Az IndyCar történetének legrosszabb versenyzője

Az amerikai open-wheel szakág száguldó fogorvosa élő példája volt annak, hogy mi történik, ha a mérhetetlen tehetségtelenség hihetetlen lelkesedéssel párosul.

Dr. Jack Miller kvalitásairól mindent elmond, hogy sokan csak a kilencvenes évek Milka Dunójaként jellemzik. Sőt, akadnak akik odáig mennek, hogy az indianapolisi pilótához viszonyítva a venezuelai hölgy „teljesítménye” nem is volt annyira elborzasztó.

A nagy amerikai open-wheel szakadást előidézett Indy Racing League kezdeti éveiben finoman szólva sem a minőségi mezőnyéről volt híres. A kilencvenes évek második felében az újonnan alakult bajnokság autóiban olyan versenyzők is megtalálhatóak voltak, akiknek teljesítményét látva kis túlzással már azon is elcsodálkozott az ember, hogy egyáltalán közúti jogosítványt tudtak szerezni. Közülük is kiemelkedett azonban Miller, akit sokan a mai napig a sportág talán legszörnyűbb sofőrjeként tartanak számon.

Ha pusztán az egyébként mai napig fogorvosként praktizáló amerikai statisztikáit nézzük, akkor nem tűnhet annyira sötétnek a helyzet, mivel ott díszeleg a neve mellett egy bajnoki cím az 1993-as Indy Lights szezonból. Az igazság azonban az, hogy Miller úgy nyerte meg az IL B-series-t, hogy rajta kívül konkrétan senki más nem nevezett.

Ezt a kategóriát kizárólag ebben az idényben írták ki azon versenyzők számára, akik nem tudtak szert tenni a sorozatban ekkor debütált új karosszériára. A helyzet azonban úgy hozta, hogy a teljes szezonos pilóták közül egyedül Miller rajtolt el az idejétmúlt March kasznival, míg a mezőny többi tagja már kivétel nélkül a vadiúj Lolát terelgette.

A doki minden versenyen elindult, végül pedig csodák-csodájára őt is koronázták meg a B-series első és egyetlen bajnokának. Millert azonban az a tény, hogy ellenfél nélkül lett övé a cím nem igazán zavarta, olyannyira nem, hogy még a dobogón is előszeretettel pezsgőzött – tök egyedül.

Miller Indianapolisban nőtt fel egy ötgyermekes család sarjaként. Szülei világéletükben a nagy ötszáz mérföldes verseny rajongói voltak, ennek megfelelően pedig éves program volt, hogy a Május Hónapot a Speedwayen töltötték élőben végignézve a lehető legtöbb edzést, majd a kvalifikációkat és végül természetesen magát a versenyt is.

Jack már egészen kiskorától fogva arról álmodozott, hogy egy napon ő is ott lesz a legendás harminchárom fős mezőnyben, versenyzői karrierjének kezdete azonban egészen 26 éves koráig váratott magára.

„Nem voltak ugyan soha anyagi problémáink, de öt gyerek mellett a szüleim arra már nem tudtak áldozni, hogy a rettentően költséges autósportot finanszírozzák nekem” – mesélte egy 2017-es, a RACER-nek adott interjújában Miller. „Ezzel teljesen tisztában voltam, ezért soha nem is kértem tőlük, hogy támogassanak. Már tizenévesen elkezdtem dolgozni, válogatás nélkül elvállaltam minden munkát azt szem előtt tartva, hogy ha nem jönne össze a versenyzői karrier, akkor legyen mihez nyúlnom. Hátrányból indultam a sportban, mivel egyrészt nem kezdtem el gokatrozni már gyerekként, mint a profik többsége, másrészt pedig úgy alakult, hogy 26 éves koromig végül nem is ültem versenyautóba.”

Miller az SCCA által amatőrök számára kiírt klubbajnokságokban kezdte bontogatni a szárnyait.

Az autósport iránti lelkesedését pedig mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy pont amiatt esett a választása a fogorvosi szakra.

