Tündérmese és rémálom: Az Indy 500 kvalifikációja idén sem hazudtolta meg önmagát -

Simon Pagenaud kaparintotta meg a pole-t, a legnagyobb szenzációt viszont a McLaren és Fernando Alonso bukása szolgáltatta.

Az Indianapolis 500 több, mint egy évszázadot felölelő történelme során számtalan elképesztő sztorit vonultatott fel. Esélytelennek tartott sötét lovak arattak már a motorsport világát egy emberként megdöbbentő sikert és körülrajongott szupersztárok buktak el váratlan, olykor egyenesen dicstelen módon.

Csak néhány példaként: az 1993-as 500-ra nem tudta kvalifikálni magát a regnáló IndyCar-bajnok Bobby Rahal, az 1995-ös futam a regnáló győztes Team Penske nélkül indult el – fedélzetén az 1989-es és 1993-as első Emerson Fittipaldival, valamint az 1992-ben és 1994 nyerni tudott Al Unser Jr.-ral -, de ugyanígy arra sem fogadott volna senki, hogy 2016-ban az újonc Alexander Rossi kortyolhat bele a világ legismertebb teljesüvegébe.

Az Indianapolis Motor Speedwaynek valódi érzéke van a drámakreáláshoz, ezen jó – vagy éppen rossz, nézőpont kérdése – szokását pedig a verseny 103. rajtját megelőző kvalifikáción is sikerült megtartania.

Az áprilisi kollektív teszten, majd a viadal hivatalos edzésein mutatott kínszenvedéseiket látva borítékolható volt, hogy a McLaren Racing nem fogja megváltani a világot a 2.5 mérföldes oválon.

Az elmúlt heti gyakorlássorozat legelső, keddi napján rögtön – a csapat saját bevallása szerint nehezen beazonosított – elektronikai gondok hátráltatták őket, majd szerdán maga Alonso csapta falnak a 66-os Dallara-Chevyt. A Wokingban összeállított első számú versenygép javíthatatlan lett, így a gárdának nem volt más választása, mint a már a technikai partnerük, a Carlin floridai műhelyében – ámde a McLaren emberei által – megépített tartalékkal folytatni a programot.

Ezen pótautó felkészítése bő másfél napba telt az IndyCar berkeiben meglehetősen tapasztalatlan csapattagoknak. Összehasonlításként a kvalifikáció első napján falazó James Hinchcliffe számára az Arrow Schmidt Peterson Motorsports röpke másfél óra alatt pályaképes állapotba hozta a tartalékjárgányt.

A 66-os Dallara-Chevy, ami már nem fogja meglátni az Indy 500 zöld zászlaját

Az időmérő szombati felvonásán aztán Alonso vesszőfutása tovább folytatódott és hiába veselkedett neki ötször is a négykörös kísérletének, végül nem tudta beverekedni magát a biztos továbbjutást érő harminc közé.

Egy dobásuk azonban még volt, nevezetesen a másnapi Last Row Shootout, amelyen a leglassabb hat autó harcolhatott meg a rajtrács utolsó sorának három helyéért.

A mindent eldöntő kvalifikációs próbálkozás sikere érdekében a McLaren az Andretti Autosporttól – akikkel 2017-ben ejtették meg az Indy 500-as visszatérésüket – kapott extra segítséget, emellett pedig a hírek szerint még motorpartnerük, a Chevy néhány mérnöke is adott néhány tanácsot nekik.

Néhány amerikai oldal arról is beszámolt, hogy a Team Penske is rendelkezésükre bocsátott értékes beállításokat, ezt a hírt viszont Roger Penske később teljes egészében cáfolta.

Nem lett elég.

Alonso 227.353 mph-s (365.889 km/h) négykörös átlagot produkált a kvalifikációs kísérlete során, amellyel még az ötödik próbálkozó után is a továbbjutást jelentő harmadik pozícióban állt.

Érkezett azonban utolsóként Kyle Kaiser a finoman szólva is alulfinanszírozott #32 Dallara-Chevyvel és lehengerlő teljesítményt nyújtva összerakott egy 227.372 mph-s (365.919 km/h) átlagot, amivel azon melegében kitessékelte a spanyol világsztárt, vele együtt pedig az IndyCar csapatok zöméhez képest összehasonlíthatatlanul nagy költségvetésből gazdálkodó McLarent.

„Egy pillanatra sem adtuk fel, hajtottunk előre” – nyilatkozta az érthetően nagyon boldog Kaiser. „Ez a csapat győzelme!”

A fiatal amerikai sikere egy valódi tündérmesének felel meg, figyelembe véve csapata, a Juncos Racing elmúlt röpke másfél hetének eseményeit.

A Juncos Racing embereinek üdvrivalgása, miután Kaiser befejezte a 33. helyet érő kísérletét

A gárda az edzések előtt két kiemelt támogatóját is elvesztette, a problémák viszont nem látszottak meg a tempón.

A Fast Fridayen viszont beütött a krach, miután Kaiser falnak vágta az autót. Juncosék viszont nem estek kétségbe és az IMSA-ban, valamint az Indy Pro 2000 bajnokságban szereplő csapataik szerelőivel kiegészülve már szombat reggelre elkészültek az egyébként eredetileg roadra beállított tartalékautóval (ami a baleset idején ráadásul még az IMS-en sem volt).

A kvalifikáció első napja még nem a várakozásaiknak megfelelően alakult, így Kaiser is egyike lett a kiesés ellen küzdő hatosnak. Az amerikai a legkritikusabb pillanatban azonban felszívta magát és a fent említett négykörös kísérletével végül bejuttatta a sokat látott Juncos Racinget a mezőnybe, ezzel párhuzamosan az utolsó döfést bevíve a McLaren indianapolisi programjába.

Alonso már a szombati kvalifikáció után leszögezte, hogy ha nem tudják kiharcolni az Indy 500-on való részvételt, akkor azt csapatszinten meg is érdemlik. A spanyol azonban azzal a mondatával jellemezte a legjobban a McLaren kínlódását, hogy a gárda egyszerűen még nem állt készen a versenyre.

Zak Brownék idén teljesen önálló csapatként, egy, az IndyCarban tapasztalatlannak számító személyzettel neveztek az 500-ra.

Talán pontosan ez a kulcsa a világraszóló bukásnak, hogy túl könnyűnek ítélték meg.

Ezt alátámaszthatják azon pletykák, amelyek szerint például a csapat egyik mérnöke olyat talált korábban mondani, hogy „az IMS oválja csak négy egyforma kanyarból áll, mi ebben a nehéz?”, vagy épp egy másik csapattagnak tulajdonított „egyenautók vannak fejlesztések nélkül, ez gyerekjáték” tartalmú meglátás.

Lehet azt válaszolni erre, hogy ezek csak rosszindulatú híresztelések, a McLaren teljesítményét látva viszont mégis nagyon könnyen elhihetőek.

Richard Marshall, Pippa Mann és Tim Clauson

A gárda előszeretettel mentegette magát azzal, hogy újoncok Indyben.

Ezt azonban eléggé megmosolyogtatóvá teszi a tény, hogy rögtön a kvalifikáció első napján két, nevetségesen alacsony büdzséből gazdálkodó, zsír új csapat viszont simán végrehajtotta azt, amit nekik nem sikerült: a 103. Indy 500 mezőnyének tagjává válni.

Az eddig dirt pályákon edződött, a lndyCar debütálását most megejtő, a néhai Bryan Clauson édesapja által életre hívott Clauson-Marshall Racing elsőre bejutott a rajtrácsra Pippa Mannal a volán mögött.

A CMR-nél is impresszívebb volt azonban a sportautózás világából érkezett DragonSpeed, akik ráadásul egy, az oválpályákkal még csak most ismerkedő pilótával, Ben Hanleyvel vívták ki a részvétel jogát.

Utóbbi csapat tulajdonosa, Elton Julian a sikert követően csípősen úgy fogalmazott, hogy már a McLaren partnerei részére az IMS-en felállított vendéglátóhely költségvetése is nagyobb, mint a DragonSpeed teljes működését fedező pénzügyi keret.

Érezzük a különbséget, ugye?

Az elbukott kvalifikáció után olyan pletykák kaptak szárnyra, miszerint Zak Brown máris elkezdte vizsgálni annak lehetőségét, hogy megvesz egy helyet, egy a mezőnybe már bejutott csapattól. Ez azt jelentette volna, hogy némi anyagi ellenszolgáltatásért felállíttatnak egy versenyzőt az autójából és a helyén már Alonsót indítanák – mint tette azt az Andretti Autosport 2011-ben, amikor az időmérőn elvérzett Ryan Hunter-Reay kedvéért, szponzori nyomásra parkolópályára küldték az AJ Foyt Racinges Bruno Junqueirát.

A híreket hallva azonban Brown – aki 2018 nyara óta pedzegeti egy teljes szezonos IndyCar-szerepvállalás lehetőségét is – rögtön igyekezett cáfolni a dolgot:

„Nem akarjuk bevásárolni magunkat, azt bárki megteheti. Mi kiérdemelni szeretnénk a helyünket a mezőnyben. Vissza fogunk térni és harcolni.”

A küszöbön álló katasztrófa már a Last Row Shootoutot megelőző fotózáson is leolvasható volt a McLaren Racing embereinek arcáról

Alonso – aki mindössze 0.0019 mph-val (0.0305 km/h) kapott ki Kaisertől – a fiaskó után először az Instagramján szólt pár szót:

„Kétségkívül ez egy nehéz hét volt. A legjobbat próbáltuk nyújtani még ma is egy teljesen különböző beállítással. Teljes gázzal tettem meg a négy kört, de mégsem voltunk elég gyorsak. Soha nem könnyű itt vezetni 227 mph feletti tempóval és még ennél is többet akarsz….A maximumot igyekeztünk kihozni magunkból, bátrak is voltunk, de voltak olyan emberek, akik jobb munkát végeztek nálunk. A siker, vagy épp a csalódottság csak akkor ér, ha elfogadod a nagy kihívásokat. Mi elfogadtuk. Köszönöm a hatalmas támogatást, amit mindig megkaptam a Speedwayen és otthon is. Most már teljes erővel a következő célomra összpontosítok.”

