Miért nem lett a csúcson lévő Jeff Gordonból F1-es pilóta?

Az ezredforduló táján fennállt a lehetősége egy hatalmas horderejű átigazolásnak, ami alapjaiban rengethette volna meg nem csak a tengerentúli autóversenyzést, de a Forma 1 világát is.

A kilencvenes évek második felének legnagyobb sztárja vitathatatlanul Jeff Gordon volt a NASCAR-on belül. A karizmatikus amerikai 1995-ben szerezte meg első Cup bajnoki címét, két évvel később behúzta a másodikat, 1998-ban pedig, mindössze 27 évesen már harmadszorra bizonyult a legjobbnak az elit kategóriában.

A kaliforniai születésű, de már Indianában felcseperedett Gordon pályafutása hajnalán a dirt pályákon halmozta a győzelmeket, leghőbb álma pedig az IndyCar-versenyzés volt, anyagi lehetőségek híján azonban már a nyolcvanas évek végén realizálnia kellett, hogy vajmi kevés esélye van egy ottani szerződésre.

„Kilincseltünk a CART csapatoknál” – vallotta be a Sports Illustrated szakújságírójának, Ed Hintonnak Gordon mostohaapja, John Bickford 2007-ben. „A válasz azonban minden esetben ugyanaz volt: mutassátok a pénzt, mi pedig máris mutatjuk az autót.”

Így kötött ki végül Jeff a NASCAR-ban, ahol egyik első nagy sikereként 1994-ben meg is nyerte a Cup Brickyard 400-át, amely egyébiránt 1916 óta az első olyan verseny volt az Indianapolis Motor Speedwayen, amit nem Indianapolis 500-nak hívtak.

A Gordon-mánia kitört, jöttek az újabbnál-újabb győzelmek, címek, a fiatal pilótából pedig egy szempillantás alatt valódi ikon lett, akit egyre többen és többen szerettek volna látni a nemzetközi versenypályákon is, mondván nála jobban senki nem tudná képviselni a bolygó más szegleteiben is az Egyesült Államokat.

Az első pletykák egy esetleges Forma 1-es váltás kapcsán már 1996-ban felröppentek, az olajat a tűzre azonban Gordon egy évvel későbbi, Pocono 500-on aratott győzelme öntötte, amit a Williams F1 Team néhány tisztviselője személyesen nézett végig a Hendrick Motorsports pitjéből.

„Van itt velünk néhány srác az F1-es Williams csapattól” – nyilatkozta a futam után Gordon és igyekezett azon melegében gátat szabni a találgatásoknak. „Kaptam pár megkeresést bizonyos más dolgok kapcsán, de én szeretem a Winston Cupot, imádok Rick Hendricknek vezetni és nagyon jó helyzetben vagyok itt. Bőven elég az a pénz is, amit keresek, szóval maradéktalanul boldog vagyok. Fantasztikusak a szponzoraim is, tehát hacsak nem történik valami váratlan, akkor nem tudom, hogy miért kellene mindennek hátat fordítanom.”

1998-ban Gordon addig sosem látott dominanciával szerezte meg harmadik Cup bajnoki címét. A 33 versenyt számláló szezonból 28-at zárt a top 10-ben, ebből 26-ot a legjobb öt között, beleértve a szám szerint 13 győzelmét.

A menetelését látva hamarosan ismét csengett a menedzserénél a telefon, a vonal végén az F1-es debütálására készülő British American Racing (BAR) alapítójával, Craig Pollockkal.

Ezen megkeresés azonban akkoriban egyáltalán nem kapott sajtónyilvánosságot és csak pletykaszinten keringett a NASCAR garázsainál. A konkrét megerősítésre egészen 2004-ig kellett várni, amikor is Pollock egy, a Toronto Sunnak adott interjújában nyíltan kijelentette, hogy szerződést ajánlott Gordonnak az 1999-es Forma 1-es szezonra Jacques Villeneuve csapattársaként.

A brit üzletember nyilatkozata után néhány nappal a lap magát a legfőbb érintettet is megkereste, aki azonban kissé másként emlékezett az ominózus telefonhívásra.

Gordon elismerte, folyamatban voltak tárgyalások egy Forma 1-es lehetőségről a BAR-ral, ahogyan azt sem tagadta, hogy ő maga nagyon is hajlott volna az átigazolásra. Amikor azonban meghallotta Pollock konkrét terveit, rögtön visszatáncolt a projekttől.

„Beszéltünk a dologról. Nagyon hízelgett számomra, hogy velem akartak tárgyalni, de végül nem jutottunk el addig a pontig, hogy azt mondják ‘Oké, gyere át Európába, tesztelni fogod az autónkat és te leszel a versenyzőnk’.”

Kiderült ugyanis, hogy Pollock valójában nem is az F1-be szánta Gordont, hanem a CART-ba, ahol Paul Tracy csapattársa lett volna a Team KOOL Greennél.

