A PR-fogásnak szánt csajcsapat, amely bajnoki címig jutott

Sokan komplett őrültnek nézték Bill Venturinit, amikor egy teljes egészében hölgyekből álló gárdát állított fel a saját versenygépe köré.

A reklámfogásnak szánt ötletből azonban hamarosan az amerikai autósport egyik legkülönlegesebb, ám méltatlanul elfeledett sikertörténete bontakozott ki.

Bill Venturini már jóval a harmincadik születésnapja előtt az amerikai stock-car versenyek valódi veteránjának mondhatta magát.

A fiatal pilóta ekkorra nem csak megjárta szinte az összes regionális bajnokságot, de az országos porondon is bemutatkozhatott a United States Auto Club (USAC) saját rendezésű szériájában.

A tősgyökeres chicagói Venturini 1981-ben aztán gondolt egy merészet és megalapította saját csapatát, a Venturini Motorsportsot, amellyel a tengerentúli stock-car szakág másodvonalbeli szervezete, a NASCAR-ral szoros kapcsolatot ápoló ARCA SuperCar Seriesben kívánt indulni.

A gárda azonban már az első pillanattól kezdve komoly szponzorációs gondokkal nézett szembe.

„Kristálytiszta volt, hogy muszáj valamivel felkelteni az érdeklődést” – emlékezett vissza a kezdetekre Venturini egy 1986-os, a Chicago Tribune-nek adott interjújában. „Végül a feleségem vetette fel, hogy milyen klassz lenne egy csakis nőkből álló pitcsapat az autó köré. Én pedig imádtam az ötletet.”

Cathy Venturini lényegében hazabeszélt, hiszen ő maga már hosszú évek óta dolgozott versenygépek mellett különböző szériákban; ha kellett kereket cserélt, ha kellett tankolt, lényegében nem volt olyan pozíció, amit ne töltött volna be a pitlane-en.

Az ARCA-ban akkoriban uralkodó tendencia szerint a kiállások alkalmával önkéntesek teljesítettek szolgálatot, akiket a csapatok ismeretségi köreikből, vagy épp újsághirdetések útján toboroztak.

Ez utóbbi utat választotta a Venturini Motorsports is és felhívást tettek közzé különböző napilapokban anélkül, hogy zsákbamacskát árultak volna:

„Versenycsapat keres a pitfal külső oldalára női munkaerőt. Fizetés nincs, csak szó szerint mocskos melóval töltött órák, de annál több a szórakozás.”

A kemény munka követelménye ráadásul teljesen ingyen finoman szólva sem váltott ki nagy érdeklődést.

„A hirdetésre senki az égvilágon nem jelentkezett” – mondta Venturini. „A daytonai verseny előtt azonban meglepetésemre több tucat ember jött oda hozzám, hogy megkérdezzék, miként halad a toborzás és sok sikert kívánjanak. Sokan egyenesen zseniálisnak találták az ötletet, ekkor döntöttem úgy, hogy nem adjuk fel a dolgot.”

Venturiniék újabb szintre emelték a projektet és a folyamatosan futó újsághirdetések mellett teleplakátolták a chicagói főhadiszállásukhoz közeli területet.

Ez a stratégia sikeresnek bizonyult és az 1982-es szezonra össze is állt a professzionális motorsport történetének első, kizárólagosan nőkből álló pitcsapata. Az úttörő gárda azonban hamar szétszéledt.

„Nagyon gyorsan belejöttek és keményen dolgoztak” – nyilatkozta ennek kapcsán Venturini. „A dolog csak egy hétvégi elfoglaltságnak indult, de gyorsan túlnőtt ezen és már kezdte befolyásolni a rendes munkájukat. Ráadásul mi még csak fizetni sem tudtunk nekik egy centet sem.”

Két évvel később a Permatex képében az ARCA új főszponzorra tett szert.

A cég néhány tisztviselője 1985 tavaszán személyesen kereste meg Venturinit azzal, hogy nagyon tetszett nekik a korábbi, csupa hölgyekből álló pitcsapat ötlete és nagy összeggel támogatnák őket abban az esetben, ha felélesztenék ezt a koncepciót.

A házaspár rögtön lázas telefonálásba kezdett és néhány héten belül összehozták a tizenhat fős gárdát, amelyben egyaránt megtalálható volt titkárnő, műtősnő, fotómodell, pénztáros, stewardess, fodrász, ékszerbolti eladó, háziasszony, sőt, a csapatfőnöki teendőket ellátó Cathy húgának, az akkor 16 éves Carolnak személyében egy gimnazista is.

A közös pont az volt bennük, hogy nem csak, hogy mindannyian imádták az autósportot, de előszeretettel bütykölték a saját járgányaikat is az otthoni garázsban, ami jó alapot adott a pályán lévő munkához.

Venturiniék minden segítséget megadtak számukra a gyakorlásra, így a hölgyek a futamok előtti napokban gyakran Bill chicagói műhelyében tevékenykedtek a csapat vezető mérnöke, Norman Negre bábáskodása alatt.

A tizenhat nőből a versenyeken általában nyolc-kilencen álltak hadrendbe.

„A szériában lévő srácok nem hitték el, hogy képesek vagyunk végrehajtani egy pitkiállást” – mesélte Cathy 2018-ban az ESPN-nek. „A versenyhétvégéken egy rakás ember özönlött körénk és csak bámultak, mert arra számítottak, hogy csődöt mondunk. Mi azonban megcsináltuk. Hétről hétre. Eleinte sokan gúnyolódtak rajtunk, megjegyzéseket tettek, de amikor Billel a volán mögött elkezdtünk futamokat nyerni, már nem nevettek többé.”

A Venturini Motorosports egyre sűrűbben tett látogatást a Victory Lane-en, az 1987-es szezon végén pedig Bill Venturini és a „csajok” – akik ekkorra már a leggyorsabb kiállásokat hajtották végre a mezőnyben – a bajnoki címet is ünnepelhették.

„Reklámfogásnak szántuk a lányokat a pitben, de kiderült, hogy profi munkát képesek végezni” – mondta az LA Timesnak ebben az évben Bill, aki szintén ’87-ben az ARCA történetében először tudott 200 mph-s átlagtempó feletti kvalifikációs kört futni Talladegán.

„Azért vagyok itt, hogy győzzek, ha ők pocsékan teljesítettek volna, akkor egy-két futam után biztosan elköszönök tőlük és másokat keresek a helyükre, az pedig eszembe sem jutott volna, hogy újból nők vegyék körül az autómat. A csajok azonban minden várakozást felülmúltak, ha ők nincsenek, akkor belőlem sem lett volna bajnok.”

Az Ultra Blue Crew névre hallgatott szerelőgárda végül 1989-ben bomlott fel, amikor Bill részidős versenyzővé vedlett vissza az ARCA-ban annak érdekében, hogy a költségvetés átcsoportosítása révén finanszírozni tudja saját NASCAR Cup-futamait.