A spanyol később a helyszínen így nyilatkozott a médiának:

„Szívesebben vagyok itt, akár 34.-ként, mint otthon. Próbálkoztam, tényleg mindent megtettem amire csak képes vagyok. Nem vettem el a lábam a gázról, amikor az autó teljesen instabil volt. Nem vettem el akkor sem, amikor hatalmas volt az alulkormányzottság. Úgy mentünk ki a pályára, hogy nem tudtuk, miként viselkedik a gép az 1-es kanyarban, mégis tövig nyomtam. Próbálkoztunk. Nem voltunk elég gyorsak, nem csak ma, de az egész program során sem. Szenvedtünk.”

Alonso mellett még közvetett csapattársai, a Carlint szolgáló Patricio O’Ward és Max Chilton lesz kénytelen innentől fogva már csak nézőként követni az Indy 500 eseményeit.

A vasárnapi kvalifikáció megrendezése huzamos ideig kérdőjeles volt a pályára zúduló eső miatt, az égiek viszont kegyesek lettek a mezőnyhöz és nem csak a Last Row Shootoutot, de a pole-ról döntő Fast 9-t is le tudták bonyolítani.

Simon Pagenaud (Team Penske – #22 Dallara-Chevy): a 103. Indy 500 rajtelsője

A kieséses LRS-ben Kyle Kaiseren kívül sikerrel járt még az elmúlt héten végig csak szenvedő Sage Karam a Dreyer & Reinbold Racing autójával, továbbá az Arrow Schmidt Peterson Motorsportsos James Hinchcliffe is átvitte a lécet.

A kanadai számára külön feszültséget okozott ez a kritikus négy kör; tavaly nem tudta kvalifikálni magát a mezőnybe, most szombaton pedig a falnak csapta az autóját, így a gárdának sebtiben kellett versenyképes állapotba hozni a tartalékot. Ez még szombaton délután sikerült is nekik, így Hinchcliffe összesen három kísérletet is tehetett, de ez nem lett elég a garantált 30 közé jutásra.

Az LRS-en viszont mindent egy lapra feltéve viszont már kijött számára a lépés, így a tavalyi fiaskó után újra ott lehet az Indy 500-on.

A rajtrács első három soráról döntő Fast 9 végül a 229.992 mph-s átlagot hozott Simon Pagenaud sikerét hozta.

A Team Penske #22 Dallara-Chevyjét vezető pilóta ezzel az Indy 500 első európai pole-osa lett a holland Arie Luyendyk 1999-es időmérős sikere óta.

Pagenaud továbbá René Thomas 1919-es rajtelsősége után kereken száz évvel először a képviselheti Franciaországot a verseny mezőnyének élén.

A 2016-os IndyCar-bajnok az Ed Carpenter Racing tulajdonos/versenyzőjével, azaz magával Ed Carpenterrel, valamint a szintén az ECR-t szolgáló Spencer Pigottal osztozik az első soron.

A negyedik legjobb átlagot Carpenter harmadik pilótája, a Scuderia Corsával koprodukcióban induló Ed Jones hozta. A brit-emirátusi mellől Colton Herta (Harding Steinbrenner Racing), a külső ívről pedig a regnáló Indy 500-győztes Will Power (Team Penske) rajtolhat.

A harmadik sort Sébastien Bourdais (Dale Coyne Racing with Vasser-Sullivan), Josef Newgarden (Team Penske) és Alexander Rossi (Andretti Autosport) alkotja.

Ezen kilenc pilóta ráadásul értékes bajnoki pontokkal is gazdagodott (9-et kapott Pagenaud, 8-at Carpenter és így tovább lefelé).

Egy utolsó gondolat erejéig pedig még visszakanyarodnék Alonsóra. A spanyol a saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen végletekig is kegyetlen ez a verseny: 2017-ben motorhiba fosztotta meg egy potenciálisan kimagasló eredménytől, idén pedig a technikai gondok mellett még az első oválbalesetét is elszenvedhette, mindez pedig végül három betűben csúcsosodott ki a neve mellett: DNQ, azaz nem kvalifikált.

Az egyetlen nyertese ennek a sztorinak azonban maga az IndyCar lehet. A McLaren nevezési szándékának bejelentése óta számos olyan véleményt lehetett olvasni – különösen az amerikai szériát nem túlzottan ismerő európai sportrajongók és újságírók részéről -, hogy egy ilyen nagy múltú csapat a kisujjából is kirázza majd az F1-hez képest fapados, egyenautókkal versenyző bajnokság „egyszerű, technikátlan” balra kanyarodós versenyét.

Most világosan kiderült, hogy mi sem áll messzebb a valóságtól.

A 103. Indianapolis 500 május 26-án kapja meg a zöld zászlót.

A teljes rajtrács az alábbi táblázatban tekinthető meg: