Amikor a NASCAR-ban beszavazó show-t rendeztek

Képzeld el, amint a motorsport egyik vezető bajnoksága lehetőséget biztosít a rajongók számára arra, hogy ők döntsék el, ki vezesse a mezőny egyik legjobb autóját. Mindössze két kitételnek kell megfelelni: a jelöltnek legyen versenytapasztalata, a szóban forgó szérián belül viszont ne rendelkezzen futamgyőzelemmel. Bizarrnak hangzik?

Pedig a hetvenes években, a NASCAR királykategóriájában ez pontosan megtörtént.

A Charlotte Motor Speedway (CMS) akkori elnöke, Richard Howard mindenképpen valami nagy durranással szerette volna promótálni a NASCAR legmagasabb osztályának, a Winston Cupnak 1973-as World 600-át. A cél az volt, hogy a verseny már hónapokkal a rajt előtt beszédtéma legyen a rajongók és a sajtó körében egyaránt, felturbózva ezzel a jegyeladásokat.

Howard ekkoriban autótulajdonosként is jelen volt a sorozatban, az általa birtokolt #11 Chevrolet-t pedig nem más vezette, mint a NASCAR egyik legnagyobb sztárja, a későbbi háromszoros bajnok Cale Yarborough.

Innen adta magát az ötlet, hogy az üzletember egy második gépet is hadrendbe állítson a tradicionálisan az Indianapolis 500-zal egy napon rendezett versenyen, az ehhez szükséges szponzorációs hátteret pedig teljes egészében a CMS költségvetéséből kívánta fedezni.

A svédcsavar azonban csak most jön: az 1-es számot kapó, a már visszavonult legenda, Junior Johnson által felkészített Chevy Chevelle volánját ugyanis egy olyan pilótának szánta, akinek kilétéről teljes egészében a szurkolók dönthettek, méghozzá voksolás útján.

A rajongók akárkit jelölhettek a győzelemre is esélyes autóba, aki már rendelkezik minimum regionális szintű versenyzői múlttal.

Ennek köszönhetően a listára lényegében bárki felkerülhetett, olyanok is, akik még soha nem vezettek stock-car gépet, sőt a nagyobb oválon – mint amilyen a CMS 1.5 mérföldes vonalvezetése – szerzett tapasztalat sem volt kitétel.

Howard nyíltan a külsős, alacsonyabb bajnokságokban szereplő pilóták jelölésére ösztönözte a rajongókat, de ennek ellenére olyan nevekre is szabadon lehetett voksolni, akik már versenyeztek a Cupban. Ez utóbbiak kapcsán az egyetlen feltétel az volt, hogy a királykategóriában nyeretlennek kellett lenniük.

A NASCAR által messzemenőkig támogatott projekt stílszerűen a „Nevezd meg a versenyzőt!” fantázianév alatt futott, méghozzá hatalmas sikerrel.

A végső listára összesen 126 név került fel, a szavazatokat pedig a május elsejei határidőig postai úton, vagy a CMS partnercégeihez köthető üzletekben lehetett leadni országszerte.

A két hónapon át zajló voksolás során közel 335.000-en nyilvánítottak véleményt, a győzelmet pedig elsöprő többséggel, több, mint hetvenkétezer szavazattal Billy Scott szerezte meg olyan későbbi NASCAR-sztárokat maga mögé utasítva, mint pl. Dick Trickle és Harry Grant.

Billy Scott 

A 37 éves, dél-karolinai versenyző ekkoriban sikert sikerre halmozott a regionális pályákon, a stock-car szakág nemzeti porondját viszont mindaddig csak kétszer próbálta meghódítani. Ezen kísérletek egyaránt a charlotte-i World 600-on történtek 1971-ben és 1972-ben. Előbbi évben Earl Brooks helyettesítő pilótájaként ő fejezte be a futamot a 21. helyre kormányozva a Plymouth-t, az eredménylistán és ezzel együtt a statisztikákban azonban nem szerepel a neve, mivel a szabályok szerint a végelszámolásnál a versenyt megkezdett versenyzőt jegyzik, aki ebben az esetben Brooks volt.

1972-ben saját jogán nevezett a futamra, műszaki hibák miatt viszont már az első edzésen véget ért számára a hétvége.

Nem meglepő tehát, hogy Scott nagyon boldog volt a szavazás megnyerése miatt, ami a korából adódóan az utolsó nagy lehetősége lett a kiugrásra.

„Mindez nem történhetett volna meg a családom, barátaim és rajongóim hada nélkül” – nyilatkozta a versenyző a Charlotte Observernek. „Időt és energiát nem kímélve sorra járták a versenypályákat, vendéglátó egységeket, üzleteket Észak-Karolina-szerte, hogy szavazatokat szerezzenek nekem. Hihetetlen kampányt csináltak, így most rajtam a sor, hogy bizonyítsam nekik a pályán, megérte ez a rengeteg erőfeszítés.”

Mint minden szavazás esetében, itt is felröppentek a csalással, vesztegetéssel kapcsolatos vádak.

Többen is állították például, hogy Scott felesége, Barbara pénzt, ingyen jegyeket, valamint az akkori legnagyobb sztárpilóták – mint Richard Petty, David Pearson és Buddy Baker – aláírásaival fémjelzett sapkákat, pólókat ajánlott fel a voksokért cserébe.

Mind közül a leghangosabban a második helyen végzett Charlie Blanton tábora tüntetett, akik szerint Scotték a törvénytelenség határait súrolva csikartak ki szavazatokat a helyi közösség tagjaiból, az eredmény elfogadása pedig nem csak a Charlotte Motor Speedwayt, de en bloc magát a NASCAR-t is minősíti.

Howardék nem akartak botrányt és inkább rávették a veterán autótulajdonos Doc Faustinát arra, hogy a versenyre adjon Blanton alá egy Dodge-ot. A hivatalos kommünikében persze szó sem esett a Scottot ért csalási vádakról, a Charlie számára biztosított lehetőséget inkább azzal magyarázták, hogy a pilóta a második helyet több, mint 40.000 szavazattal szerezte meg, ami olyan magas szám, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Emellett pedig Blanton megnyerte az ARCA februári szezonnyitóját Daytonán, tehát a képességei alapján is kiérdemelte ezt az esélyt.

Billy Scott (#1 Chevy) – 1973 World 600

Scott számára nem indult jól a charlotte-i kaland, lévén már az első tesztjén sikerült ripityára törnie az autóját.

„Mondhatnám azt, hogy valami elromlott a kocsiban” – nyilatkozta a Herald Journalnak. „Az igazság azonban az, hogy egyszerűen elvesztettem az uralmat felette. Teljes mértékben az én hibám volt, elszúrtam.”

A World 600 kvalifikációjának első, szerdai napjára a Chevy még nem volt pályára alkalmas állapotban, csütörtökön pedig a szakadó eső gátolta meg abban, hogy kihajtson a CMS ováljára.

Pénteken aztán, minden előzetes edzés nélkül aztán Scottnak sikerült egy, a körülményekhez képest kimondottan jó tempót hoznia, amivel a 23. rajthelyet harcolta ki a negyvenkét fős mezőnyben, míg Blanton a 19. pozícióból várhatta a zöld zászlót.

A május 27-ei verseny azonban már rémálomként kezdődött Scott számára, miután alig pár kört követően kénytelen volt kihajtania a pitbe egy hosszas szervizelésre. A ludas a hátsó stabilizátor rúd volt, amelynek sérülése a csapat tájékoztatása szerint még a korábbi tesztbalesetre volt visszavezethető.

Scott mintegy hatvan körös hátrányban, de végül vissza tudott térni a pályára és problémamentesen, a 22. helyen fejezte be a futamot.

Mindeközben Blanton napja sem alakult meseszerűen, lévén 49 körrel a vége előtt megadta magát a Dodge-ának motorja, aminek köszönhetően csak a 20. lett.

Howard meg volt elégedve Scott teljesítményével és ígéretet tett neki arra, hogy az őszi, charlotte-i versenyen újra vezetheti az 1-es számú Chevyt. Erre azonban mégsem került sor; az autót Dick Trickle kapta meg, aki ezt a lehetőséget egy ötödik hellyel hálálta meg.

A CMS a következő évi, 1974-es World 600-on még egyszer megrendezte a saját kis „beszavazó showját”, amit újfent Scott nyert meg. A #1 Chevrolet-vel a 22. pozíciót kaparintotta meg a kvalifikáción, a 400 körös futam azonban törött felfüggesztés miatt már a 262.-ben befejeződött számára, ami a végelszámolásnál a 24. helyet jelentette.

Ez a verseny egyben Billy Scott kérészéletű NASCAR Cup-karrierjének utolsó állomása is lett.

Az áhított kitörés helyett végül kénytelen volt visszatérni a regionális futamok világába. A sportág történelemkönyvébe azonban még így is beírta magát, mint az a pilóta, aki talán a legrendhagyóbb módon szerzett magának ülést a széria egyik legikonikusabb futamára. Méghozzá kétszer is zsinórban.