„Minden pénzt, amit kerestem a versenyzésre fordítottam, de nem volt elég. Egy nap aztán leültem a tévé elé és elkezdtem felírni az összes olyan nagy cég nevét, amelyeknek a legtöbb reklámjuk fut. A többségük azonban egészségügyi és kozmetikai termékeket forgalmazott, például sminkcuccokat, samponokat és szájápolási szereket. Engem mindig is nagyon érdekelt a tudomány, ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogy az általános orvosira, vagy a fogorvosira iratkozzak-e be. Végül arra jutottam, hogy ha fogorvos lennék, akkor valószínűleg rá tudnék venni egy fogkrémekben utazó vállalatot, hogy szponzoráljon. A hosszútávú tervem be is jött és lehetőségem nyílt rá, hogy több millió dollárt szedjek össze arra, hogy versenyezhessek az Indy Lightsban, majd az IndyCarban.”

Miller 1997 és 2001 között már az IRL mezőnyét boldogította, fakezűsége, de annál nagyobb eltökéltsége miatt pedig villámgyorsan kialakult körülötte egyfajta kultusz is.

Az IndyCar történetének Dr. Albanjaként is emlegetett versenyző – ellentétben furcsa hajú kollégájával, aki a zenei bizniszben azért aratott némi sikert – legnagyobb jóindulattal is csak csetlett-botlott a pályán: 25 IRL versenyre nevezett, ebből 22-n vett részt (2 futamra nem tudta kvalifikálni magát, a 2001-es Indy 500-ról pedig visszavonta a nevezését az előző atlantai futamon történt, 13 autós tömegbalesetben szerzett sérülései miatt) és mindössze három alkalommal látta meg a kockás zászlót.

Ezidő alatt Millernek a sportág egyik legkínosabb jelenetét is sikerült prezentálnia.

Az 1997-es, Texas Motor Speedwayen lebonyolított True Value 500-on emberünk arra panaszkodott a csapatrádión, hogy valami nem stimmel az autójával.

A 24. körben aztán lassulni kezdett, majd szépen meg is állt. Az igazi sokk csak ezután következett.

Kiderült ugyanis, hogy a „meghibásodás” forrása valójában Millerben volt keresendő, aki valamilyen oknál fogva folyamatosan nyomkodta a vészleállító kapcsolót – még akkor is, amikor a sportbírók már körülvették a pálya mellett veszteglő gépét.

Ezután dr. Jack már nem tért vissza a versenybe, kiesését pedig az Arizona Motorsports hivatalosan elektronikai gonddal indokolta. Arról nem szól a fáma, hogy ezzel a gárda az autóra, vagy inkább a versenyző agyára célzott.

Annak ellenére, hogy a futamokon Miller gyakran már a 2-3. körben lekörözött lett, a felelőtlenséggel párosuló bátorsága is legendássá vált.

Jó példa erre az 1996-os, detoriti Indy Lights futam.

Az utcai viadal előtt közvetlenül brutális vihar csapott le a városra, aminek következtében a rajtot el kellett halasztani.

Miller ezen felháborodva rögtön a versenyirányításhoz masírozott, hogy számon kérje rajtuk a döntést.

„Miért nem kapjuk meg a zöld zászlót? Lehet versenyezni esőben! Itt vannak a szponzoraim!”

Az illetékes steward erre halálos lelki nyugalommal csak annyit reagált:

„Doki, ha úgy gondolod, képes vagy vezetni versenytempóval húsz centis vízben és szélviharban, akkor menj, de én nem vállalom a felelősséget.”

Millernek nem volt más választása, mint elfogadni a halasztás tényét.

Az ekkor már főállásban praktizáló fogorvos mögött soha nem állt menedzsment, minden szponzorációs szerződést ő maga hozott össze saját elmondása szerint több ezer órányi telefonálgatással, kedvét pedig az sem vette el, hogy száz megkeresett cégből talán négy-öt volt hajlandó szóba állni vele, ebből pedig mindössze egy-kettő materializálódott valódi együttműködéssé, köztük egy olyan gigavállalattal, mint a Proctor & Gamble.

Ezeket viszont Miller maximálisan meghálálta és ott reklámozott, ahol csak tudott. Emlékezetesek voltak például azon akciói, amelyek alkalmával a lelátókon ülő rajongóknak dobálta a támogatói által forgalmazott fogpaszta termékmintákat.

