“Takarodj a frekvenciámról!” – Avagy a csapatrádiózás rendhagyó története

A motorsportban ma már nélkülözhetetlen kommunikációs forma egyszerre áldás és átok a csapatok, valamint a versenyzők számára. Nem csak a futam szempontjából létfontosságú infók oszthatók meg ugyanis általa, de már arra is akadt példa, hogy a rajongók egyenesen “meghackelték”.

 

Az autóversenyzés hőskorában a pályán való kommunikáció még hatalmas táblák segítségével zajlott, amelyeket a pitlane-ről lógattak be a volán mögött ülő pilótának.

A gárdák tagjai ezekre írták fel a futam szempontjából létfontosságú információkat, mint pl. hány kör van még hátra, mikor látogasson ki kerékcserére/tankolásra, a szóban forgó autó épp milyen pozíciót foglal el a mezőnyben az ellenfelekhez viszonyítva, na és persze hírhedt csapatutasításokra is sort kerítettek már a táblákra írt kódszavakat használva.

Ez a társalgás azonban meglehetősen hiányos volt, lévén a volán mögött ülő versenyzőnek alig volt lehetősége arra, hogy érdemben reagáljon a gárdája szavaira. Menet közben a pilóták egyedül kézjelzések formájában tudták megosztani tapasztalataikat, bővebb információcserére pedig kizárólag a pitkiállások alkalmával nyílt alkalmuk.

>>> EZY: Amikor az Indy 500-on megszületett a Multi 21 ősapja

A csapatok többsége ebből adódóan saját jelrendszert dolgozott ki. Ha például a versenyző úgy érezte, valami oknál fogva azonnal szüksége van szervizelésre, akkor a pit felé közeledve egyszerűen kinyúlt az autóból és a szélvédő oldalát kezdte hevesen ütögetni. A szerelők ebből rögtön tudták ugyan, hogy fel kell készülniük egy rendkívüli kiállásra, ennek okát azonban egészen addig nem sejthették, amíg a pilóta meg nem érkezett és el nem magyarázta a vélt problémát.

A XX. század derekára világossá vált, hogy ez a rendszer nem csak praktikusság, de biztonsági okokból sem tartható tovább. Nem egyszer előfordult ugyanis, hogy miközben a versenyző a táblát olvasta értékes pozíciókat vesztett, rosszabb esetben pedig balesetet is okozott.

44.jpeg

Már a legelső NASCAR-szezonban folytak kísérletek a csapatkommunikáció továbbfejlesztésére.

A rádióforgalmazás úttörője a legendás autótulajdonos Raymond Parks volt, aki kiszuperált, második világháborús adóvevőket szereltetett a járműveibe. A módszerrel azonban hamarosan fel kellett hagyniuk, miután a többi gárda biztonsági okokra hivatkozva élénken tiltakozott ellene, mondván a vezetés közbeni beszélgetések elvonják a versenyző figyelmét.

Parksék ennek ellenére nem bánkódtak sokáig, lévén Red Byron révén ők zárták az élen az 1949-es Strictly Stock szezont, ezzel pedig a NASCAR történetének első bajnokaivá váltak.

Innentől fogva a csapatrádió intézménye jó néhány éven át parlagon hevert, mígnem a Bud Moore Engineeringnek vezető Jack Smith egy nagyméretű, rádióamatőrök által használt berendezéssel a Fordjában neki nem vágott az 1960-as, charlotte-i World 600-nak. A kísérlet nem a várt eredményt hozta, miután az eszköz futam közben a magas hőmérséklet és erőteljes vibráció hatására szó szerint szétrázódott.

Moore-ék azonban nem adták fel és a hatvanas évek első felében többször is próbálkoztak még a rádióforgalmazással, de enyhén szólva sem jártak sikerrel.

Egyetlen egyszer fordult elő ebben az időszakban, hogy a technika nem fogott ki rajtuk. Nem sokáig örülhettek viszont, mivel a rádió végül egy szabotőr áldozatává vált, aki nem más volt, mint maga Smith.

A versenyzőt ugyanis az autó kímélése érdekében többször is figyelmeztettek arra, hogy kicsit vegyen vissza a tempóból, amit emberünk finoman szólva sem vett jó néven, a végén pedig olyannyira eldurrant az agya, hogy kikapcsolta a berendezést, majd a következő pitkiállásakor nemes egyszerűséggel kihajította az autóból.

Egy hónappal később, a daytonai Firecracker 250-nek Moore-ék már egy, kamionsofőrök által használt berendezéssel vágtak neki. Az eszköz menet közben csődöt mondott ugyan, ennek ellenére Smith mégis bevonult a NASCAR történelmébe, mint az első olyan pilóta, aki úgy nyert meg egy superspeedway-futamot, hogy közben csapatrádiót is használt.

moore_1.jpg

Ma már az autósport egyetlen szakágát sem lehet elképzelni rádiókommunikáció nélkül. A megoldásnak azonban van egy nagy, járulékos hátránya. A beszélgetéseket ugyanis nem csak a konkurens csapatok hallgathatják végig, de maguk a nézők is, rosszabb esetben pedig akár kvázi „meg is hackelhetik” a frekvenciákat.

A pályákon a rajongók maguk is igénybe vehetnek olyan eszközöket, amelyekkel valós időben hallgathatják a mezőnyben zajló kommunikációt.

A szurkolói élmény ezzel kétségkívül megnő, ugyanakkor néha eléggé kínos, mi több, veszélyes szituációkat is teremthet.

A 2018-as, Charlotte Motor Speedwayen lebonyolított Coca-Cola 600 során több versenyző – köztük Kyle Busch – is arról kezdett panaszkodni, hogy valami zavarja a rádiót.

Eleinte csak furcsa pittyegéseket hallottak, az igazi meglepetés azonban akkor érte őket, amikor egy ismeretlen férfihang is megszólalt a fülükön.

„Hé Kyle, milyenek az abroncsaid?” – kérdezte a rejtélyes idegen Busch-tól, majd szinte hajszálpontosan ugyanez lejátszódott Alex Bowman és Jamie McMurray rádiójában is.

Erre reagálva Bowman azonnal arra utasította a csapatot, hogy szabaduljanak meg a nem kívánt zavaró tényezőtől, amit az ismeretlen nem is hagyott szó nélkül és nemes egyszerűséggel közölte a pilótával, hogy fogja be a pofáját.

Miután a versenyből csak öt kör volt hátra, a Joe Gibbs Racing úgy döntött, lekapcsoltatják Busch-sal az első számú rádiót és inkább a tartalék frekvenciát használva fejezik be a viadalt.

Méghozzá nem is akárhogyan, hiszen Kyle győzött, amivel ő lett az első versenyző a NASCAR történetében, aki a mindenkori naptár valamennyi pályáján eljutott a Victory Lane-re.

kkka.jpg

A rádióforgalmazás külső forrásból történő megzavarása azonban egyáltalán nem új keletű, olyannyira, hogy már a hetvenes években – amikor a rajongók számára biztosított adók még elméleti szinten sem léteztek – is akadt rá példa.

A Wood Brothers Racing először az 1974-es, charlotte-i World 600-on tett kísérletet a csapatrádióra a háromszoros bajnok David Pearson autójában.

„Sokan próbálkoztak már vele, de igazából senki sem tudta, mit kellene csinálni annak érdekében, hogy jól is működjön” – magyarázta egy 2005-ös interjújában a gárda társtulajdonosa, Leonard Wood. „Mi viszont azt hittük, hogy rátaláltunk valamire. Fogtuk a rádiót és ragasztószalaggal a bukócsőre rögzítettük. Nem sokkal a verseny kezdete után azonban egy idegen hangot hallottunk, aki elkezdett visszaszámolni úgy, mint az űrhajók kilövésénél szokás. Beleüvöltöttem a mikrofonba, hogy ‘Ki a franc vagy?‘, mire nagy meglepetésre [a konkurens csapattulajdonos] Bud Moore bemutatkozott és visszakérdezett, hogy én mit keresek az ő frekvenciáján, majd közölte, hogy mi csatlakoztunk rá tévesen a gárdája rádiójára. Ekkor döntöttünk úgy, hogy inkább lekapcsoljuk a cuccot és innentől fogva a hagyományos, táblás módszert használjuk tovább a kommunikációra.”

A versenyzők többsége még a nyolcvanas évek elején sem favorizálta a futam közbeni rádiózást. Közéjük tartozott az újításokat közismerten szkeptikusan fogadó Dale Earnhardt Sr. is.

„Dale egyáltalán nem akarta, hogy beszéljek hozzá” – emlékezett vissza Andy Petree, a Richard Childress Racing jelenlegi alelnöke, aki hosszú éveken keresztül volt a Megfélemlítő autóját felkészítő csapat vezetője. „Még a spotterét sem szerette volna hallani, az egyetlen dolog, amire verseny közben kíváncsi volt, hogy hol történt baleset a pályán. Rettenetesen be tudott gurulni már attól is, ha csak a köridőket ismertettem vele, mert úgy érezte, ezzel csak elterelem a figyelmét a lényegről, vagyis a versenyzésről.”

A mai pilóták számára azonban már nélkülözhetetlen dolognak számít a kétirányú rádiókommunikáció, ami nyilvánosságából adódóan számos aranyköpéssel szolgált az utókor számára.

A cikkhez egyfajta végszóként ezek közül szemezgetek:

 

>>> First Data 500/Martinsville Speedway – 2017:

„Mondok valamit, ez a [Ryan] Blaney egy született idióta, akit valakinek már nagyon fejbe kellene vernie” – Matt Kenseth

Tony Stewart és csapatfőnökének, Mike Bugarewicz-nek mélyenszántó csevegése a NASCAR Cup 2016-os, bristoli futama alatt:

TS: Tudod Mike, rájöttem, hogy nem számít hol versenyzünk, a lelátók első tíz sorában soha nincs egy jó nő sem.
MB: Tony, a te korodban és karriered ezen pontján már nem lehetsz válogatós.

>>> I love New York 355/Watkins Glen – 2017:

„Ez a kib*szott 18-as [Kyle Busch] nekem jött! B*ssza meg, b*ssza meg, hogy b*szná már meg!!! Most már tudom, miért utája őt mindenki!” – Danica Patrick

>>> Bass Pro Shops/NRA/Bristol Motor Speedway – 2017

„Mit csinál ez az idióta? A 17-es [Ricky Stenhouse Jr.] kétszer is nekem jött két körön belül a hátsó egyenesben. Miért nem képes kinézni azon a rohadt szélvédőn? Ha nem lát ki rajta, akkor esküszöm, én veszek neki egy ülésmagasítót, de lehet jobban járna egyenesen egy gyereküléssel” – Dale Earnhardt Jr.

>>> Tony Stewart kiakadása Danica Patrick irányába, aki nem csak a csapattársa, de az alkalmazottja is volt a Stewart-Haas Racingnél (2015, Richmond).

“Valaki tanítsa már meg annak a kib*szott 10-es autónak a sofőrjét, hogy hogyan kell itt forgalomban vezetni. Ha nem takarodik el az utamból, akkor bele fogom passzírozni a falba. Mit tehetne ellene? Az autója az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. Ha összetörni támad kedvem, akkor azt teszem.”

>>> Kyle Petty a 2007-es, sonomai Cup futam bemelegítő körén elmondott a csapatrádión egy imát, majd másodpercekkel később, a zöld zászló utáni csetepatében újra megszólalt:

“Hát ez meg mi az istenverte f*sz volt??????”

>>>A legőszintébb, egyben legelkeseredettebb rádióbeszélgetések egyike a 2009-es Brickyard 400-on hangzott el.

Juan Pablo Montoya abszolút dominanciát mutatott és minden esélye megvolt arra, hogy az Indy 500 után a NASCAR Cup ikonikus futamát is megnyerje az Indianapolis Motor Speedwayen. 116 körön át tartó vezetés után azonban a versenybírák áthajtásos büntetést róttak ki rá, mondván a pitben túllépte a sebességhatárt. A győzelmet ezután Jimmie Johnson húzta be, Montoya pedig csak a tizenegyedik lett.

A szankció után a csalódott kolumbiai és az Earnhardt Ganassi Racing általa vezetett 42-es Chevyjének csapatfőnöke, Brian Pattie között az alábbi párbeszéd zajlott le:

JPM: Remélem Mike Helton (a NASCAR elnöke) hallgat most. Engem ma kiraboltak.
Pattie: Oké haver, nyugodj meg. [A versenyirányítás] tényleg hall bennünket.
JPM: Már korábban is kiraboltak, megszívattak, de ma a NASCAR-nak sikerült még saját magukat is túlszárnyalni…. Miért követnék el gyorshajtást öt másodperces vezetés mellett??? Ez egyszerűen hülyeség.
[néhány perccel később, a verseny harmadik sárga zászlós szakasza alatt]
JPM: Mindjárt leparkolom ezt az autót. Elegem van.
Pattie: Ne csináld, nem csak rólad van szó…. A csapat műhelyében kétszáz ember dolgozik, gondolj rájuk is.
JPM: Brian France [a NASCAR akkori vezérigazgatója] azt mondta, hogy versenyezzünk keményen….
Pattie: Ezt most be kell fejezned…Csak még rosszabbá teszed az egészet.
JPM: Köszönöm szépen NASCAR, hogy elcsesztétek a napomat.

 

 

Kapcsolódó:

A fal, amely versenyzők ezreit mentette meg a biztos haláltól

A HANS-sztori

Miért kockás a kockás zászló?

Miért versenyeznek az óramutató járásával ellentétes irányban az oválpályákon?

Amikor igenis a ruha teszi a versenyzőt

 

 

 

 

További érdekességekért, hírekért, információkért az amerikai autósport világából kövesd az USAracing Facebook-oldalát is:

 

képek: NASCAR, Hot Rod Magazine

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy