Az "akaraterő" diadalát hozta a 102. Indianapolis 500 -

A verseny rajtja előtt egy kezünkön sem tudtuk volna megszámolni, hogy hány, potenciálisan szalagcímet érő forgatókönyv valósulhat meg a leintéskor. A nagy sztorik azonban kivétel nélkül az Indianapolis Motor Speedway falában fejeződtek be, a végén viszont mégis sikerült történelmet írni.

Az amerikai autósport legnagyobb múltú futamának idei rajtja előtt csak úgy sorakoztak a kérdések a végkimenetelt illetően. Vajon Sébastien Bourdais-nak sikerül a tavalyi kvalifikációs horrorbukása után egy győzelemmel visszatérni a Speedwayre? A karrierje utolsó futamát teljesítő Danica Patrick képes lesz-e egy igazán szép eredménnyel búcsúzni? A mezőny korelnöke, Tony Kanaan oda tud pörkölni a fiatalságnak? Takuma Sato megvédheti-e a tavalyi első helyét? Esetleg Helio Castroneves fog a végén a legjobban mosolyogni a negyedik Indy 500 győzelmét ünnepelve?

Ezen, megelőlegezve is szenzációnak minősülő szcenáriók azonban diadalittas végkifejlet helyett kivétel nélkül jelentős anyagi kárban csúcsosodtak ki.

A nagy vesztesek mellett viszont mindig van egy nagy győztes is, a 102. Indianapolis 500 legboldogabb embere pedig nem más lett, mint Will Power.

A 37 éves ausztrál a teljes verseny során remekül ment, a végső sikert azonban az utolsó sárga zászlós szakasz után biztosította be magának.

A nap szám szerint hetedik pace car fázisát tizenegy körrel a leintés előtt idézte elő Tony Kanaan, miután senkitől sem zavartatva megpördült és a 2-es kanyar falának vágta az A.J. Foyt Racing 14-es számú Dallara-Hondáját.

A 193. körben elrendelt restart pillanatában a futamot a veterán Oriol Servia vezette a szintén részidős Stefan Wilson, valamint Jack Harvey előtt, míg Power a negyedik pozícióból várta a folytatást.

A zöld zászló belengetésekor azonban a spanyol rögtön visszaesett a harmadik helyre, két körrel később pedig Power előzésének hála újabb pozíciót vesztett.

A kockás zászló felé közeledve a néhai Justin Wilson öccse áthámozta magát Harvey-n és egyre nagyobb előnyt kezdett kiautózni magának.

Mindez azonban utólag mondva csak maximum promóciós produkciónak felelt meg, hiszen az Andretti Autosport brit pilótájának és a mögötte haladó, Meyer Shank Racing/Schmidt Peterson alkalmazott honfitársának egyaránt ki kellett még menniük egy utolsó pitlátogatásra.

Power pedig erre várt. Amint a Wilson – Harvey páros három körrel a vége előtt elhagyta a pályát, a jellegzetes tekintetű versenyző máris az élen találta magát és innentől csak abban kellett reménykednie, hogy nem lép fel egy váratlan műszaki hiba a 12-es számot viselő Dallara-Chevyjében.

A technika ördöge végül megkímélte, Power pedig tizenegyedik nekifutásra végre elsőként haladhatott át az Indianapolis 500 célvonalán és vált ezzel a Borg-Warner Trófea 105. arcává.

Hatalmas eredmény ez pláne annak fényében, hogy a toowoombai 2018-as szezonja milyen katasztrofálisan indult.

Ő azonban nem merült el az önsajnálatban, megrázta magát és újult erővel érkezett az Indianapolis Motor Speedwayre, ahol első körben meg is nyerte a road vonalvezetésen rendezett IndyCar Grand Prix-t.

Ez már a harmadik diadala lett az IMS jobb kanyarokat is tartalmazó futamának történetében, a végső cél viszont nem titkoltan az volt, hogy a jó formáját a 2.5 mérföldes oválra is átmentse.

Sikerrel járt.

„El sem tudom hinni” – nyilatkozta Power, aki immár azt is elmondhatja magáról, hogy első pilótaként tudott az IMS mindkét pályáján futamot nyerni a főkategóriában. „Barber után változattam a hozzáállásomon, sokkal pozitívabb lettem. Nagyszerű hónapon vagyok túl…. A szavakat sem találom…. Úgy érzem, mindjárt összeesek, sírni akarok! A végén csak el akartam kapni azokat a srácokat előttem. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi üzemanyaguk volt, de az biztos, hogy ez volt életem restartja! Egy körrel a vége előtt azt üvöltöttem, hogy „Megvan!!!!’. Hihetetlen. Töprengtem azon, hogy egyáltalán valaha meg tudom-e nyerni [az Indy 500.at]. Rengeteg győzelmem van, nagyon sok pole-om, de mindenki csak az 500-ról beszél. Soha nem gondoltam volna, nyerhetek ennyi ember előtt. Az 500 leírhatatlan. Imádom!”

Power IndyCar karrierje 34. győzelmét aratta, ami azonban még ennél is fontosabb, hogy egyúttal megajándékozta a Team Penske-t fennállása 17. Indy 500 sikerével, ezzel csak még tovább növelve a gárda előnyét az örökranglista élén.

Roger Penske alakulata összességében a 201. IndyCar elsőségét ünnepelhette, a kerek 200.-at szintén Power szállította a már említett, május 12-ei IndyCar GP-n.

A versenyt a saját tulajdonában lévő csapattal teljesítő Ed Carpenter kezdhette meg a pole-ból, aki a legtöbb élen eltöltött körrel – szám szerint 65-tel – is büszkélkedhetett. Az olyan rég óta áhított győzelem azonban most sem jött össze a karrierje tizenötödik Indianapolis 500-át futó amerikainak és meg kellett elégednie a vesztesek közötti első pozícióval.

„Nem tudom teljes bizonyossággal, hogy mi történt” – mondta a leintés után Carpenter. „Az egyik pitkiállásnál vesztettük el a vezetést. Az első restartot követően úgy döntöttem, hogy inkább spórolok az üzemanyaggal., a sok sárga viszont felülírta a stratégiát. Utólag nézve jobb lett volna, ha akkor megelőzöm Willt. Tipikusan olyan verseny volt ez, ahol saját magadnak teszel keresztbe. Most viszont már mindegy, néhány nap múlva jobban fogom érezni magam.”

A 102. Indy 500 képzeletbeli dobogójának legalsó fokát a rekord hosszúságú, 40 körös utolsó etapot bevállalt Scott Dixon szerezte meg.

A 200 körös viadal egyik legnagyobb sztárja azonban a negyedikként leintett Alexander Rossi lett.

A 2016-os győztes a 32. helyről indulva küzdötte fel magát az élmezőnybe, közben olyan lehengerlő manővereket bemutatva, hogy még a legnagyobb bírálóinak – szerencsére belőlük már egyre kevesebb van – is leesett az álluk.

A hajráig úgy tűnt, hogy akár még a győzelem sem elérhetetlen számára – ezzel ráadásul történelmet is írhatott volna, hiszen még soha, senkinek nem sikerült az utolsó sorból rajtolva nyerni -, de végül ez a bravúr nem jött össze. Az összetettbeli második helyét viszont meg tudta tartani, amelynek élére a dupla pontozásnak hála Power állt.

Az ötödik helyen az Indy 500 2014-es legjobbja, Ryan Hunter-Reay végzett, míg hatodikként Simon Pagenaud, hetedikként pedig Carlos Munoz zárt.

A regnáló IndyCar bajnok Josef Newgarden a nyolcadik pozícióban fejezte be a viadalt, az összetettben pedig visszaesett a harmadik helyre.

A legjobb újonc – az eddigi versenyek tükrében nem meglepetésre – a Schmidt Peterson Motorsports 6-os számú Dallara-Hondáját vezető Robert Wickens lett, aki a kilencedikként ért célba.

A top 10 sorrendjét Graham Rahal tette teljessé.

Ahogyan azonban az lenni szokott, számos versenyző keserű szájízzel hagyta el a Speedwayt. Ezúttal ők pontosan a cikk elején említett „potenciális nagy sztorik” főszereplői voltak.

Az Indianapolis 500 első balesetére a 48. körben került sor, amikor a futamot tavaly még az Andretti Autosport színeiben megnyert Takuma Sato hátulról megtorpedózta az egyre inkább vezethetetlen autójával küszködő James Davisont.

A Foyt/Byrd/Hollinger/Belardi koprodukcióban indított, 33-as Dallara-Chevyt vezető ausztrál ekkorra már képtelen volt versenyképes tempót hozni, a 3-as kanyaróból teljes gázzal kibukkanó, immár az RLL Racingnek vezető japánnak pedig esélye sem volt arra, hogy elkerülje az ütközést.

Az incidens mindkét pilóta versenyének végét jelentette.

A biztonsági csapat tagjai ezután nem sokáig pihenhettek.

Az 58. körben az 500-on tavaly, újoncként a harmadikként zárt Ed Jones a 2-es kanyarban csapta falnak a Chip Ganassi Racing 10-es Dallara-Hondáját, újabb tíz körrel később pedig egzakt ugyanitt került sor a futam egyik legnagyobb drámájára is.

Danica Patrick hét év után, csak az Indianapolis 500 kedvéért tért vissza az open-wheel világába, hogy ott zárhassa le karrierjét, ahol anno 2005-ben szárnyra kapta a világhír. A hosszú távollét ellenére az amerikai gyorsan felvette a ritmust – saját elmondása szerint ez őt magát is meglepte -, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy bejutott a kvalifikáció Fast 9 szegmensébe, ahol aztán a hetedik rajthelyet csípte el.

A hattyúdala azonban mindössze 68 körön át tartott, amikor is Joneshoz hasonlóan semmitől sem zavartatva nekivágódott a falnak.

A minden babonás félelmet magán viselő, 13-as számmal jelölt és zöldre festett Dallara-Chevy vezethetőségét összességében Patrick pozitívan értékelte, a sorsát megpecsételő megpördülésre viszont nem tudott konkrét magyarázatot adni..

A 36 éves wisconsini – aki az ezt megelőző hét Indy 500-ából hatot a top 10-ben zárt, legjobb eredményének pedig a harmadik hely számít 2009-ből – természetesen rendkívül csalódott volt a baleset után, de összességében véve nem bánt meg semmit.

„Nyilvánvalóan nem egy jó befejezés, de ahogyan már a visszatérésem előtt is mondtam, tudtam, hogy ebből egy teljes katasztrófa is kikerekedhet, amire az emberek emlékezni fognak. Ha viszont nyernék, akkor az maradna meg bennük. A két véglet közötti dolgok valószínűleg csak a nagy sztori kicsi részeit képezik. Ez így működik. Nagyra értékelem a rajongókat, a GoDaddy-t és az Ed Carpenter Racinget, hogy jó autót adtak nekem. A mai nap kemény volt. Hálás vagyok mindenkinek, hogy képes lehettem ott befejezni, ahol akartam. A végkifejlet ellenére nagyon sok fantasztikus pillanattal gazdagodtam ebben a hónapban.”

Hasonlóan korai véget ért a nap a negyedik Indy 500 győzelméért küzdő Helio Castroneves számára.

A 43 éves brazil idén már csak a két indianapolisi verseny erejéig tért vissza az IndyCar mezőnyébe.

A teljesítményére nem lehetett panasz, lévén a nyolcadik helyről rajtolva végig a top 10-ben autózott, a kiesése előtt közvetlenül pedig az ötödikként jegyezték.

A futam a 139. körben Sébastien Bourdais-nak köszönhette negyedik sárga zászlós szakaszát, miután a francia nagy erővel beépítette a Dale Coyne Racing 18-as Dallara-Hondáját a 4-es kanyar falába. A veterán pilóta ezáltal elesett attól, hogy a tavalyi kvalifikáción történt brutális balesete után egy jó befutóval zárjon a Speedwayen, szerencsére azonban most legalább a haja szála sem görbült.

A Bourdais-incidenst követő restart lett végül Castroneves negyedik 500 győzelméről szőtt álmainak temetője, miután a közkedvelt brazil kipördült, az általa vezetett 3-as számú Dallara-Chevyt pedig csak a belső, a pit bejárata melletti fal állította meg.

Mindez azt is jelentette, hogy Castroneves 2006 óta most először nem tudott befejezni Indianapolis 500-at.

„Kérlek Roger…. vissza szeretnék jönni” – mondta a baleset után a brazil utalva arra, hogy jövőre is szeretne még lehetőséget kapni a versenyen főnökétől, Roger Penske-től.

Bár hivatalos állásfoglalást a csapat nem adott még ki, a Team Penske elnöke, Tim Cindric az NBC-nek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy részükről minden adott ahhoz, hogy jövőre is autót biztosítsanak Heliónak az 500-ra.

A verseny a következő áldozatát a 154. körben követelte a Dreyer & Reinbold Racing #24 Dallara-Chevyjét terelgető Sage Karam személyében, majd harmincöt körrel később jött a már említett Tony Kanaan falazása.

A balesetet szenvedett pilóták közül egyedül Ed Jones-nak volt szüksége kórházi kivizsgálásra, miután fej- és nyakfájásra panaszkodott. A 23 éves brit-emirátusi még az este folyamán elhagyhatta az intézményt, de a versenyzéshez szükséges zöld jelzést egyelőre nem kapta meg. Ennek értelmében a június első hétvégéjén esedékes detroiti duplaforduló előtt újabb teszteken kell átesnie, a folytatás pedig ezek eredményétől függ majd.

A nagy hőségben rendezett verseny egyik leglátványosabb, legdurvább jelenetét az Andretti Autosport 26-os Dallara-Hondájának pitje prezentálta. A Zach Veach által vezetett gép ugyanis tankolás során tüzet fogott, de ennek ellenére a fiatal pilótát útjára engedték, a ráfröccsent üzemanyag a menetszél segítségével gyorsan elégett és mire a pályára ért már nyoma sem volt a lángoknak.

Érdekesség, hogy a 2017-es Indianapolis 500 első öt helyezettjéből négyen (Sato, Castroneves, Jones és Kanaan) be sem tudták fejezni a versenyt. Egyedül a tavaly negyedikként leintett – egyben a legtöbb kört az élen töltött- Max Chilton láttam meg idén is a kockás zászlót, de ő is két kör hátrányban a 22. helyen.

A 2 órás, 59 perces és 42 másodperces 102. Indy 500 leggyorsabb körét 224.138 mph-val Castroneves produkálta a 131.-ben.

A verseny során 428, pozícióért való előzés zajlott le.

Az élen harminc alkalommal történt változás tizenöt különböző pilóta között.

A zöld zászló alatti küzdelmeket hét sárga zászlós periódus szakította meg, összesen 41 kör erejéig.