IndyCar: Az megvan, hogy egyszer benne volt a naptárban Talladega?

Képzeljük el azt a mennydörgésszerű morajlást, ami teljes terjedelmében betölti a Talladega Superspeedway-t, miközben az amerikai open-wheel csúcsgépei végigszáguldanak a 2.666 mérföldes oválon. Csodásan hangzik, ugyanakkor kimeríti a tudományos fantasztikum fogalmát, holott volt olyan időszak, amikor ennek valószínűsége közelebb állt a valósághoz, mint képzelnénk.

Az amerikai open-wheel versenyzés első szakadásáig egészen 1978-ig kell visszautaznunk az időben, amikor is néhány nagy befolyással bíró csapattulajdonos – köztük Roger Penske és a terv agytrösztje, Dan Gurney – úgy döntött, a sportág jövőjének érdekében el kell szakadni az addigi felügyelő testülettől, a United States Auto Clubtól és a saját kezükbe venni az irányítást.

Fő érvként a széria mostoha sorsát hozták fel, miután az a USAC szemében nem volt több, mint egy, az Indianapolis 500-at övező promóciós turné.

Az Indianapolis Motor Speedway-jel lényegében szimbiózisban élő testület azonban természetesen hallani sem akart a bajnkság önállósodásáról, így az elégedetlenkedő tulajoknak nem maradt más választásuk, mint megalapítani a saját szevezetüket – ezzel együtt szériájukat -, a Championship Auto Racing Teams-t, közismertebb nevén a CART-ot.

Az első, külön eltöltött szezon 1979-ben startolt el, a versengés pedig azon melegében meg is kezdődött a két bajnokság között.

A rivalizálás kellős közepén a USAC igyekezett igazán nagyot húzni, és nem volt rest elővarázsolni ingujjából az adu-ászt, vagyis az 1980-as naptárának részévé tenni a híres-hírhedt Talladega Superspeedway-t.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Az Indy 500 felügyeletét természetesen továbbra is ellátó USAC a kezdetektől fogva teljes mellszélességében maga mögött tudhatta a NASCAR támogatását, amelynek első embere, Bill France közeli barátságot ápolt az Indianapolis Motor Speedway frissen kinevezett elnökével, John Cooperrel.

Mindezeket figyelembe véve nem nehéz kitalálni, hogy a CART-hoz átpártolt csapatokat nem csak a 63. Indy 500, de a NASCAR Winston Cup azzal egy napon, vagyis 1979. május 27-én, a Charlotte Motor Speedway-en rendezendő World 600 mezőnyében sem látták szívesen.

A CMS elnöke, Humpy Wheeler egyenesen kijelentette, kész tervei vannak arra, hogy egy életre elvegye a CART pilóták kedvét a pályáján való versenyzéstől.

Az újonnan alakult szervezetet azonban sokkal jobban érdekelte az Indianapolis 500-ról történt kvázi kitiltásuk ügye, ami miatt még a bíróságot is kilátásba helyezték. Némi jogi segítséggel végül ezt a csatát a “dezertőrök szervezete” nyerte, ami után a USAC kénytelen volt az IMS ováljára engedni a CART alá tartozó pilótákat is a Május Hónap folyamán.

A soron következő esztendők fő csapásvonalát viszont továbbra is a két szervezet közötti viszály tette ki, miután mind a USAC, mind pedig a CART célja ugyanaz volt: az amerikai open-wheel szakág trónjának elfoglalása.

A CART 1979 októberében ismertette a soros szezon menetrendjét, amely összesen tizenhárom versenyt tartalmazott, ebből négyet pedig a televízióban is élőben közvetítettek.

A USAC naptára azonban váratott magára, olyannyira, hogy a konkurencia bejelentésének idején még csak összesen két futam – az Indy 500 és a Pocono 500 – számított biztosnak 1980-ra nézve.

A pletykagépezet azonban erőteljesen dolgozott és egyre több forrásból érkeztek hírek arról, hogy a szervezet a NASCAR-ral együttműködve Talladegára és Charlotte-ra is elvinné a mezőnyét.

A USAC végül egyfajta karácsonyi ajándékként, 1979. december 26-án rántotta le hivatalosan a leplet a következő évi versenynaptáráról, amely tíz fordulót foglalt magába.

Az augusztus 24-ére, Talladegára datált futam hivatalos neve Alabama 500k volt, és akárcsak a charlotte-i verseny, ötszáz kilométeres lett volna. Nem tévedés, kilométer.

Bár az előbbi pálya ekkoriban még rendelkezett egy belső, road vonalvezetéssel, az open-wheel fordulót azonban ténylegesen a superspeedway-re szánták. Ez a tény pedig megkongatta a vészharangot, lévén ‘Dega’ a világ egyik leggyorsabb versenypályájának számított, amelyet kimondottan a stock-carok számára építettek.

A négyszeres Indianapolis 500 győztes, egyben a USAC-hez a végtelenségig hű AJ Foyt azonban nem aggódott, sőt, újabb csúcsok felállítását vizionálta a sebességrekordjairól is elhíresült pályán.

“Véleményem szerint az Indy-ben használt autómat elővéve, néhány módosítás után simán tudnék 225 mph (362.1 kmh) feletti köröket futni Degán.”

Az akkor érvényben lévő, 221 mph-s (355. 6 kmh) világrekordot Talladegán Mark Donohue állította fel 1975-ben, egy Can-Am géppel. Az amerikai versenyző azonban Foyttal ellentétben már az aggodalmainak is hangot adott, miután állítása szerint az open-wheel autók akár a 235 mph-t (378.2 kmh) is túlszárnyalhatják ezen a pályán.

“A G-erők nagyon érdekes dolgokat tudnak produkálni ilyen tempó mellett. Könnyedén elveszítheted az eszméleted, vagy legalábbis olyannyira megzavarhatja az agyadat, hogy egyik pillanatról a másikra azt sem tudod hol vagy, vagy éppen ki vagy.”

Az élettani hatások mellett egyre többen emelték fel hangjukat amiatt, hogy nem csak a pályát, de magukat az Indy autókat sem arra tervezték, hogy ilyen körülmények között versenyezzenek.

A talladegai USAC futam biztonságát firtató kérdések ellenére, a verseny egészen 1980 áprilisáig a naptárban maradt, amikor is újabb fordulat állt be az ow-háború menetében.

A két ellenlábas szervezet ugyanis egyezségre jutott, aminek értelmében megkísérelték újra egyesíteni erejüket és a frissen tető alá hozott, közösen irányított Championship Racing League égisze alatt folytatták volna tovább.

A CRL a CART és a USAC előzetesen bejelentett naptáraiból kiválogatott, tizenkét versenyes szezont vázolt fel, amelynek helyszínei között viszont már nem kapott szerepet sem Talladega, sem pedig Charlotte.

Az újraegyesülés azonban kérészéletűnek bizonyult és még azelőtt múlt idővé vált, hogy egyáltalán a közös szabályrendszerről megegyezhettek volna.

A Championship Racing League megalapítását követően az IMS bejelentette, hogy az 1981-as évtől egy új felügyelő szervezetet kívánnak felállítani az Indianapolis 500 élére, mivel az újonnan létrejött CRL-ben túlságosan is komoly befolyással bírnak a csapatok vezetői. Márpedig John Cooper szerint egy verseny résztvevői nem lehetnek egyben a szabályok meghozói is.

Az IMS nem is habozta kiírni a pályázatát a tisztségre, amely iránt olyan szervezetek mutattak rögtön érdeklődést, mint például az IMSA, az SCCA, a NASCAR, vagy éppen – nem vicc – az NHRA.

A USAC – amelyet 1956-ban Tony Hulman pontosan az 500 számára hozott létre – ennek láttán megijedt, mivel esze ágában sem volt lemondani a legendás futamon betöltött szerepéről, ezért azonnali hatállyal úgy döntöttek, alig két hónap után kiszálnak a CRL-ből.

1980 júliusára tehát újra különvált a CART és a USAC, a központi kérdéssé pedig a versenynaptárak (vissza)alakítása vált. Előbbi szervezet a CRL menetrendjét követte tovább, amelyet még megtoldott az Ontario Speedway-jel, és ezzel meg is kezdődött a CART hatalomátvétele az amerikai nyitott kerekes szakágban.

A USAC-nek azonban nem maradt ideje arra, hogy új naptárat hozzon tető alá, és inkább úgy döntöttek, az Indianapolis 500-ra helyezik a hangsúlyt, amely amúgyis mindig elsődleges prioritást élvezett számukra.

A szevezet innentől fogva még 16 éven át maradt az 500 élén, emellett pedig a második szakadást előidéző, Tony George által megalapított Indy Racing League felügyeletét is ellátta.

Az 1997-ben történt botrányok láttán azonban végleg eltávolították a USAC-t a széria, azzal együtt pedig az Indianapolis 500 felügyeleti tisztségéből, amit onnantól fogva kizárólagosan maga az IRL töltött be – de ez már egy másik történet.