Az IRL-ben mutatott, a szurkolók és a sportág szakértői körében gyakran szekunder szégyenérzetet kiváltó produkciója alapján azonban villámgyorsan a támadások kereszttüzébe került. A médiában gyakran illették őt olyan jelzőkkel, mint a „legnagyobb vicc, amit a versenypályák valaha láttak”, vagy épp a „száguldó fogszuvasodás”.

„Ezek a kritikák nyilvánvalóan nagyon fájtak. Ugyanakkor mindenért a szüleimnek tartoztam, ők remek emberek és arra tanítottak, hogy ha valamit kitűzöl magad elé célként, akkor harcolj érte a legjobb tudásod szerint és soha ne engedd, hogy bárki eltántorítson attól, amit szívből szeretnél csinálni. Ha feladtam volna a sajtó rólam alkotott véleménye miatt, akkor az érzelmileg nagyon megviselte volna őket, mert egyet jelentette volna azzal, hogy mások nyomására feladtam. Én mindig pozitív ember voltam, de jólesett volna, ha úgy tekintenek rám, mint egy esélytelen versenyzőre, aki az álmait üldözi és a belét kidolgozza ezért, nem pedig csak ujjal mutogatnak rám azt kérdezve, hogy mi a francot keres egy fogorvos az Indy 500-on.”

Best of Dr. Jack Miller

A 2001-es, atlantai balesete végül pontot tett az IndyCar-karrierjére – és nem csak azért, mert a történtek miatt ideiglenesen még a licencét is bevonták.

„Voltak szponzoraim és sikerült egy igazán nagy halat is fogni az Olympusszal, akikkel egy több évre szóló szerződést kötöttem. A balesetem után azonban elgondolkodtam. Akkor már volt egy hat hónapos lányom, akit fel akartam nevelni.”

Miller rajongása azonban máig megmaradt az Indianapolis 500 iránt, ami előtt tisztelegve a fogorvosi praxisát is Indy Dental Groupnak nevezte el.

Tizenhat évvel a visszavonulása után, 2017-ben a profi autósportba is visszatért, mint az amerikai F4-ben szereplő Miller Vinatieri Leguizamón Motorsports társtulajdonosa, 2019-ben pedig már az IndyCar nevelőszériáit tömörítő Road to Indy program legalsóbb kategóriáját képező USF2000-ben is megjelent az autók volánja mögött saját fiával, Jack William Millerrel, valamint Rubens Barrichello elsőszülött csemetéjével, Eduardo Barrichellóval.
Bármily hihetetlen azonban, dr. Jacknek a mai napig elég szép számú rajongótábora van, akik nem felejtették el a rövid, de annál emlékezetesebb versenyzői karrierjét sem.

„Két évtized eltelt, de még a mai napig kapok képeket, vagy modelleket az akkori autóimról, hogy dedikáljam őket és gyakran az utcán is megállítanak egy-egy közös fotó, vagy csak egy rövid beszélgetés erejéig. Ez jó érzéssel tölt el. Talán az a negatív publicitás közrejátszott abban, hogy az emberek elkezdték realizálni, milyen ember is vagyok valójában és ma már csak úgy emlékeznek rám, mint a versenyző fogorvosra. Jó, rossz, vagy csak más, a lényeg, hogy tudják ki vagyok. Ez pedig határozottan segített a pályán kívüli életem alakulásában, rengeteg olyan ajtó nyílt meg számomra, amelyek a médiafigyelem nélkül biztosan zárva maradtak volna. Természetesen ez a boszorkányüldözés akkoriban nagyon idegesített, de végül rájöttem, hogy az átélt élmények örökké velem maradnak, senki sem veheti már el azokat tőlem. Gyerekkorom óta arról ábrándoztam, hogy ott leszek az Indy 500-on, ami végül sikerült, méghozzá háromszor is. A rólam szóló negatív sztorik nem zaklatnak már fel, mivel annyira boldog voltam amíg versenyeztem. Imádtam. Szerettem-e volna győzni is? Hát persze. Ugyanakkor annyira jól szórakoztam amikor kint voltam a pályán, hogy már ezért megérte.”

képek: IndyCar, Indy Dental Group Twitter