajult vita hevében elővette a puskáját és többször rálőtt a két férfira, aminek következtében az egyikük életveszélyesen megsebesült. Kelly csuklóján megint bilincs kattant, az ellene felsorolt vádak között pedig többek között az emberölés szándéka is megtalálható volt.

Négy hónap sem telt bele, hogy Petillo ajtaján ismét kopogtasson a rendőrség.

1945. novemberében egy Marie Cooper nevű nő feljelentést tett Kelly, valamint annak üzleti partnere, James Theriae ellen. Cooper szerint a két férfi felajánlotta neki, hogy hazaviszik, ehelyett azonban egy elhagyott területre hajtottak vele, ahol megpróbálták megerőszakolni.

Az ügyet végül ejtették, miután a nő nem jelent meg a bírósági tárgyaláson.

Petillo addig valamennyi balhéját megúszta minimális büntetéssel, vagy még annyival sem, de 1948-ban véget ért a szerencséje.

Június 28-án Kelly ‘Joe Meio’ álnév alatt bejelentkezett az indianapolisi Hotel Rooseveltbe, majd felhívta telefonon egykori asszisztensét, egyben szeretőjét, Naomi Shofnert. Petillo kedélyesen elbeszélgetett a nővel, és a régi barátságra hivatkozva arra kérte, látogassa meg őt a szállodában. Shofner így is tett, de a közös nosztalgiázás helyett hamarosan már az életéért kellett harcolnia.

A bírósági jegyzőkönyvek szerint egy londíner lett figyelmes a Petillo/Meio szobájából jövő hangokra, amint egy nő azt kiabálja, hogy „Kelly, kérlek engedj ki”.

A kétségbeesett szavakat néhány másodperc múlva velőtrázó sikolyok követték, amit meghallva a hotel alkalmazottja rögtön betörte az ajtót és meglátta a földön fekvő Naomit, akinek arcát a bal fülétől a szájáig mély vágás csúfította. Petillo elmenekült a helyszínről, a rendőrség pedig azonnal elfogatási parancsot adott ki ellene.

Kelly-t látszólag cseppet sem zavarta, hogy az egész országra kiterjedő embervadászat folyik ellene és még az egy héttel később, a michigani Owosso Motor Speedway-en rendezett midget futamra is nevezett. A versenyt megnyerte, de nem sokáig örülhetett, mivel az autójából kiszállva, a Victory Lane-en már várta a rendőrség és trófea helyett a bilincs kattant a csuklóján.

Az 1949. január 19-én tartott tárgyaláson bűnösnek találták előre kitervelt emberölési kísérlet vádjában és tíz év börtönbüntetésre ítélték.

Hat évvel később, 1955-ben feltételesen szabadlábra heyezték, de nem tartotta be az ehhez szabott feltételeket és a felügyelő tisztjénél sem jelentkezett le egyszer sem. Ismét körözést adtak ki ellene, de végül csak több, mint egy év elteltével kapták el ironikus módon az Indianapolis Motor Speedway-en. Petillo újra a rács mögött találta magát, ahonnan végül 1959. április 23-án szabadult.

Ezt követően Petillo első útja az IMS-re vezetett, hogy beadja a nevezését az Indy 500-ra a szervezők azonban elutasították.

Egy évvel később, 1960-ban újra próbálkozott, azonban az életkorára (57 éves volt ekkor) hivatkozva újra ajtót mutattak neki. Petillo diszkriminációra hivatkozva – akárcsak 14 évvel korábban – ismét 50.000 dollárra próbálta perelni az IMS-t, vele együtt pedig a United States Auto Clubot (USAC) de végül nem jutott el a bíróságig az ügy.

Kelly Petillo 1970. június 30-án hunyt el tüdőtágulat következtében, temetésére Glenn megyében került sor, Kaliforniában.

2009-ben a Sprint Car Hírességek Csarnokának tagjává választották.