Indy 500: Marco Andretti, a „szívek pole-pozíciósa”

Marco Andrettiről az elmúlt másfél évtizedben sokan, sokfélét írtak. Ezeknek azonban csak elenyészően kis része volt pozitív előjelű.

Andretti 2006-ban, tizenkilenc évesen robbant be az IndyCarba és rögtön első nekifutásra komoly esélye nyílt az Indianapolis 500 megnyerésére . A nagy versenyt azonban végül minimális különbséggel vesztette el a Team Penske-t szolgáló Sam Hornish Jr.-ral szemben.

Kapcsolódó: Amikor kitört a Marco-mánia

A csalódást követően néhány hónappal viszont a tinédzser behúzta első főkategóriás győzelmét a Sonoma Racewayen, újra felélesztve ezzel a „Marco-mániát”.

A lufi azonban hamarosan kippukkadt és a csodagyerek az utóbbi idők legtöbbet kritizált pilótájává vált.

hirdetés

Andretti már tizenöt éve tagja az IndyCar mezőnyének, 236 futamot tudhat a háta mögött, ebből azonban csak húsz alkalommal állt dobogóra és mindössze kétszer annak legmagasabb fokára. Második, egyben eddigi legutolsó győzelmét kilenc éve, 2011-ben szerezte Iowában.

A teljesítménye miatt a közösségi médiában a széria rajongóinak állandó céltáblájává vált. Általános véleménynek számított, hogy ha nem Andretti lenne a neve, akkor ma már nyomtalanul eltűnt volna a süllyesztőben.

Marco – aki az elmúlt télen még arra sem vot rest, hogy beiratkozzon egy versenyzőiskolába – soha nem tagadta, ezek a megnyilvánulások bántják őt, az erőteljesebb „betámadások” után pedig előszerettel használta a ‘letiltás’ gombot.

Múlt vasárnap azonban újra kitört az a bizonyos, személyét övező hisztéria, miután övé lett a 104. Indy 500 pole-ja.

Before practice our guys were watching #Indy500 qualifying.

Needless to say they were pretty excited for @MarcoAndretti! #INDYCAR pic.twitter.com/kxqqoJiENe

— Team Penske (@Team_Penske) August 16, 2020

Az IndyCar-rajongók megint piedesztálra emelték, a sajtó csak szuperlatívuszokat zeng róla, sőt, még a versenyzőtársak is egy emberként ünneplik.

A közösségi oldalakon óriási sikert ért el az a videó, amelyen a Team Penske pilótái ugrálnak örömükben Marco pole-ja láttán.

Az Indianapolis Motor Speedway elnöke, Doug Boles szintén közzétett egy felvételt, amin az IMS-en kívül táborozó szurkolók ujjongása volt látható a nagy pillanatban.

„Annyira klassz volt! – nyilatkozta a 33 éves versenyző, aki előtt utoljára pont az ő születésének évében volt egy Andretti (egész pontosan Mario) az Indy 500 első rajthelyén.

„Nagyon különleges számomra. Amikor befejeztem a kvalifikációt, mindenki, egymás után odajött gratulálni. Fantasztikus érzés volt. Ha kivívod a közvetlen ellenfeleid tiszteletét, annak hatalmas jelentősége van. Sokan közülük szemtanúi voltak a kiábrándító pillanataimnak a sportban, amikor közel jártam a sikerhez, de elbuktam. Ezért volt annyira jó ezt látni most, nagyon megérintett.”

A méltatók között ott volt az ötszörös IndyCar-bajnok és egyszeres Indy 500 győztes Scott Dixon is, aki nüansznyival maradt le Andrettivel szemben a pole-ról.

„Már a kvalifikáció előtt úgy voltam vele, hogy ha nekem nem jön össze a pole, akkor remélem, Marco lesz az, akinek igen” – magyarázta az NBC-nek Dixon.

„Megérdemli. Tudom, hogy ez a hely mennyit jelent a családjának és neki. Jó látni, hogy sikerrel járt még akkora nyomás alatt is, mint ami rajta van. Ki volt téve támadásoknak, de ő egy nagyon rendes ember és sokunk jó barátja, emellett nagy tehetség is. Szerintem már az nagyon kemény helyzet, ha egy olyan csapatnak vezetsz, amelynek az apád a tulajdonosa.”

Marco szinte a teljes pályafutása során – beleértve a nevelőszériákat is – Michael Andretti autóit vezette, néhány éve pedig társtulajdonosként is bevásárolta magát az általa vezetett 98-as számú Dallara-Hondába. A rossz nyelvek szerint azért, mert máskülönben már az apja is kirúgta volna.

hirdetés

„Scott egy vérbeli autóversenyző, a valaha volt egyik legjobb, úgyhogy elképesztően jólesett hallani a szavait” – mondta Marco.

„Nagyon sok barátom van a paddockban, ő pedig az egyik közülük. Tizenöt éve versenyzünk együtt. Ő és még számos más ember, akikkel ennyi, vagy megközelítőleg ennyi idő óta ismerjük egymást, tudják, hogy mire vagyok képes. Nem feltétlenül az eredményeim alapján ítélnek meg, hanem tisztában vannak a tényleges kvalitásaimmal, ezért soha nem írtak le. Ez pedig fantasztikus érzés.”