„Azt mondták, ‘Be akarunk ültetni egy CART autóba egy olyan csapatnál, mint Barry Greené, végigversenyzel ott két szezont, azután tesztelheted az F1-es gépünket és talán a pilótánk is lehetsz.'”

Gordon gyanítani kezdte, hogy a BAR és a Team KOOL Green – amely csapatokat egyébként ugyanaz a dohánygyártó cég szponzorálta – valójában csak ki akarta használni az ő hírnevét. Arra játszottak, hogy a NASCAR-sztár neve által fel tudják turbózni a TKG, ezzel együtt pedig a CART népszerűségét, miközben a levegőben lógva hagyott, Gordon esetleges F1-es jövőjének lehetősége pedig a BAR renoméját növelte volna, nem beszélve az amerikai támogatók/partnerek bevonzásáról.

A versenyzőnek azonban esze ágában sem volt hátat fordítani a Hendrick Motorsportsnak, pláne nem olyan feltételek mellett, amik egyáltalán nem biztosítottak be számára egy F1-es szerződést.

„Ekkor már kétszeres Winston Cup bajnok voltam és jó úton haladtam a harmadik felé. [A CART-ban való versenyzés] már egy hatalmas visszalépés lett volna, ráadásul úgy, hogy semmi sem garantálta, hogy tényleg eljuthatok a Forma 1-ig. A NASCAR-ban ekkorra mindenem megvolt, a legjobb csapat, a legjobb szponzorok, a saját utamat járhattam és rengeteget kerestem. Nem fordítottam volna ennek hátat a bizonytalanság kedvéért.”

Gordon végül 2003-ban, ha csak egy promóciós esemény keretien belül is, de megtapasztalhatta, hogy milyen érzés egy Forma 1-es gépet vezetni.

Az Indianapolis Motor Speedway road vonalvezetésére kiírt rendhagyó teszt során az ekkor már négyszeres Cup-bajnok a Williamsnek vezető Juan Pablo Montoyával cserélt autót. Az eredeti tervek szerint a rendezvényt a 2002-es Amerikai Nagydíj után egy nappal, szeptember 30-án bonyolították volna le, az IMS azonban ezt gyorsan megváltoztatta, mivel úgy vélték, publicitás és jegyeladás szempontjából nagyobb hasznot hozna, ha inkább a versenyt megelőzően tartanák meg.

Az új dátumként 2002. augusztus 12-ét jelölték meg, de hamarosan kiderült, hogy egyéb elfoglaltságai miatt Montoya ekkor nem tudja vállalni a részvételt.

A szervezők osztottak, szoroztak, kalkuláltak és végül úgy döntöttek, a tesztet egészen a következő év nyaráig elnapolják.

2003. június 11-én végül létrejött a nagy autócsere, aminek során Montoya pályára vihette Gordon Chevrolet Monte Carlóját, míg az amerikai behuppanhatott kolumbiai kollégája Williams-BMW-jébe.

Az lényegében nem lepett meg senkit, hogy Montoya szinte azonnal képes volt komoly tempót kihozni a Chevy-ből, Gordon várható performanszát a Williams-BMW-ben azonban sűrű homály fedte.

„Ha hiszik, ha nem, most vezetek életemben először olyan versenyautót, amiben hátul van a motor” – mondta nevetve az amerikai. „Juan azt mondta, hogy ne aggódjak ha kipördülnék, lefulladásgátló van az autóban. Az Isten szerelmére, én még ilyesmiről életemben nem hallottam!”

Gordon óvatosan hagyta el a pitet, az első körét pedig meglehetősen lassú tempóban teljesítette. Az ismerkedési szakasz azonban itt véget ért és a második körtől kezdve a négyszeres Cup-bajnok egyre inkább kezdett magabiztos benyomást kelteni. Mindössze csak egyszer csúszott ki a fűre, amikor a fékek működését próbálgatta, de más hibát egyáltalán nem vétett.

Gordon nagyjából hét gyors kört tett meg, a legjobbja pedig mindössze 1.3 másodperccel maradt el Montoya aznap délelőtti shakedown köreinek legjobbjától.

Nem rossz eredmény olyasvalakitől, aki minden gyakorlás nélkül ekkor ült életében először ilyen típusú autóban, ráadásul akkor is csak ennyire rövid ideig.

„Le sem tudom írni, hogy milyen érzés volt az autóban lenni” – lelkendezett a Williams-BMW-ből kiszállva Gordon. „A kanyarok nagyon gyorsan jöttek, mivel annyira mélyen be tudsz menni. Nagyon jól működnek a fékek, jól kanyarodik az autó. Azt gondolnád, hogy ‘Wow, megcsináltam ezt a kanyart, most mi lesz?’, aztán tovább mész, rálépsz a gázra, és akkor átfut az agyadon, ebben a gépben annyi erő van, hogy nem lehet sokáig a pályán tartani. A kipörgésgátlóval viszont folyamatos a tapadás és csak mész és mész. Teljes gázzal nyomtam az egyenesben és jobban belepréselődtem az ülésbe, mint azt képzeltem volna. A nyakam már néhány kör után majd’ leszakadt. El sem tudom képzelni, milyen lehet tizenvalahány további, ugyanilyen autóban ülő sráccal együtt versenyezni a pályán. Ha belegondolok, csak annyi jut eszembe, hogy ‘Ó, Istenem!'”

A Williams helyszínen tartózkodó képviselői, valamint maga Montoya is elismerően nyilatkozott Gordon teljesítményéről.

„Előzőleg azt mondtam, hogy Jeff valószínűleg bő két másodpercre lehet a legjobb shakedown körömtől, de végül sokkal jobban csinálta. Kár, hogy nem tudott több időt tölteni az autóban. Biztos vagyok benne, hogy rendkívül versenyképes lenne az F1-es mezőnyben.”

Ekkor azonban már késő volt. 2003-ban Gordon a 32. születésnapját ünnepelte, ami Forma 1-es körökben inkább egy pilóta karrierjének második felét jelenti, semmint az újonc korszakot.

„Jeff még nagyon sokáig emlegette ezt a hét kört” – mesélte egy név nélküli NASCAR bennfentes az ESPN-nek 2010-ben. „Amikor erről beszélt, mindig csillogtak a szemei és kicsit ábrándozónak is tűnt, mintha úgy érezné, az életének és karrierjének ebbe az irányba kellett volna fordulnia.”

2004-ben aztán még egyszer bekerült Jeff Gordon neve a Forma 1-es sajtóba. A hírek szerint ugyanis Bernie Ecclestone az amerikai televíziós nézettség növelésének érdekében komolyan vizsgálta annak elhetőségét, hogy az amerikainak helyet találjon a 2005-ös mezőnyben.

Ekkoriban már tudni lehetett, hogy a Williamstől év végén mindkét versenyző távozik – Montoya a McLarenhez, Ralf Schumacher a Toyotához -, a csapat tagjai pedig a korábbi promóciós teszt után a végletekig pozitívan nyilatkoztak Gordon képességeiről.

A 2004-es Spanyol Nagydíjon ráadásul a Hendrick Motorsports akkori versenyzői, azaz Gordon, Brian Vickers, valamint Jimmie Johnson és az ő nem kevésbé legendás csapatfőnöke, Chad Knaus a Williams exkluzív vendégeiként voltak jelen a paddockban.

Mindez pedig elég volt ahhoz, hogy beinduljon a pletykagépezet egy esetleges, a két gárda közötti partnerkapcsolat, ezzel együtt pedig Gordon „kölcsönadása” kapcsán.

Ekkoriban Jeff nem akarta kommentálni a keringő híreket, később azonban úgy nyilatkozott, hogy őt személyesen nem kereste meg sem Ecclestone, sem pedig Frank Williams.

„Nem vagyok abban a pozícióban, hogy én magam döntsek arról, belevágjak-e, vagy egyáltalán akarjam-e. Imádom az F1-et és szeretnék újra ilyen autóba ülni, de jelenleg annyira mélyen benne vagyok a NASCAR-ban, hogy igazán kemény dió lenne ezt összehozni. Ugyanakkor, soha ne mondd, hogy soha….bár, Rick [Hendrick] talán mondhatja.”

Mint ma már tudjuk, a történetnek nem lett folytatása. Gordon 2015 végén hivatalosan bejelentette visszavonulását a NASCAR-ból, de a következő szezon második felében mégis visszatért a nyugdíjból, hogy sérült csapattársát, Dale Earnhardt Jr.-t helyettesítse a 88-as Chevy volánja mögött. Ezzel egyébként egyfajta történelmet is írt, hiszen teljes, 1992 óta tartó Cup-pályafutását tekintve ekkor először vezetett olyan gépet, ami nem a 24-es számot viselte.

Két esztendővel később, 2017-ben pedig a Daytona 24-en aratott győzelmével tette fel a pontot impozáns karrierjére.

„Soha nem tapasztaltam olyan borzongást és izgalmat versenyautóban, mint akkor” – emlékezett vissza arra a 2003-as napra Gordon a 99. Indianapolis 500 előtti sajtótájékoztatón, amely versenyen ő vezethette fel a pace carral a mezőnyt a rajtot jelző zöld zászlóig. „Azt az érzést, amit a vezetése közben tapasztaltam nem tudom semmihez sem hasonlítani. Világéletemben versenyautókban ültem, de ezek inkább magáról a versenyzésről, egymás elleni küzdelmekről szóltak, nem pedig a puszta sebesség, a tapadás okozta izgalmakról. Azon a napon Forma 1-es autót vezettem, ezzel pedig mindent elmondtam.”