Az autóversenyző, aki biztos vert helyzetben sem adta fel

Képzeld el, hogy a teljes táv során uralod az Indianapolis 500-at, majd egy karnyújtásnyira a kockás zászlótól tönkremegy az autód. Ilyen szituációban a legtöbben magukba roskadnának, vagy sírva üvöltenének. Ralph DePalma, valamint utazó szerelője azonban nem törődött bele a helyzetbe és úgy döntöttek, hogy működésképtelen járművük ellenére is megpróbálják megnyerni a nagy versenyt.

Ralph DePalma 

A történelem első, 1911-ben rendezett International 500-Mile Sweepstakes Race-e, közismertebb nevén Indianapolis 500-a minden várakozást felülmúló sikert aratott. A korábban már visszavonult, csak ennek az egy versenynek a kedvéért azonban még egyszer, utoljára volán mögé ülő Ray Harroun – tegyük hozzá máig vitatott -győzelmével zárult viadal egyaránt lenyűgözte a gyerekcipőben járó, ámde rohamosan növekvő sportág közösségét, beleértve a helyszínen szurkoló nézőket, valamint az Indianapolis Motor Speedway vezetőségét.

A pozitív debütálás után az IMS tisztviselői úgy döntöttek, a népszerűség és a presztízs további növelése céljából változásokat eszközölnek a verseny második rajta előtt.

A rajtsorrendet az előző évhez hasonlóa,n 1912-ben is a nevezések leadása alapján határozták meg, emellett pedig szintén lebonyolításra került egy kvalifikáció is, amely az autók, valamint a versenyzők alkalmasságát hivatott eldönteni. A szabálymódosítás szerint a 2. Indy 500-ra készülő gépeknek már nem csak egy negyed mérföldes távot kellett teljesíteniük 75 mph-s tempó mellett, hanem egy teljes kört az IMS téglaborítású, 2.5 mérföldes oválján.

>>> Szúr, mint a fullánk – A Marmon Wasp-sztori

 

Emellett a szervezők kötelezővé tették, hogy valamennyi autóban a pilóta mellett helyet kell foglalnia egy utazó szerelőnek is. A főként az abroncskopásra, üzemanyagszintre, valamint a jármű mögötti és melletti forgalomra figyelő személy jelenléte 1911-ben még csak választható opció volt, egyetlen kivétellel azonban valamennyi gépen fellelhetőek voltak. Az a bizonyos kivétel pontosan a győztes Harroun ikonikus, együléses Marmon Waspje volt. A tény, hogy a ‘Kis Professzornak’ is becézett versenyző magányosan kívánt nekivágni a távnak egy kisebbfajta lázadást is kiváltott az ellenfelek körében, miután sokan köztük attól tartottak, hogy Harrounnak így fogalma sem lesz arról, mi zajlik körülötte a pályán, ez pedig magában hordozta egy tömegbaleset lehetőségét is.

Az aggodalmaskodók viszont hamarosan elhallgattak, miután meglátták a Marmon Waspen a forradalminak számító, 7.5 x 20 cm-es elemet, vagyis a történelem legelső, hivatalosan dokumentált visszapillantó tükrét.

Ironikus módon évekkel később Harroun maga ismerte be, hogy a téglaborításon “pattogva” lényegében semmi hasznát nem vette.

rh_1.JPG

Ray Harroun a legendás Marmon Waspben (1911) 

 

1912-ben azonban már a szabályok miatt esélye sem volt senkinek arra, hogy újra megpróbálja teljesíteni az ötszáz mérföldet bio-visszapillantó tükör, vagyis utazó szerelő nélkül.

A versenyre összesen huszonkilenc nevezés érkezett, ebből huszonnégyen tudtak megfelelni a teljes körös, 75 mph-s kvalifikáción. A kialakult mezőnyből tizenhatan már az 1911-es rajtrácson is ott voltak, köztük a futamot második helyen zárt Ralph Mulforddal, aki ennek okán a 2. Indy 500 egyik favoritjává lépett elő.

Címvédésre viszont nem lehetett számítani, lévén Harroun a győzelme után végleg szögre akasztotta aviátor-stílusú fejfedőjét.

Mulford mellett komoly esélyesként tartották számon a 88.45 mph-s tempója révén a kvalifikáció legjobb körét produkált David L. Bruce Brownt, valamint a korszak egyik legtehetségesebb versenyzőjeként számon tartott Ralph DePalmát is.

DePalma 1892. december 18-án látta meg a napvilágot az olaszországi Biccariban, alig néhány hónappal később azonban végleg elhagyta hazáját, miután szülei az Egyesült Államokba emigráltak.

Kaliforniában felcseperedve Ralph semmilyen munkától nem riadt vissza annak érdekében, hogy hozzájáruljon a családi kasszához. Többek között dolgozott postásként, szállított zöldséget, sőt, még fodrászként is kipróbálta magát. A nagyobb távokat kerékpárral teljesítette, a bejáratott útvonalait pedig folyamatosan egyre rövidebb idő alatt járta be. Innen jött az ötlet a tinédzser DePalma számára, hogy kétkerekűjével megméresse magát kisebb versenyeken is, erőfeszítéseit azonban inkább kevesebb, mint több siker koronázta.

A húszas évei elején motorkerékpárokra váltott, hamarosan pedig átnyergelt az autókra, amelyek világában végül meg is találta számításait. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy 1908-1910 között zsinórban három bajnoki címet is szerzett, 1911-ben pedig megnyerte a Milwaukee Mile-on rendezett első Championship Car futamot.

DePalma már az 1911-es Indy 500 negyven fős mezőnyében is jelen volt, a Simplex Automobile Company által nevezett #2 Simplex-szel pedig utazó szerelőjével együtt, körön belül a hatodik helyen végzett.

12.JPG

Pillanatkép az 1912-es Indy 500 rajtrácsáról

   

1912 tavaszán hatalmas lehetőséghez jutott, miután a Mercedes felkérte, hogy gyári versenyzőjükként vágjon neki az ötszáz mérföldes viadalnak.

DePalma joggal érezte úgy, hogy minden esélye megvan a győzelemre. A nevezési lista alapján a negyedik rajtpozíciót kapta meg, a start után közvetlenül feljött a második helyre, a harmadik körbe lépve pedig már az élen haladt.

A huszonkilenc éves versenyző mai szemmel nézve elképesztő előnyt autózott ki magának: a futam egy pontján már több, mint tizenegy perccel, azaz öt és fél körrel vezetett a második helyen álló Joe Dawson előtt.

DePalma a harmadik körtől kezdve megszakítás nélkül uralta a versenyt, dominanciáját látva pedig a helyszínen tartózkodó nézők el is kezdtek hazafelé szállingózni, mivel biztosak voltak benne, hogy ez a verseny már egy lefutott meccs.

Tévedtek.

A futam hajrájában a Mercedes egy törött felfüggesztés-rúd okozta meghibásodás következtéban lassulni kezdett, majd a pálya egyenesének elején meg is állt. Az élettelen autóban ülő DePalma és utazó szerelője, Rupert Jeffkins innen már pontosan rálátott a célvonalra.

A páros, amely megszakítás nélkül, 196 körön át vezette a versenyt néhány másodpercig összetörten meredt maga elé, majd úgy döntöttek, nem adják fel. Ha veszíteni is kell nekik, akkor az úgy történjen meg, hogy ők mindent megtettek annak elkerülése érdekében.

Annak tudatában, hogy több, mint tízperces előnnyel rendelkeznek, DePalma és Jeffkins kiugrott az autóból és manuálisan tolni kezdték azt a célvonal felé. A bő nyolcvanezer főt számláló közönség hangos üdvrivalgással biztatta, egyben ismerte el heroikus küzdelmüket, amint minden erejüket összeszedve araszoltak előre.

rdp2.JPG

rdp.JPG

DePalma és Jeffkins autótolása a győzni akarás szimbóluma lett 

  

Egy tökéletes hollywoodi filmben az utolsó pillanatban, fél kerékkel a vonalon áthaladva győztek volna. Ez viszont a való élet volt, a második helyen álló Joe Dawson pedig hamarosan el is száguldott mellettük a 8-as számmal fémjelzett National Motor Vehicle Company gép volánja mögött. Majd még egyszer. És még egyszer. A fiatal versenyző ellenfél nélkül dolgozta le a hátrányát és az utolsó két kört már az élen töltve szerezte meg végül a győzelmet, miközben az 1.3 tonnás Mercedest rendületlenül maguk előtt toló DePalma-Jeffries páros még csak a célegyenes közepén haladt.

