Törölték a versenyünket? Nem gond, akkor megrendezzük illegálisan!

El tudod képzelni, amint egy pálya úgy dönt, elkaszálja az aktuális versenyét, de az érintett széria ennek ellenére illegálisan is megpróbálja folytatni? Nos, 1972-ben pontosan ez történt a Pocono Raceway-en.

Az amerikai open-wheel szakág legmagasabb kategóriájának gépszörnyei első alkalommal 1971-ben vették birtokukba a Pocono Raceway híres-hírhedt trioválját. A Schaefer 500 névre hallgatott verseny már a debütálásának évében kiemelt szerepet kapott, miután az Indianapolis 500-hoz, valamint az Ontario Motor Speedway-en rendezett California 500-hoz csatlakozva a naptár harmadik ötszáz mérföldes fordulójává vált.

A Mark Donohue, vele együtt pedig a Penske Racing győzelmével zárult futam várakozásokon felüli sikert aratott nem csak a közvetlen résztvevők, de a rajongók körében is, így nem volt kérdés, hogy a széria felügyelő testülete, a United States Auto Club (USAC) hosszútávon kíván berendezkedni a pennsylvaniai Long Pondban fekvő létesítményben.

Ekkor azonban még nem sejtették, hogy már a következő évben olyan váratlan akadályok gördülnek a verseny útjába, amelyek akár alapjaiban is átírhatták volna az IndyCar versenyzés poconói jövőjét.

A technikai szabálymódosítások, valamint újítások révén az 1972-es Indianapolis 500-on számottevő sebességnövekedés volt megfigyelhető, amit jól példáz, hogy míg az előző évben Peter Revson 287.5 km/h-s négykörös átlaggal tudta megszerezni a pole-t, addig egy év múlva ez a tempó már a harminchárom fős mezőnybe való jutásra sem lett volna elegendő.

A ‘72-es, szám szerint 56. Indianapolis 500 rajtelsőségét Bobby Unser 315.3 km/h-val szerezte meg, amiből egy gyors fejszámolással kideríthető, hogy a különbség az előző évhez képest több, mint 28 km/h. Ennek megfelelően a legendás verseny után egy hónappal, 1972. július 2-ára, Poconóra datált következő ötszáz mérföldes viadaltól hasonlóan korszakváltónak ható sebességnövekedés volt várható.

Alig két héttel a Schaefer 500 rajtja előtt azonban a természet ismét bebizonyította, nincs nála nagyobb, félelmetesebb erő a világon.

A korábban addig soha nem tapasztalt intenzitású Agnes hurrikán június 19-én, tornádók közepette érte el Florida partjait, majd onnan észak-kelet irányában, a szárazföld felett haladva gyengülést mutatott. Két nappal később azonban, Észak-Karolina fölé érve újra trópusi viharrá erősödött, leírhatatlan pusztítást hagyva maga után.

Pennsylvania középső részén rövid idő alatt átlagosan 25 cm, néhány körzetben pedig 48 cm-t meghaladó eső esett, az áradások következtében pedig több, mint 100.000 embert kellett azonnali hatállyal kitelepíteni.

A hurrikán okozta károk mértéke meghaladta a 2 milliárd dollárt.

 

 

A Schaefer 500-ra való felkészülésre eredetileg tíz edzésnapot iktatott be a USAC, de ebből csak három erejéig tudtak a széria autói pályára lépni. Az első, június 22-ei gyakorlás után Long Pondot is elérte a hurrikánt kísérő eső, de csodával határos módon a vihar csak minimális károkat okozott a Pocono Raceway területén. A 45 autót számláló mezőny közel egy héttel később, 27-én, majd 28-án tudott ismét érdemi munkát végezni – miközben a zöld asztal mögött elszabadult a pokol.

Pennsylvania állam kormányzója, Milton Shapp közvetlenül is érintett volt Agnes pusztításában, miután a hurrikán során az ő háza is a földdel egyenlővé vált. A rendkívüli helyzetre hivatkozva a politikus személyesen kereste fel a Pocono Raceway vezető tisztviselőjét, Dr. Joseph Mattiolit, hogy arra kérje, töröljék el a versenyt, mondván a várhatóan több, mint százezer nézőt számláló tömeg további, beláthatatlan károkat okozhat a pálya felé vezető, már eleve súlyosan károsodott infrastruktúrában, nem beszélve a biztonságot érintő kockázatokról.

Még június 28-án, szerdán – miközben a pályán edzettek az autók – a Pocono Raceway vezérkara rendkívüli megbeszélésre hívta a USAC illetékeseit, a hosszadalmas, felfokozott vita végén pedig a pálya kategorikusan kijelentette, a Schaefer 500-at egy előre nem meghatározott időpontra halasztják.

Mindez felháborította a USAC-t, mondván egy ilyen döntés meghozatalát nekik, mint felügyelő szervezetnek állna jogában meghozni, nem pedig a létesítménynek.

A nap későbbi része azzal telt, hogy a felek megpróbálták minden eszközzel meggyőzni egymást a saját álláspontjuk jogosságáról. A pálya azzal érvelt, hogy a helyi tűzoltók, mentősök, rendőrök, egyéb biztonsági szervezetek a hurrikán óta annyira leterheltek, hogy képtelenek ellátni a szolgálatot azon a szinten, amit egy olyan kiemelt sportesemény igényelne, mint a Schaefer 500. Dr. Mattioli külön kihangsúlyozta, hogy a régióban lévő összes kórház kapacitásán felül látja el a katasztrófa óta a sérülteket, az orvosok és ápolók többsége pedig megállás nélkül, lényegében 24 órás műszakban dolgozik.

A USAC válasza erre az volt, hogy a tűzoltókat, továbbá az egészségügyi, valamint a versenyen jelenlévők testi épségét garantáló személyzet tagjait ők maguk fogják biztosítani egyenesen Indianapolisból.

Mattioli azonban hajthatatlan volt és önkényesen bejelentette a futam eltörlését. 

Peter Revson 12-es számú McLaren M16-B gépe

 

A hír ellenére a USAC nem hagyta magát és azzal fenyegette meg a Pocono Raceway-t, hogy ebben az esetben soha többé nem fogják viszontlátni a szériát, ami a szerződésükben foglaltak alapján komoly érvágás lenne anyagi szempontból. A szervezet vezérigazgatója, Bill Smyth még azzal is megpróbálkozott, hogy személyesen próbálja meggyőzni Shapp kormányzót, aki azonban titkárnőjén keresztül elhajtotta.

A USAC ekkor döntött úgy, hogy ha törik, ha szakad megrendezi a Schaefer 500-at Poconón– még akkor is, ha maga a pálya ezt megtiltja.

“Maximálisan készen állunk arra, hogy folytassuk a programot” – jelentette be Smyth szerda éjjel. “A versenyzőink és tisztviselőink reggel nyolc órakor ismét a pályán lesznek, vasárnap pedig elrajtolunk.”

A USAC vezérigazgatójának szavaihoz hűen a főszereplők június 29-én reggel megérkeztek a Pocono Raceway-re, hogy elkezdjék a munkát a délelőtti edzésre, majd az azt követő kvalifikációra – már aki még sikeresen bejutott.

Mattioli ugyanis tajtékzott a dühtől és mihelyst tudomást szerzett a USAC tervéről, azonnal riasztotta a pálya biztonsági embereit, akiket párosával, felfegyverezve állított valamennyi bejárat elé.

A történtek a szérián belül vegyes fogadtatásra leltek.

“Azt hiszem, nagyon magasra fog megnőni a fű a pályán, mire itt versenyezni fogunk” – summázta Gary Bettenhausen, aki a USAC igazgatótanácsának is tagja volt, mint a pilóták képviselője, míg főnöke, Roger Penske a szervezet keleti parti alelnöki tisztségét látta el.

Az üzletember ennek ellenére a pálya oldalára állt és a káosz közepette kemény szavakkal illette a USAC-t.

“Ha a USAC nem szervezi le egy későbbi dátumra, de még erre az évre ezt a versenyt, akkor lemondok az alelnöki pozíciómról. Sőt, fontolóra veszem, hogy valamennyi autómat visszahívom a bajnokságban és talán egy vadonatúj, saját felügyelő szervezetet hozok létre” – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Penske.

Az első sor (j-b): Bobby Unser, Gordon Johncock és Mario Andretti

 

Július 1-én, Indianapolisban a USAC hétfős vezérkara rendkívüli válságértekezletet hívott össze a poconói helyzet kapcsán, amelynek eredményeképpen úgy döntöttek, a versenyt július 29-ére halasztják, a szintén a szervezet hatáskörébe tartozó stock-car futam hétvégéjének menetrendjébe besrófolva.

Érdekes módon a Pocono Raceway-t a július 8-9-ére, azaz mindössze hat nappal a Schaefer 500 eredeti időpontja után rendezett Concert 10 nevű, maratoni rockkoncert nem töltötte el aggodalommal, noha erre az eseményre a verseny nézőszámának kétszeresét, több, mint 200.000 embert vártak. A rendezvény a hideg, nyirkos időjárási viszonyok közepette is elsöprő sikerrel zárult és máig úgy hivatkoznak rá, mint az első igazi rockfesztivál Woodstock óta.

Az Indy autók június 24-én, hétfőn tértek vissza a “Trükkös Háromszögbe”, másnap, azaz kedden pedig már a kvalifikáció várt a mezőnyre. Az előzmények alapján azonban már senkit nem lepett, meg, hogy a rajtsorrend eldöntése sem ment simán. Az eső ugyanis ismét tiszteletét tette a 2.5 mérföldes triovál felett, aminek következtében csak több órás késéssel tudták megadni a zöld jelzést a mezőnynek, így az utolsók között kvalifikálók már csak sötétedéskor léphettek pályára.

“Alig láttam valamit a pályából, a fehér vonalat szinte már csak besaccoltam hol van” – nyilatkozta Bobby Unser. “Aztán megláttam, hogy az esőfelhők ismét összeálltak a hármas kanyarnál, ezért padlóig nyomtam a gázt, nehogy még azelőtt belengessék a sárgát, hogy végigérnék a pályán.”

A körülményekből fakadó sietség végül kifizetődött a majdani kétszeres USAC bajnok és háromszoros Indy 500 győztes számára, miután 305 km/h-s négykörös átlaga (ugyanazt a szisztémát alkalmazták, mint Indianapolisban) révén megszerezte zsinórban hatodik pole-ját.

Joe Leonard (Parnelli/Offy)

 

Július 29-én, szombaton végre-valahára elrajtolhatott a mezőny, a küzdelmeket pedig országosan hatalmas érdeklődés övezte. A negatív hírverés is hírverés tézise beigazolódott, amit mi sem példázott jobban, mint, hogy olyan újságok is helyszíni tudósítót küldtek ki a Schaefer 500-ra, amelyek korábban egy szót sem írtak a szériáról.

A rajtot követően a harmadik pozícióból induló, Mario Andretti rögtön az élre állt és innentől fogva több, mint száz körön át abszolút favoritnak számított.

Kár volt azonban előre inni a medve bőrére, már a verseny közben elkönyvelve a pennsylvaniai polgárnak számító klasszis győzelmét. A később a teljes Andretti klánt legfőképpen Indianapolisban sújtó balszerencse (bővebben itt és itt) ugyanis kiterjesztette hatáskörét Poconóra is, méghozzá egy váltóprobléma képében, aminek révén Mario képtelen volt tartani a sebességét és végül csak a hetedikként zárt.

Ennyi viszontagság után azt gondolnánk, hogy a Schaefer 500 hajrájának már muszáj volt problémamentesen lezajlania. Nem így történt.

Negyven körrel a vége előtt egy baleset miatt sárga zászlós periódus lépett életbe. A pace car mögött Johnny Rutherford haladt, mint a versenyt vezető pilóta, aki azonban a zöld zászlót követően gyorsan visszaesett a második helyre Joe Leonard mögé.

A leintés pillanatában az elektronikus eredményjelző Al Unser nevét jegyezte az élen, amit követően mind Unser, mind pedig Leonard elindult a Victory Lane-re, noha nem csak a nézők, de a jó öreg Al is tisztában volt azzal, hogy a valódi győztesnek Joe számít.

A kockás zászló után a versenybírák több, mint egy órán át tanakodtak azon, miért is Unser neve szerepel az eredményjelző első helyén, majd végül arra jutottak, hogy a trófea Leonardot illeti meg. Később kiderült, a hiba abban rejlett, hogy nem vették figyelembe Unser egy, a futam végén kapott büntetését, amit sárga jelzés alatti előzés miatt róttak ki rá. Ennek következtében a későbbi négyszeres Indy 500 győztes végül csak a harmadik helyen zárt Leonard és Rutherford mögött.

Az 1972-ben történtek nem hagytak mély nyomot a USAC és a Pocono Raceway kapcsolatában. A pálya az amerikai open-wheel szakág első, 1979-es szakadása (amikor néhány csapattulajdonos kiszállt a szervezetből és létrehozta a CART-ot) után is hűséges maradt a United States Auto Clubhoz amely évben ráadásul pont annak főhadiszállása, az Indianapolis Motor Speedway mentette meg őket a csődtől, miután kölcsönt biztosítottak az adósságok törlesztésére.

A triovál végül az 1982-ben, a dugába dőlt újraegyesülési kísérletet követően került át az új bajnokság naptárába – de ez már egy másik történet.

 

 képek: Vintage Motorsports, Pinterest,  Pennlive