955 előzést és egy véleményes befejezést hozott az év eddigi legpörgősebb IndyCar-versenye -

Hinchtown polgárai ünnepelnek, miközben az IndyCar rajongótáborának többi része csak a fejét csóválja.

Nem sok olyan versenyző van az IndyCar történetében, akik nevéhez rövid idő leforgása alatt annyi, „csodálatos”, filmbe illő pillanat fűződne, mint James Hinchcliffe.

A Schmidt Peterson Motorsports pilótája a 2016-os, szám szerint századik Indianapolis 500 legnagyobb sztorija lett, miután egy évvel az ugyanezen a pályán történt, kis híján halálos balesete után mesébe illően megszerezte a pole pozíciót.

Maga a győzelem végül nem lett meg, a következő szezonban azonban újra látogatást tehetett a Victory Lane-en, méghozzá nem kisebb versenyen, mint az utcai pályák ékköveként számon tartott Grand Prix of Long Beachen.

Az Indy 500 vezető hírét idén is Hinchcliffe szolgáltatta, igaz, immár jóval dicstelenebb okból, mint két évvel korábban. Mint ismeretes, a kanadai nem tudta kvalifikálni magát a versenyre, amit követően a csapat komolyan vizsgálta annak lehetőségét, hogy sztárjukat konkrétan bevásárolják egy, a mezőnybe sikerrel kvalifikált autóba.

Mindez azzal járt volna, hogy az azt bejuttató pilóta partvonalra kényszerült volna, a lá legutóbb Bruno Junqueira, aki 2011-ben volt kénytelen átadni a helyét Ryan Hunter-Reaynek.

Az SPM, valamint az őket motorral ellátó Honda végül hosszas huzavona után úgy döntött, nem forszírozzák tovább a csere lehetőségét, mivel az, látva a sajtóban, valamint a rajongók körében tapasztalt felháborodást, negatív színben tüntette volna fel őket.

Így esett meg, hogy a 102. Indy 500 az IndyCar egyik legismertebb versenyzője, egyben a Honda észak-amerikai reklámarca nélkül rajtolt el.

Hinchcliffe idei szezonjának eddigi része a májusi fiaskót leszámítva sem éppen a várakozásainak megfelelően alakult. Legjobb eredménye az év első tíz futamán egyetlen harmadik hely volt még áprilisban, Alabamában, emellett pedig azt a békát is le kellett nyelnie, hogy csapattársa, Robert Wickens az idény szuperújoncává lépett elő.

Ilyen előzmények után ragyogott fel újra Hinchcliffe szerencsecsillaga az Iowa Speedwayen, ahol az ominózus, tavalyi, Long Beach-i viadal után ismét elsőként látta meg a kockás zászlót, megszerezve ezzel főkategóriás pályafutása hatodik győzelmét.

Az időzítés pedig nem is lehetett volna tökéletesebb, hiszen az Iowa Corn 300 névre hallgató futam után öt nappal már nem máshol indul bevetésre a mezőny, mint a széria egyetlen, USA-n kívüli helyszínén, a kanadai Toronto utcáin.

A versenynek – amelynek névadó szponzora a Honda – hatalmas publicitást hoz a tény, hogy a helyi hős friss győztesként érkezik szülőhazájába, feledtetve az Indianapolis 500 kvalifikációján történteket.

Mindenki boldog: a Victory Lane-en könnyes szemekkel a kanadai zászlóba burkolózott Hinchcliffe, a szurkolói, az SPM, a Honda és persze az IndyCar is.

Vagyis majdnem mindenki.

A remek eredményt ugyanis beárnyékolja, hogy az Iowa Corn 300 hajrájában a versenyirányítás egy igencsak megkérdőjelezhető döntést hozott, ami komoly hatással volt a végeredményre nézve is.

A háromszáz körös futam már a rajtot követően sem nélkülözte az izgalmakat, folyamatosan mentek a pozíciókért való harcok, az események intenzitását pedig jól szemlélteti, hogy összesen 955 (!!!), pályán történt előzést produkáltak a fiúk.

Igen, jól olvastátok, k-i-l-e-n-c-sz-á-z-ö-t-v-e-n-ö-t!

E tekintetben valóságos csodának számít, hogy a teljes táv során mindössze kétszer volt szükség a sárga zászló belengetésére – és egyik esetben sem komoly incidens hatására.

Első alkalommal a 139. körben küldték be a pace cart, miután az Andretti Autosport újonca, Zach Veach kissé lekoccolta a falat. Az autóban azonban nem keletkezett jelentősebb kár, olyannyira nem, hogy a fiatal versenyző önerőből volt képes visszatérni vele a pitbe. Veach járművét egyébként az egyik kiállásakor sikerült még kissé fel is gyújtani, de az ifjoncnak van ebben tapasztalata, lévén az Indy 500-on már szintén részese volt egy ilyen „élményben”.

A második sárga jelzésre mindössze hat körrel a leintés előtt volt szükség, ami pedig ezután következett az egyszerűen méltatlan volt ahhoz a nagyszerű versenyhez, amit az Iowa Speedway 0.8 mérföldes oválján mindaddig bemutatott a mezőny.

A 294. körben Ed Carpenter kissé megcsúszott, a mögötte érkező Takuma Sato pedig már nem tudta teljes egészében elkerülni és enyhén érintette a saját csapatával versenyző amerikai 20-as Dallara-Chevyjének első szárnyát. Ennek következtében egy nagyobb elem leszakadt Carpenter gépéről, a sárga zászló pedig rögtön lengett is.

A viadalt ekkor már Hinchcliffe vezette, aki a 256. körben, a lekörözöttek közötti forgalomban előzte meg a futamot addig 227 körön át – öttel többel, mint amennyit a szezon eddigi részében összesen vezetett – domináló regnáló bajnokot, Josef Newgardent.

Ekkor még olybá’ tűnt, hogy a pálya rövidsége ellenére a mezőny meg fogja kapni a zöldet az utolsó egy-két körre és szabad versenyben juthatnak el a kockás zászlóig.

Mindezt alátámasztotta, hogy a pitet megnyitották, amire reagálva számos autó ki is hajtott friss abroncsokért a várható sprintfutamra.

A zöld zászló azonban nem került elő, így a mezőny a pace car mögött csorgott be a célba.

A kerékcserére vállalkozottak között ott volt Newgarden és Wickens is, akik ennek révén egyaránt potenciális dobogós helyezést buktak el. A második pozícióra esélyes Team Penske-s a negyedik, a harmadik helyért küzdő SPM-es pedig csak az ötödik lett.

„A csapat döntése volt, hogy kimenjek a pitbe” – mondta a csalódott Wickens. „Azt mondták, lesz még egy kör zöld alatt, úgyhogy beiktattunk egy kiállást, mivel azt hittük, hogy legalább harcolhatunk a dobogóért, de aztán ehelyett belengették a kockást. Szóval eldobtunk egy potenciális dobogós helyet és fontos pontokat.”

A hírek szerint az SPM ügyvezetője, egyben Wickens stratégája, Piers Phillips a leintés után egyenesen az IndyCar helyszíni főhadiszállására ment, hogy a tisztviselőkkel megvitassa, miért tájékoztatták őket hivatalosan arról, hogy a verseny biztosan még fogja kapni a zöld zászlót az utolsó két körre.

A széria versenyzésért felelős elnöke, Jay Frye később úgy fogalmazott, hogy ők tényleg mindent megtettek az újraindítás érdekében, de az idő végül kevésnek bizonyult a szabályszerű restart lebonyolítására. Később pedig az is kiderült, hogy a kritikus időszakban még egy szoftverhiba is felütötte a fejét az időmérő rendszerben.

A második helyről rajtolt Newgarden #1 Dallara-Chevyje a mezőny legjobbja volt a futam kb. kétharmadáig, utána azonban a pilóta elmondása szerint egyszerűen elfogyott. Erre még egy lapáttal rátett az utolsó sárga szakasz, de mindezek ellenére a Team Penske-s higgadtan konstatálta a történteket.

„Minden tőlünk telhetőt megpróbáltunk, hogy versenyképesek legyünk, de végül kifogytunk az időből. Nem tudhatod, hogy ezek a dolgok miként alakulnak, egyszerűen csak megpróbálsz a lehető legjobban cselekedni.”

Nagyszerű nap volt, ami sikerrel zárulhatott volna, de végül nem így történt.”

Az Iowában egyszer már, 2013-ban nyerni tudott Hinchcliffe és csapata szintén eljátszott a gondolattal, hogy kilátogassanak a pitbe, de elvetették, ami végül a győzelmet jelentette.

„Azt követően, hogy mi történt májusban, ez az eredmény mindenki számára fantasztikus érzés a Schmidt Peterson Motorsports-nál és az Arrow Electronicsnál” – nyilatkozta a kanadai, aki a tizenegyedikként rajtolhatott. „Tudtuk, hogy [a győzelem] bennünk van. Nem kvalifikáltunk valami nagyszerűen, de az autó jó volt. Az utolsó kiállás után pedig egy rakéta lett. Remek csatát vívtam Spencerrel [Pigot] és Joseffel a végén. A srácok nagyon jól dolgoztak a pitben, a Honda motor újra a topon volt. Így Torontóba menni…. Teljesen fel vagyok spanolva!”

A második helyen az Ed Carpenter Racing 21-es Dallara-Chevyjét terelgető Spencer Pigot zárt, aki ezzel IndyCar-karrierje eddigi legjobb eredményét hozta.

„Kemény futam volt” – mondta a tizennyolcadik helyről indult amerikai. „Az elejétől fogva tudtam, gyors autóm van, ahogyan keresztül hámozta magam a forgalmon. Ahogyan pedig az etapjaim teltek, úgy tűnt egyre erősebbnek és erősebbnek, majd hirtelenjében már az élmezőnyben voltunk, ami fantasztikus. Nem tudom eléggé megköszönni a csapatnak, a mérnököm hozott néhány igazán jó döntést és egy nagyon jó autót adtak nekem. Ez az eredmény igazi csapatmunkából ered, szórakoztató volt, kemény és szoros verseny, igazán élveztem.”

A dobogó legalsó fokára a 2017-es Indy 500 győztese, Takuma Sato állhatott fel az RLL Racing képviseletében.

A pole-ból indult, de végül csak a hatodikként leintett Will Powernek nem sikerült megtörni az „iowai átkot”, így a verseny továbbra is rajt-cél győzelem nélkül áll.

A futam egyik nagy vesztese Scott Dixon lett, aki a teljes táv során küszködött a 9-es Dallara-Hondával, majd habként azon a bizonyos tortán még a csapatának is sikerült rossz gumit felraknia az egyik kiállásakor, ami miatt még egyszer vissza kellett térnie a pitbe. Mindennek köszönhetően a Chip Ganassi Racing négyszeres bajnoka csak a tizenkettedikként ért célba, öröm az ürömben azonban, hogy a bajnokságbeli vezető helyét meg tudta tartani.

Az Iowa Corn 300-at összesen három versenyzőnek – Matheus Leistnek, Ryan Hunter-Reaynek és Gabby Chavesnek – kellett műszaki hiba miatt idő előtt feladnia. A Harding Racinges Chavesnek ez volt pályafutása harmincnyolcadik IndyCar-futama és mindössze a második, amelyen nem látta meg a kockás zászlót.

A széria mezőnye július 15-én, a torontói Exhibition Place-en feszül újra egymásnak.