Nyílt levelet írt Kyle Larson

Tavaszi botránya óta Kyle Larson mindössze egyetlen interjút adott, a közösségi médiából teljesen eltűnt, nyilvános megjelenései pedig csak a dirt-pályás versenyeire korlátozódtak.

A kaliforniai pilóta most megtörte a csendet és a hivatalos honlapján közzétett egy hosszú, nyílt levelet arról, miként élte meg az elmúlt közel fél évet.

hirdetés

Kyle Larson: Megtanultam a leckét

Júniusban, két nappal a NASCAR Pocono Racewayen rendezett duplafordulója előtt én alig száz mérfölddel távolabb, egy osztályteremben voltam Philadelphiában.

A pálya rövid úton elérhető volt az I-476-os autópályán, de én nem akartam arra menni.

Tíz héttel korábban kimondtam az n-betűs szót nyilvánosan, egy esport-verseny előtt. A karrierem egy csapásra romokban hevert.

A NASCAR teljesen jogosan felfüggesztett és elvesztettem a munkámat egy topcsapatnál. Veszélybe sodortam a megélhetését a gárda tagjainak, akik azon dolgoztak, hogy gyors autót adjanak nekem. A szurkolóim mérgesek voltak. Egy pillanat alatt a feje tetejére állítottam, tönkretettem a saját hírnevemet.

Bárki, aki valaha cserbenhagyott másokat, tudja, ez a legnehezebb része az egésznek.

Ahogyan ott ültem abban az osztályteremben, két órára a korábbi, komfortos életemtől végignéztem a körülöttem lévő embereken. Azokon, akik korábban még támogattak engem, most viszont már csak a teljes csalódottság látszott az arcukon.

A Urban Youth Racing Schoolban voltam, amely gyerekeknek – köztük nagyon sok feketének – próbál lehetőséget adni a motorsportban. A múltban már többszr is ellátogattam ide, beszélgettem a diákokkal, elvittem őket a pályára és részt vettem néhány évzáró ünnepélyen is. Szerettem az iskola által végzett munkát és kapcsolatban maradtam velük.

Akkor, júniusban egy sprint car futamra mentem – ez az egyetlen versenyzési forma, amelyben részt vehetek -, az út során pedig beiktattam egy látogatást Phillyben, hogy találkozzak a UYRS tuladonosaival, Anthony és Michelle Martinnal, valamint az egyik diákjukkal, Jysirrel.

Tavaly októberben Jysir velem ünnepelt a Victory Lane-en, miután megnyertem a doveri NASCAR-futamot. Ő volt az egyik azon sok ember közül, akiket megsértettem és tudni akarta, miért is történt mindez. Ugyanígy állt hozzá az édesanyja is. Nem csak egy Zoom-hívást akartak, muszáj volt szemtől szemben találkoznunk.

Őszinte voltam velük. Komoly dolgokról beszélgettünk több, mint két órán át. Én az idő túlnyomó részében csak hallgattam. Michelle sokat tanított nekem a fekete emberek életéről Amerikában, beleértve a rasszizmus visszataszító történelmét és az ezzel kapcsolatos, degradáló kifejezéseket.

Bocsánatot kértem Jysirtől, az édesanyjától és a Martin házaspártól mindazért a fájdalomért, amit okoztam. Dühös reakciókra számítottam, ehelyett viszont empátiával álltak hozzám.

Elmesélem, mit mondtam nekik.

hirdetés

2020. április 12-én, vasárnap éjjel, amikor a sportélet leállt a világjárvány miatt, én egy online verseny előtt kimondtam az n-betűs szót a mikrofonomban. Tudtam-e, hogy az egész világ hallhat engem abban a pillanatban?

Nem, nem tudtam. Azt hittem, privát csatornán vagyok. Később, amikor azt állítottam, hogy nem rám vall az ilyen kifejezések használata, mindenki csak a szemeit forgatta. Nem hibáztattam őket, teljesen megértettem.

Az autósport a szenvedélyem. A NASCAR holtszezonja alatt olykor külföldön is versenyzek. Az egyik ilyen utam során olyan csoporttal voltam körbevéve, akik rendszeresen használták az n-betűs szót, mintha csak egy üdvözlés lenne. Természetesen nem számít, hogy ez hol történt, miként hangzott el és miért szerepelt azon emberek szótárában.

A tény az, hogy a jelenlétemben használták, én pedig hagytam, hogy megtörténjen.

Elég tudatlan voltam ahhoz, hogy azt gondoljam, rendben van. Azon az esport-eseményen ugyanúgy használtam azt a szót, ahogyan korábban hallottam. Most, miközben ezt írom már érzem, mennyire nevetségesen, borzalmasan és érzéketlenül hangzott.

Az pedig még rosszabbá teszi, hogy nekem pláne jobban kellett volna tudnom.

Félig japán vagyok. Interraciális szülőktől származom, akikre sokan máig elítélően néznek csak azért, mert egy párt alkotnak. Aztán hirtelen arról kezdték őket kérdeztegni, hogy a 27 éves, ázsiai-amerikai gyerekük miért használ rasszista kifejezést.

Az anyai nagyszüleimet a második világháború idején amerikai koncentrációs, „internáló” táborban tartották fogva. Abszolút semmi mentség nincs a tudatlanságomra.

Anyám és apám csalódása nagyon rosszul érintett. Higgyenek nekem, ők nem így nevelték a nővéremet és engem.

Amikor azonban a legnagyobb szükségem volt rájuk, még annak ellenére is támogattak, hogy különösen bántó módon cserbenhagytam őket.

Mindig is hálás leszek azért, ahogyan segítettek nekem és irányítottak életem utóbbi öt hónapjában.

Akármennyire is hittek viszont bennem a szüleim, senki sem emelt nagyobb elvárásokat velem szemben, mint én saját magam.

Elbuktam. El akartam rejtőzni. Elhagytam a közösségi médiát. Komfortosabbá tett az, hogy a COVID-19 miatt elbújhattam egy maszk mögé. Nem volt egészséges időszak egyáltalán, muszáj volt visszaszereznem a kontrollt.

Április óta rengeteget gondolkodtam. Rájöttem, mennyire keveset is tudok az afroamerikaiak tapasztalatairól ebben az országban és úgy általánosságban véve, magáról a rasszizmusról.

Már régen el kellett volna kezdenem tanulni, mivel ez az, ami jobb emberré tesz. Azzá az emberré, aki nem ejt ki a száján rasszista szavakat és erőfeszítéseket tesz, hogy megértse a gyűlöletet, elnyomást, mély fájdalmat, amivel a feketéknek szembesülniük kellett a történelem során, sőt még ma is. Bőven itt volt az ideje annak, hogy csendben maradjak, hallgassak és tanuljak.

Az első lecke: az n-betűs szó nem az enyém, nem lehet része a szótáramnak. Ezen szó története összekapcsolódik a rabszolgasággal, igazságtalansággal és traumával.

Őszintén mondom, nem azért használtam, hogy degradáljak, megalázzak vele másokat. A tudatlanságom viszont odáig vezetett, hogy akaratomon kívül inzultáltam emberek egy teljes közösségét, akik még ma, 2020-ban is az egyenlőségért harcolnak.

Amikor visszatekintek az elmúlt hónapokra és látom a tüntetéseket, nyugtalanságot az országban, mindazt a fájdalmat, amin a feketék átmennek….. Borzasztó belegondolni, hogy azzal a szóval én is hozzájárultam ehhez.

A NASCAR zéró toleranciát hirdetett az ilyen viselkedés ellen. A felfüggesztésemkor kaptam egy tervet, ami kötelező érzékenyítő tréninggel kezdődött. Innen indultam.

Rendszeres kapcsolatban állok velük. A program során sokat tanultam és érettebbé váltam.

Remélem, újra versenyezhetek majd a NASCAR-ban.

Úgy éreztem viszont, hogy a program nem elegendő. Elkezdtem dolgozni egy, kifejezetten a társadalmi sokszínűségre szakosodott motivációs trénerrel, Doug Harrisszel. Ő nem kertel, mindent egyenesen a szemembe mond, még akkor is, ha az rosszul esik.

Május elején Minnesotába utaztam és önkéntesként részt vettem egy, a volt labdarúgó Tony Sanneh alapítványa által szervezett ételosztáson.

George Floyd halála után újra csatlakoztam Tonyhoz és csapatához az általuk szervezett megemlékezésen. Végigjártuk a város azon részeit, amelyekre az eset a legnagyobb hatással volt.

Megkérdeztem, hogy miért rombolják le a saját lakóhelyüket. A válasz felnyitotta a szemem: „Amikor az embereket a saját közösségük sem fogadja el, akkor többé már nem is kötődnek hozzá”.

Találkoztam az olimpikon Jackie Joyner-Kersee-vel is és elmentünk az ő St. Louisban lévő közösségi házába.

Számos beszélgetést lefolytattam fekete sportolókkal, mint Harold Varner III, Bubba Wallace, JR Todd és Willy T. Ribbs, továbbá üzletemberekkel, mint Kevin Liles, vagy Perry Stuckey.

Nem csak az afroamerikaiak által tapasztalt dolgok szolgáltatták a témát, hanem az empátia olyan emberek szenvedései felé, akik nem úgy néznek ki, mint én.

Ezen élményekben és beszélgetésekben volt egy közös, váratlan pont. Mindenki teljesen tisztában volt azzal, hogy hibát követtem el, ugyanakkor mégis időt és engergiát fektettek abba, hogy jobb emberré váljak. Senki ne értsem félre, ezek nem voltak egyszerű diskurzusok. Az egyik legkeményebbet Mike Metcalffal folytattam le, aki hosszú éveken át az egyetlen, feketeként tevékenykedett annál a NASCAR-csapatnál, ahol én is szerepeltem. Kezdetektől fogva dolgoztunk együtt és ugyanúgy csalódást okoztam neki, mint a családomnak.

Egyenes beszélgetések részese voltam nem csak Mike-kal, de másokkal is. Ami reményt adott nekem, egyúttal pedig alázatossá is tett az az, hogy szóba álltak egy olyan emberrel, aki valószínűleg ezt nem érdemelte meg. Megosztották velem a véleményüket, amit már régen ki kellett volna kérnem.

Miután kimondtam az n-betűs szót, minden irányból csak a düh záporozott felém. A legjobban az fájt, hogy rasszistának bélyegeztek, de ezért én magam voltam a felelős.

Kezdetben remélni sem mertem, hogy az általam okozott csalódás ellenére sem fordítanak nekem hátat. Ez motivál arra, hogy keményebben dolgozzak, visszanyerjem a hitüket és valami pozitívat hozzak ki abból a kárból, amit okoztam.

Nagyon hosszú ideig részese voltam egy olyan problémának, ami jóval túlmutat rajtam.

Teljesen elismerem, hogy az állásom elvesztése és nyilvános megalázás kellett ennek megértéséhez.

Egy napon a gyerekeim elég idősek lesznek ahhoz, hogy tudomást szerezzenek arról, mit is mondott az apjuk. Nem tudom visszacsinálni, a következményeket viszont már képes lehetek kontrollálni.

Azt akarom, hogy tudják, a szavaknak erejük van. A hibáinkért bocsánatot kell kérni. A felelősségrevonás, megbocsátás sokat számít. Tisztelettel kell lenni embertársaink iránt.

Én továbbra is hallgatni, tanulni fogok, mostantól pedig a tetteimre is komoly hangsúlyt fektetek. A megoldás részese akarok lenni és egy új fejezetet írni, amire a gyerekeim büszkék lehetnek.

Az utóbbi öt hónapban rengeteget tanultam az emberektől. Remélem, hogy legközelebb, amikor újra ott leszek az osztályteremben, megoszthatom majd a történetem másokkal, hogy tanuljanak belőle.

Olyan történetet szeretnék mesélni, amire büszke vagyok és teljes egészében rajtam múlik.