Az első két kört az élen töltött Teddy Tetzlaff a második pozícióban zárt, míg a harmadik helyet Hughie Hughes kaparintotta meg.

DePalmáék a győzelem elvesztésének tudatában betolták a Mercedest a célba, hamarosan azonban újabb hidegzuhanyok érték őket. Erőfeszítéseik ugyanis teljes mértékben feleslegesnek bizonyultak, miután az IMS tisztviselői közölték velük, hogy a szabályok értelmében valamennyi kört saját erejéből kell teljesítenie az autónak, mivel azonban ők a körük egy részét manuálisan tudták le, így az teljes egészében érvénytelennek minősül.

Az is kiderült továbbá, hogy ha át is tudták volna tolni a vonalon az autót úgy, hogy közben megőrzik az első helyüket, még korántsem nyernek. A végül a tizenegyedikként végzett DePalmáék ugyanis tévesen abban a hitben voltak, hogy a futam utolsó körében vannak, valójában viszont még csak az utolsó előttit teljesítették.

Mindebből adódóan csak 198 kört írtak jóvá nekik, ami azt is jelentette, hogy a pénzdíjazástól is elestek. A verseny kiírásában ugyanis világosan kikötötték, hogy csak azok jogosultak rá, akik mind a 200 kört teljesítik.

A 196 élen töltött körével DePalma nem sokáig mondhatta el magáról, hogy ő vezette a legtovább az Indy 500-at, miután 1930-ban Billy Arnold összesen 198 körön át birtokolta az első helyet és végül meg is nyerte a viadalt.

A legtovább vezetett, ámde végül győzelem nélkül zárt Indianapolis 500 rekordja azonban a mai napig az 1920-tól már amerikai állampolgárként jegyzett DePalma nevéhez fűződik.

dawson.JPG

Joe Dawson, amint megnyeri a 2. Indianapolis 500-at

    

Ami Joe Dawsont illeti, ő szintén rekordernek számított egészen 99 esztendőn át, mint a legkevesebb élen töltött körrel – 2- megszerzett győzelem. Ez végül 2011-ben dőlt meg, amikor a versenyt vezető JR Hildebrand az utolsó kör utolsó kanyarjában falnak csapta az autóját, aminek révén az első helyet végül a mögötte érkező Dan Wheldon örökölte meg, aki addig a pontig egy pillanatra sem került vezető pozícióba.

Dawson egyébként a legfiatalabb Indy 500 győztesnek is számított a maga 22 évével és 323 napjával, mígnem 1952-ben a 22 éves és 86 napos Troy Ruttman le nem taszította az ezt a statisztikát rangsoroló lista éléről.

Az 1912-es történtek nem vették el DePalma kedvét és 1925-tel bezárólag nyolc további Indy 500-on rajtolt el.

1915-ben, újfent egy Mercedes volánja mögött végül sikerült győzelmet is aratnia, a vágyott elsőség azonban nem jött könnyen, lévén ezen a viadalon is műszaki hibák hátráltatták, de szerencsére felül tudott kerekedni ezeken.

A sportszerűségéről is ismert pilóta 500-as statisztikáit csak még tovább erősíti, hogy 1920-ban és 1921-ben a pole pozíciót is behúzta, újabb győzelmet viszont már nem tudott aratni a legendás viadalon.

Bár DePalma a későbbi években számos további sikert elért – beleértve az 1920-as Elgin Road Race győzelmét, az 1921-es, Le Mans-i Francia Nagydíjon hozott második helyét, vagy éppen az 1929-es, akkoriban igencsak magasan jegyzett kanadai nemzeti open-wheel bajnokság titulusát – , a legtöbben mindmáig csak arról ismerik, hogy ő volt az a versenyző, aki megpróbálta betolni a tönkrement autóját az Indy 500 céljába.

 

 

  >>>>> Ha további ritka és érdekes fejezeteket olvasnál az amerikai motorsport történelméből, akkor ajánlom a blog jobb oldali “Sztorik” menüpontját.

  

 képek: Indianapolis Motor Speedway

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy