Aki rossz időben született rossz helyre
Charlie Wiggins generációja egyik legnagyobb tehetsége volt, afroamerikaiként azonban esélye sem volt labdába rúgni egy olyan sportágban, amelynek legnagyobb szervezetét a Ku Klux Klán irányította.
A motorsport globális értelemben a mai napig a fehérek terepének számít, mind a versenyzők, mind pedig a rajongótábor összetételét tekintve. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lett volna már a hőskorban számottevő érdeklődés az afroamerikai közösség részéről a versenyzés iránt. A huszadik század közepének társadalmi normái következtében azonban a lehetőségeik lényegében a nullával voltak egyenlőek.
A NASCAR 1949-ben rendezte első hivatalos versenyét, az azóta eltelt hét évtized során pedig mindössze négy színes bőrű pilóta fordult meg a stock-car szervezet nemzeti bajnokságaiban.
A legnagyobb eredményt Wendell Scottnak sikerült elérnie, miután 1963-ban megnyerte a jacksonville-i Grand National Series (mai NASCAR Cup) futamot.
A hetvenes-nyolcvanas években, pár viadal erejéig aztán felbukkant Willy T. Ribbs – aki egyébként 1985-ben első feketeként vezethetett F1-es gépet is -, de nem sok siker koronázta próbálkozásait (Dale Earnhardt viszont közvetve neki köszönheti karrierjét). Ribbs 2001-ben visszatért a harmadosztályt képező Trucks-ba, legjobb helyezéseként egy 13. pozíciót hozva Pikes Peaken.
Próbálkozott még 1999-ben a Busch Seriesben (Xfinity), majd 2006-ban a Trucks-ban Bill Lester, de ő sem hagyott mély nyomokat maga után.
2013-ban aztán megtört a jég, miután az akkor 22 éves Darrell ‘Bubba’ Wallace Jr., kereken ötven évvel Scott sikere után győzelmet tudott szerezni a NASCAR nemzeti porondján, miután elsőként látta meg a kockás zászlót a Trucks martinsville-i futamán.
Wendell Scott
A fiatal pilótát – akit még 2010-ben választottak be a NASCAR esélyegyenlőségért létrehozott ‘Drive for Diversity’ programjába – 2018-ban igazolta le a Richard Petty Motorsports, aminek révén ő lett a főkategória történetének mindössze második, teljes szezonos afroamerikai versenyzője.
Wallace Jr. nagy népszerűségnek örvend a rajongók körében, jelenléte azonban a szurkolótábor összetételére nincs nagy hatással, lévén a feketék a kétezres évekhez hasonlóan továbbra is csak körülbelül 6%-ban képviseltetik magukat.
Az amerikai open-wheelt tekintve a rajongók aránya nagyjából megegyezik a NASCAR-éval, a versenyzők esetében azonban ez a szakág még kiábrándítóbb számokkal bír, amit jól mutat, hogy több, mint egy évszázados fennállása során eddig mindössze két fekete pilóta rajtolhatott el az Indianapolis 500-on.
A nagy úttörő a NASCAR-kapcsán fentebb már említett Willy T. Ribbs volt, aki 1991-ben debütált – az egyébiránt a verseny történetének első japán résztvevőjét, Hiro Matsushitát is a mezőnyében tudó, 75. Indy 500-on.
A második és eddig utolsó afroamerikai pilótának 2002-ben szurkolhattak a nézők a származására mérhetetlenül büszke George Mack személyében. A Hollywoodban született versenyző többek között azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a futam előtti szokásos kérdésre, miszerint milyen tejet fogyasztana győzelme esetén a Victory Lane-en, azt a választ adta, hogy bőrszínére való tekintettel „csokis tejet”. Mack végül nem nyert, de a 17. helyével még így is jobb eredményt ért el, mint korábban Ribbs, aki csak egy 32., illetve egy 21. pozíciót tudott felmutatni az IMS oválján.
Darrell ‘Bubba’ Wallace Jr.
A fekete versenyzők mai elenyésző jelenléte a magasan jegyzett bajnokságokban több okra vezethető vissza. Az egyik az, hogy még mindig kevesen képviseltetik magukat a ranglétra alsóbb fokait képező szériákban, így a számok törvénye alapján arányaiban nézve is kisebb az esély arra, hogy belekerülnek abba a szűk körbe, akiknek megadatik a feljebb lépés. A másik pedig a sportág rákfenéje, a szponzoráció, ami nemtől és bőrszíntől függetlenül szinte mindenkit sújt.
A legnagyobb akadály azonban már egy fél évszázada elhárult előlük és szerencsére napjainkban nem kell megküzdeniük azzal, amivel a sportág korai éveiben szárnyaikat próbálgató fekete pilótáknak szembesülniük kellett.
Hihetetlennek hangozhat, de a XX. század első felében a motorsport az USA-ban még hatalmas népszerűségnek örvendett az afroamerikaiak körében, a volán mögé pattanók legnagyobb álma pedig természetesen az Indianapolis 500-on való részvétel volt.
A versenyt akkoriban felügyelő American Automobile Association (AAA) azonban finoman szólva sem nézte jó szemmel, hogy a mezőnyben egy színes bőrű versenyző is jelen legyen.
Indianapolis ugyanis nem csak a tengerentúli autósport központja volt, de egyben az egyre erősödő Ku Klux Klán egyik főhadiszállása is. Ekkoriban a helyi férfiak több, mint 50%-a tagja volt az Indiana Klannak, köztük magas beosztású politikusokkal és üzletemberekkel, akik egyre élesebben hangoztatták a fehér felsőbbrendűségbe vetett hitüket és azt akarták elérni, hogy a feketéket egy elkerített területre száműzzék.
Ezzel párhuzamosan egy kizárólag fehérek számára fenntartott városrészt is ki akartak alakítani valahol az Ohio folyó partján, amit olyan komolyan gondoltak, hogy az Evansville Newspaper egy külön felhívást is intézett az olvasókhoz a névadás kapcsán.
A Colored Speedway Association alapítói: Oscar E. Schilling, Earnest Jay Buffet, Alvin D. Smith, Harry A. Earl (fent), Harry Dunnigton, William Rucker, George Lemon (lent)
A feketék által lakott házak előtti keresztégetések mindennapossá váltak, az ellenük irányuló erőszakhullám pedig már fényes nappal is komoly méreteket öltött.
A KKK propagandagépezetének és befolyásának köszönhetően az elfogadottnál sötétebb bőrszínű versenyzőknek esélyük sem volt arra, hogy megkapják az engedélyt az Indy 500-on, vagy bármelyik, az AAA által levezényelt nemzeti szintű futamon való részvételre.
A tiltás egyfajta íratlan szabály volt, amit nyíltan soha nem mondtak ki, mégis szentírásnak számított.
Az autósport azonban ennek ellenére is töretlen népszerűségnek örvendett továbbra is az USA-ban a színes bőrű közösség tagjai között.
Az ebben rejlő lehetőségeket felismerve 1924-ben hét üzletember – öt afroamerikai és két fehér – megalapította a Colored Speedway Associationt (CSA), amelynek célja egy kifejezetten a feketék számára kiírt bajnokság, a Gold and Glory létrehozása volt.
A CSA-nek megvolt a maga Indy 500-a is az indianapolisi Indiana State Fairgrounds egymérföldes dirt ováljára kiírt, 100 körös Gold and Glory Sweepstakes képében.
Az amerikai középnyugat pályáin rendezett széria első futamát 1924 augusztusában bonyolították le, a „Világ leggyorsabb színes bőrű versenyzői” szlogennel hirdetett viadal pedig rögtön országos érdeklődésre tett szert.
„Az, hogy versenyezhettünk, miközben a lelátókon az emberek hangosan szurkoltak, leírhatatlan érzés volt” -mondta a Sweepstakesen résztvevő, főállásban árufuvarozóként tevékenykedett Leon Warren. „Mi soha nem állhatnánk ki a fehér srácok ellen. Most viszont végre megkaptuk a lehetőséget arra, hogy megméressük magunkat abban a sportban, amit mindannyian szeretünk. Nem csak versenyzőként képviseltettük magunkat, hanem emberekként is.”
A győzelmet végül Malcolm Hannon szerezte meg egy Barber-Warnock Forddal, amiért 1200 dolláros pénzdíj ütötte a markát. A trófeát nem mástól vehette át, mint az egykori nehézsúlyú ökölvívó Jack Johnsontól, a ceremóniát követően pedig a Victory Lane és környékén több, mint hatszázan kezdtek el jazz zenére önfeledten mulatni.
Az évek során a Gold and Glory egyik legismertebb, egyben legsikeresebb pilótájává egy bizonyos Charlie Wiggins vált, aki házilag barkácsolt és az indianai közutakon „tesztelt” Wiggins Specialjének volánja mögött rótta a köröket. Ő volt az, akit mindenki le akart győzni, de csak keveseknek sikerült, nem véletlenül ragadt rá a ma már enyhén szólva is rasszistának ható „Negro Speed King” becenév is.
A tehetséges versenyző a nyilvánvaló tiltás ellenére többször is megkísérelt nevezni az Indianapolis 500-ra, a vezetőségében számos klántagot tudó AAA azonban mindenféle mondvacsinált okkal folyamatosan visszautasította.
„Charlie egyszerűen nem adta fel” – nyilatkozta egy késői interjújában Wiggins felesége, az egykori modell Roberta Sullinger Wiggins, aki többek között a G&G egyik állandó boxcicája is volt. „Versenyről-versenyre megjelent az autójával, az AAA pedig versenyről-versenyre nemet mondott neki. Ő azonban már bizonyított a pályán, ezzel nyíltan megmutatta az embereknek, mindazt az igazságtalanságot, amiben a bőrszíne miatt része volt. A fehér versenyzők mindannyian kedvelték Charlie-t, a futamok promóterei viszont már másként gondolkodtak. Hogy őszinte legyek, szerintem féltek tőle. Már csak a gondolata is annak, hogy egy színes bőrű férfi esetleg megnyerheti a versenyt, halálra rémísztette őket.”
Erre pedig minden esély meglett volna.
Csak, hogy egy példát említsek: 1927. október 2-án, a pennsylvaniai Quakertownban lévő egymérföldes oválon Wiggins a saját kis garázsában összerakott Wiggins Speciallel 81.6 mérföld per órás sebességet ért el. Ez több, mint 1.2 mph-val bizonyult jobbnak az uralkodó, 82.826 mph-s világrekordnál, amit egy héttel korábban nem más állított fel, mint az 1926-os Indianapolis 500 győztese, Frank Lockhart egy gyári Millerrel.
A sikert azonban Charlie nem igazán tudta élvezni. Szakmai elismerésről nem is álmodhatott, trófeái számával pedig egyenes arányosságban nőttek az otthona elleni, a KKK-hez köthető támadások.
Egy alkalommal, Kentuckyban a klán tagjai megvárták egy verseny után, körbevették, majd ütlegelni kezdték. Végül egy fiatal srác sietett a segítségére, aki pisztolyával többször a levegőbe lőve kergette el a csuklyás férfiakat. Az ismeretlen megmentőt John Dillingernek hívták. Igen, az a John Dillinger.
Roberta Sullinger Wiggins férje autójában
Wiggins a mindennapi betevőt saját szerelőműhelyével teremtette meg, szaktudása pedig olyannyira legendássá vált, hogy még fehér kuncsaftjai is akadtak.
Képességei iránt a profi versenyzők is érdeklődni kezdtek. Az AAA Championship Carban (a mai IndyCar őse) vezető Harry Macquinn 1928-ban felkérte, hogy készítse fel az autóját a soron következő louisville-i futamra.
Wiggins beleegyezett, de csak azzal a feltétellel, hogy a verseny előtt megtehet a géppel egy kört a finomhangolás érdekében.
„Amikor a fehér nézők meglátták, hogy egy fekete férfi vezeti az autót, kitört a lincshangulat” – nyilatkozta a ‘For Gold and Glory c. könyv és azonos című dokumentumfilm producere, a tízszeres Emmy-díjas Todd Guild. „Megrohamozták a garázsokat, többek kezében fegyver is volt. Wigginst végül a saját biztonsága és a népharag lehűtése érdekében letartóztatták. Később azért megvádolták gyorshajtással.”
A Gold and Glory utolsó szezonját 1936-ban rendezték. A bajnokság, vele együtt pedig a Colored Speedway Association és Wiggins sorsát az azévi Sweepsatkes futamon történt, tizenhárom autót érintő tömegbaleset pecsételte meg, amelyben Charlie elvesztette a jobb lábát és szemét.
A tény, hogy a széria búcsút mondhatott a legnagyobb sztárjának, úgymond arcának, emellett pedig a gazdasági világválság következtében a versenyek iránti fizetőképes kereslet is jelentősen lecsökkent, odáig vezetett, hogy a CSA végleg lehúzta a rolót.
Bár a Colored Speedway Association 1936-ban megszűnt, a szervezet nyomdokait követve a negyvenes évek végén megszületett a Dixie Racing Circuit, amely New York, Washington, továbbá Észak- és Dél-Karolina államok területén szervezett kizárólag feketéknek kiírt motorkerékpár, open-wheel és stock-car versenyeket.
Ezen futamoknak azonban hamarosan leáldozott, amiben nagy szerepe volt annak, hogy a NASCAR-alaptó Bill France a Strictly Stock Series (a mai Cup) harmadik szezonjában, 1952-ben – eleinte főként a publicitás növelésének céljából, akárcsak a szervezet első női pilótáinak esetében – lehetőséget adott a bemutatkozásra Wendell Scottnak.
Ami Wigginst illeti, bár versenyzői karrierje a baleset miatt véget ért, ő maga azonban élete végéig a sport közelében maradt. Számos csapatnál megfordult, tanította a fiatal szerelőket, alkalmazását azonban a legtöbbször titkolni kellett, így Charlie gyakran takarítónak, vagy kisegítő munkásnak adta ki magát, hogy kijátsszák az AAA-tisztviselőket és elkerüljék a rajongók részéről jövő újabb botrányt.
A sérüléseit követő kezelések mindeközben az összes pénzét felemésztették, a család bevétele pedig csak arra lett elegendő, hogy a felhalmozott hiteleket törlesszék.
Wiggins egészségi állapota az évek során folyamatosan romlott, de ennek ellenére rendületlenül segítette a fiatal fekete versenyzőket, szerelőket és küzdött az autósportban tapasztalt szegregáció ellen.
Tragikus módon végül a baleset nem csak a karrierjét és az anyagi helyzetét lehetetlenítette el, de negyvenhárom évvel később közvetve az életét is elvette. Wiggins amputált lábát 1979-ben egy makacs fertőzés támadta meg, aminek következtében ez év március 11-én elhunyt.
Még életében láthatta viszont, amint az egyik jó képességű tanonca, Sumner Oliver 1973-ban történelmet ír, mint az Indianapolis 500 első afroamerikai szerelője.
Legalábbis hivatalosan, hiszen a legendás verseny első fekete csapattagja valójában maga Wiggins volt, erről azonban nem sok szót ejtenek a sportág eseményeit taglaló históriás könyvek.
1934-ben Bill ‘Wild Bill’ Cummings felkérte Charlie-t arra, hogy legyen az autóját felkészítő szerelőcsapat vezetője az Indy 500-on. Az AAA azonban hallani sem akart arról, hogy egy színes bőrű ember teljesítsen szolgálatot a pitben. Cummings viszont ragaszkodott hozzá, így a szervezet haragját elkerülendő egyszerű takarítóként szerződtette le Wigginst, aki innentől fogva éjszakánként, titokban dolgozott az autón.
Cummings végül megnyerte a versenyt, a sikert pedig egészen haláláig Charlie szakértelmének tulajdonította be. Wiggins azonban soha nem kapott ezért semmiféle elismerést, hiszen „papíron” ő csak egy afroamerikai takarító volt.
A Wiggins-házaspár síremléke az indianapolisi Crown Hill Temetőben
Bár az IndyCarban eddig mindössze két, a NASCAR-ban pedig négy fekete versenyző fordult meg, a pitcsapatoknál azonban már jóval kedvezőbb az arány.
Manapság ráadásul a közösség hölgytagjai is képviseltetni kezdték magukat a szakágban.
A NASCAR első afroamerikai, női csapattulajdonosa, a Melissa Harville-Lebron nevéhez fűződő E2 Northeast Motorsports a regionális NASCAR Whelen All American Seriesben versenyez jelenleg két latin és két fekete pilótával, utóbbiak ráadásul nem mások, mint az üzletasszony fiai. A csapat a Copp Motorsports partnereként 2018 februárjában, Daytonán nemzeti szinten, a Truck Seriesben is bemutatkozott, a veterán Scott Stenzel révén a tizenötödik helyet megszerezve.
Hasonlóképpen sporttörténelmi jelentőségűnek számít a 24 esztendős Brehanna Daniels jelenléte is a pitlane-en. A Northfolk Állami Egyetem kosárlabdacsapatának korábbi kiválósága a 2018-as szezonban már a NASCAR Xfinity Seriesben szereplő JP Motorsports 55-ös számú Toyotájának kerékcseréjét végzi. Ezzel ő lett az első színes bőrű nő, aki a pitfal külső oldalán dolgozhat a versenyhétvégék során.
Charlie Wigginst az indianapolisi Crown Hill Temetőben helyezték örök nyugalomra, imádott feleségét, Robertát pedig 1998-as halála után mellé temették. A házaspár sírja egészen 2003-ig jelöletlen maradt, amikor azonban Todd Guild fentebb említésre került könyvének és dokumentumfilmjének hatására máig ismeretlen magánszemélyek gyűjtést szerveztek egy Wiggins emlékéhez méltó sírkő elhelyezésére.
Az egykori, nehéz sorsú autóversenyző egész életét a kirekesztés határozta meg, noha képességei alapján nagy dolgokra volt hivatott. Megérdemelte, hogy legalább végső nyughelyén emléket állítottak neki, ha már a sportág történelemkönyvei a mai napig jóformán szóra sem méltatják.
képek: Crown Hill Heritage Foundation, Black Then, Indianapolis Star

“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough