Öngyilkos lett egy rajongó az Indianapolis Motor Speedwayen

Öngyilkos lett egy rajongó az Indianapolis Motor Speedwayen

Az Indianapolis Motor Speedway több, mint egy évszázada tartó fennállása során egyaránt megmutatta dicsőséges, valamint tragikus oldalát is.

A gigantikus létesítmény számos sporttörténelmi pillanatnak adott már otthont. Feltörekvő versenyzőket kapott szárnyra itt a világhír és veteránok karrierje ért el olyan magaslatokba, ahonnan már csak lefelé vezet az út.

Az IMS 2.5 mérföldes oválja egyike azon kevés pályáknak, amelyek megszelídítéséről szinte valamennyi tengerentúli – és egyre több európai hátterű – pilóta álmodozik. Ez a motorsport amerikai szentélye, ahol a győzelem egy külön rangot képvisel, legyen szó a NASCAR Cup Brickyard 400-áról, vagy éppen az ikonikus Indianapolis 500-ról, amelynek megnyerése egyenesen olyan, mintha az embert lovaggá ütnék a szakmában.

A csillogó felszín mögött azonban az IMS-nek megvan a maga sötét oldala is.

A pálya 1909-es megnyitása óta eddig hetvenhárom életet követelt. Az áldozatok listáján negyvenkét autó- és egy motorversenyző, tizenhárom utazó szerelő és tizenhét további személy neve szerepel, köztük a pitben szolgálatot teljesített csapatok tagjaival, sportbírókkal, tűzoltókkal és nézőkkel.

Egy fiatal fiú ráadásul úgy vesztette életét az 1932-es Indianapolis 500 során, hogy még csak nem is tartózkodott az IMS területén.

A verseny 162. körében Billy Arnold balesetet szenvedett, aminek következtében autójának kereke átrepült a pályát szegélyező kerítésen, és nagy erővel fejen találta az éppen a szomszédos családi ház udvarán játszó, tizenegy éves Wilbur Brinket, aki azonnal meghalt.

Bár a tragikus eseményekből a versenypályák többségének kijutott, mégis az, ami három nappal az 1991-es Indianapolis 500 után történt mind közül egy külön, szürreális fejezetet képez.

Május 29-én, szerdán kora reggel az IMS saját alkalmazottai, valamint alvállalkozóik emberei özönlötték el a pályát, hogy folytassák az előző vasárnapi verseny után hátramaradt törmelékek és szemét feltakarítását.

Fél nyolc magasságában azonban váratlanul egy, a helyszínen lévőktől teljesen független, 1979-es gyártmányú GMC C/K pickup tűnt fel az oválon. A munkások heves gesztikulációk közepette, ordibálva próbálták leparancsolni az autót a pályáról, de annak sofőrje erre csak még jobban beletaposott a gázba és rendületlenül rótta tovább a köröket, miközben lelkesen integetett kifelé.

Az egyik brigádvezető, Luther Wray végül cselekvésre szánta el magát és beugrott az egyik ott parkoló, IMS felségjelzésű Dodge Caravanba, majd a pályára hajtott, hogy a GMC útját állja.

Ekkor a pickup a harmadik – más források szerint a negyedik – körét kezdte meg a pályán, Wray pedig biztos volt abban, hogy csak egy vicces kedvű, ámde ártalmatlan úriemberről van szó. Ezen gondolatmenetet követve leparkolt az ovál célegyenesének végén, majd kiszállt, hogy kézjelzésekkel bírja megállásra a pickupot.

Annak azonban esze ágában sem volt lassítani. A volán mögött ülő férfi az eseményeket közvetlen közelről végig nézett szemtanúk legnagyobb döbbenetére éktelen nevetésbe kezdett és az addigiaknál is hevesebben integetve, a mutató, valamint középső ujjával a győzelem jelét mutatva, körülbelül 160 km/h-s sebességgel egyenesen a Dodge-nak hajtott, ami az ütközés erejétől a levegőbe emelkedett és bő 45 méterrel arrébb ért ismét földet.

white.JPG
A tragédia helyszíne – credit: Indianapolis Star

A becsapódást Wray apróbb karcolásokkal megúszta, mivel még épp időben át tudott ugrani a pályát szegélyező falon a feléje száguldó pickup elől.

Az illetéktelen behatoló, név szerint Stephen White azonban olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a kórházba érve már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

A rendőrségi nyomozás során bizonytást nyert, hogy a 31 éves, szakmáját tekintve ács White az egyik kapun keresztül jutott be a pályára, miután az ott tartózkodó IMS tisztviselők azt hitték, ő is egyike annak a félszáz, ideiglenes segítőnek, akiket a takarítási munkálatokra szerződtettek különböző külsős cégek által.

„Hangosan kacagott, integetett, szemmel láthatóan jól érezte magát” – jellemezte a férfi viselkedését a tragédia utáni hivatalos sajtótájékoztatón a speedwayi rendőrfőnök, Jeffrey L. Dine.

Az esetet sokan Darwin-díjas halálként emlegették, a szemtanúk beszámolói alapján azonban gyorsan körvonalazódni látszott, hogy többről volt szó, mint egy rosszul elsült „csínytevésről”.

White pontosan tudta, hogy mit csinál és amikor meglátta Wray autóját, semmi jelét nem mutatta annak, hogy el akarná kerülni az ütközést. Sőt, célirányosan a Dodge felé kormányozta a járművét, közben olyan hisztérikus nevetésben kitörve, hogy még a távollabb lévők is hallották.

A férfiről később kiderült, hogy évek óta mániás depresszióban szenvedett, amihez egyre súlyosbodó üldözési mánia társult. Emiatt White folyamatos gyógyszeres kezelés alatt állt, a betegsége mégis olyannyira eluralkodott rajta, hogy jó ideje már munkát vállalni is képtelen volt.

Családjának elmondása szerint White világéletében rajongott az Indianapolis 500-ért, a halála előtt három nappal tartott versenyen pedig személyesen nézte végig a pályáról Rick Mears győzelmét.

Egy neve elhallgatását kért rokon szerint a férfi egyszer egyenesen azt mondta neki: „Imádom az Indianapolis Motor Speedwayt, szép befejezés lenne, ha egyszer majd itt halnék meg.”

A boncoláskor készített toxikológiai vizsgálat eredményeit nem hozták nyilvánosságra.

Bár White nem hagyott búcsúlevelet, a hozzátartozói és a rendőrség szerint azonban minden jel öngyilkosságra mutatott.

Ismeretségi köréből utoljára előző este, a szülei látták élve Stephent, de arról nem nyilatkoztak, hogy milyen állapotban hagyta el a házukat.

„A tény, hogy ez a fiatalember a mi területünkön vesztette életét, miközben a saját és mások biztonságát figyelmen kívül hagyva, engedély nélkül vette használatba a pályát, nem kisebbíti a tragédiát” – idézte az IMS hivatalos sajtóközleménye a létesítmény akkori elnökét, Tony George-ot.

Stephen White halála csak egy bizonyíték a sok közül arra, hogy – bár szomorú módon máig nagyon sokan elbagatellizálják – a depresszió valójában egy nagyon súlyos betegség, amit nem szabad félvállról venni.

A tragédiában az egyetlen szerencse, már ha mondhatok ilyet, hogy sem Wray, sem pedig más, ott tartózkodó munkás személyében nem követelt vétlen áldozatot.



Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenes 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot!